2013. ápr. 16.

Elképzelt képek - Lézerfényű Selymes Diódáim

- Tegyél képeket a Naplóba - mondta Grimpix.
- De most nincs semmi amit megosztanék!
- Akkor képzelj el képeket - mondta, zenét rakott s közelebb húzódott. (Te is tedd be ezt a zenét, majd amikor a másodikhoz érsz, akkor azt is)

Képzeld azt, hogy elutazol. Olyan helyre, ahol még sohasem voltál. Régestelen régóta készülsz erre, halogattad is eleget, most mégis ott a szorongás a gyomorszájban, bőgni kellene hetek óta, csak már azt sem tudod hogyan kell. Izgatott vagy, rettegsz? Mit hagysz itthon és milyen lesz az itthon, ha hazatérsz? Kitakarítottál? Becsomagoltál? Elbúcsúztál mindenkitől? Felkészülni úgysem tudsz az ismeretlenre, nincs olyan útikönyv, ami segítene. Még volna visszaút, de egy mély lélegzet, s már lukasztod is a jegyet. 

S indul az utazás, képzeld azt, hogy egy vicces filmet nézel, amit előkészítettél az útra, hogy oldja a feszültséget, s lassan elmúlik a szorongás. De azért számolod, mikor fogsz odaérni, nézed az órát, szinte megszállottan. S egyszercsak kinézel az ablakon. Szépek a felhők. Fotózni kellene. Játsszuk azt, hogy gyorsan futnak a felhők. De nem futnak. Viszont itt-ott felhőalakokat vélsz látni. Hopp, most mozdult egy felhő a jobb szélen, de mire odanézel, megint beállt a sorba. Csak később veszed észre, hogy minden szorongásod elmúlt. Csak egyszerűen jó. Derűs minden. Menj tovