2013/01/07

Remete a Hargitán

Nagyon régi történet, talán emlékeztek még a német remetére a Hargitán... Valamikor az ezredforduló egyik májusban találkoztam utoljára a remetével. Lila kikericset izzadt a májusi naptól körülötte a hegyoldal, s ahogy fehér gyapjúkabátjában felfelé haladt, pontosan olyan volt mint télen, mikor megismerkedtünk. Időgép-mese ismét, régi írásokból:

Már üres lett  a telep, s ő kinn ült a Súgó tetején, a havon... Nézte a Nagy-Mihályt, s fenyők fölött arcába sütött a nap. A szél is csitult  és már kicsit narancssárgák voltak a fények.
Mosolygott nekem, de nem ismert meg, csak később nyújtotta a török mogyorót, amit tegnap adtam neki. Nem ette meg, mert nem itt termett - pedig éhes volt nagyon. S ahogy oda-odazizzent a szél, a völgyben a fákról finom permetben hullott a narancssárga hó.
***
Pont egy éve, májusban indult útnak - Németországban már  elvirágoztak a fák - s kerékpárral robogott Svájc felé. Gyors volt, és bármikor visszafordulhatott volna - de elsuhant mellette a táj. Ekkor cserélte el kerékpárját egy kis szekérre. Önmagát fogta be elől, és lassan vonszolta kicsiny tulajdonát egészen Olaszországig. Azt ette, amit a föld megtermett, gyümölcsöt, füveket. De szabadabb akart lenni, s elcserélte kicsiny szekerét egy hatalmas átalvetőre. Kinyílt előtte a világ - már nem roskadt előre szekerébe feszülve, hanem látta is, hogyan él körülötte minden. Zsákjába tömte az útszéli gyümölcsöket, s azt ette napokig. Néha favágókkal parolázott, barátkozott ha hozzászóltak, köveket simogatott s tanult tőlük keménységet. Csak haladt úttalan utakon, s ette amit a föld megtermett körülötte, s gyűjtötte képzeletbeli pontjait kicsiny tarisznyájába, melyet az átalvetőért kapott cserébe. Ha elfáradt patakok mellett hajtotta álomra fejét, s reggelre egy kicsit eggyé vált a vízzel, és a bokrokkal.

Szilveszterkor érkezett a Hargitára, mert a huzatos Olt völgyében zord hideg feküdt keresztben az úton. Mindenhonnan havat köpködött a szél szemei közé, s ő ruháit már régen elcserélte valami pásztorokkal. Vastag gyapjúkabátjának szálai összekeveredtek szalmaszínű szakállával, mosolygós arcából égtiszta szemei sugározták a tisztességgel viselt kegyetlen magányt. Megtűrték az egyik faházban (megj. a régi IFET villában), s ha tiszta volt az idő, gyakran nézegette a viháncoló sízőket, de üres hétköznapokon, ha sötét viharfelhők fogócskáztak a hegyen, s álmatlan medvék lábnyomoztak az ajtója előtti hóban - gubbasztott bent a faházban, s varázslatos kapcsolatot alakított ki a tűzzel. Etette kedvesen hosszú fenyőhasábokkal, s ha vékony szél furakodott be a réseken, narancssárga fényéhez bújt védelemért.

Mindenkinek mosolygott, de senki sem barátkozott vele, ide mindenki csak pár napra jön, síznek, hánynak, ölelnek - azután hazamennek. A menedékházak gondnokai pedig csak nevettek rajta. Itt nem kötelező nyelveket ismerni - ha étellel kínálták csak azt fogadta el, amit a föld megterem, ha haragudtak érte, hát másnapra megbékültek. Nem volt neki fontos, hogy mit gondolnak. Minden napnak  úgy tudott örülni, s ha döntenie kellett, új szabályokat szerkesztett hatalmas játékához, melyben csak haladt, s ahogyan új csodákra talált úgy gyarapította a képzeletbeli pontokat. Kevés személyes holmija maradt, de láttam rajta, hogy nagyon ragaszkodik kis papirosba csomagolt, színes, énekesmadár tollacskáihoz. Meleg - mutatta, s csiklandozta az arcát velük, s ragyogtatta őket a lemenő napban.
***
Kóstolgatta a tavaszízű levegőt, s tiszta csodálattal nézett a völgybe, mintha csak tegnap érkezett volna. Harminckét éves volt, de nevetett rajtam, hogy megkérdeztem: a vízről sem kérdezzük soha, hogy mennyi idős. És így vannak a sziklák is és a fák. Csak vannak évek óta közöttünk, ha meg eltűnnek, hamar elfelejtjük őket, s tesszük tovább a dolgunkat, néha mintha még gyerekek lennénk, néha pedig bölcsen, mint aki már rengeteget telet élt.
Közben néhányat ereszkedtem sível s ő megvárt a tetőn, s mosolygott mikor ismét odaültem melléje.

Aztán már menni kellett, s hirtelen eszembe villant, hogy valaminek még történnie kell. Zavartan, ügyetlenül felhúzta a síbakancsomat. Húsz éve először tette - kicsit segíteni is kellett egyensúlyozni a hóban. Ekkor láttam, hogy zoknija szakadt, de másikat nem fogadott el, csak belépett a lécbe s mint egy gyermek, nevetve, hőkölve lecsúszott a Súgón. Abban a pillanatban már nem számított, hogy tavaly májusban kerékpárral indult el, s cserélte azt egyre haszontalanabb emberi javakra, mígnem majd útja végén, apró énekesmadár tollacskáit meglebbentve elemelheti e világon összegyűjtött pontjait a földtől.

Bukdácsolt egy kicsit a léccel, s ahogy szaladtam mellette a vérszínű havon csak kacagtunk, hogy majdnem kicsordult a könnyünk.






FRISSÍTÉS:
Egyik olvasónk értékes anyaggal lepte meg az Utazásokat, előkerült egy fénykép Siddhartha-ról, a remetéről. Nem tudni miért nevezte így magát,  Guatama miatt, avagy a Hesse könyv inspirálta. Jó utazást Siddhartha, remélem megtalálod a megvilágosodást...

8 megjegyzés:

  1. Nagyon jó...:-) Szinte megkívántam a remete életet.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon kedves olvasmány!
    És hát gondolom, semmit sem lehet tudni a remetéről... De biztosan boldog!

    VálaszTörlés
  3. Pont 10 éve volt közöttünk jó írás annyit lehetne hozzáfűzni hogy én a mai napig jó barátomnak tartom habár az a május óta nem találkoztam én sem vele persze ezt akkor is tudtam, hogy nem fogok többé.

    VálaszTörlés
  4. Dejó, mert az évben nem voltam biztos. Még évekig megvolt a csúcson a kereszt amire a madzagjait bogozta, mindig megnéztem, mikor arra jártam, hogyan cincálja szét a szél és a fagy. Aztán eltűnt az is, és a csúcs teljesen más képet fest most... Azon a májuson, a következő héten, a remete átment a somlyói kollégájához, tudjátok, a drakuláshoz, amelyik koporsóban él/élt. Azt már nem tudom, mennyit laktak együtt a koporsóban, de onnan pedig Indiát akarta. Fiatal voltam és hatalmas szemekkel csodálkoztam arra a világra, amit ő képviselt... ma már dörzsöltebb vagyok és el bírom képzelni, hogy egyszercsak megunta és hazament... Emlékszem májusban sokat beszélgettünk, s elvittem a vízeséshez. Egész úton azt magyarázta, hogy milyen jó egy vízesésben megfürödni, meg hogy mekkora megtiszteltetés a Földdel szemben... Hát amikor megláttuk a jégcsapokat lógni körbe a sziklákon, elszállt minden bátorságunk s végül azzal tiszteltük meg a Földet, hogy nem mártóztunk bele :) Mindenesetre sok embert inspirált... persze érte szó a ház elejét is, de egy ilyen belső utazást megtenni, nem mindennapi. Respekt érte.

    VálaszTörlés
  5. Közbe még előkerestem az archívumból egy közös képet vele ej de nehezen engedte, hogy lefényképezzük.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Júúúúú, léccilécci.... oszd meg valahogy, vagy add ide s felteszem ide, nagyon jó lenne!

      Törlés
    2. Hát igen ezek a földi hívságok, mint a fényképezés... ki tudja erre milyen játékszabály vonatkozott... Már nem is emlékszem, én akartam e fotózni... de képem az nincs, legalábbis nem tudok róla...

      Törlés
    3. Köszi, feltettem a frissítést :)

      Törlés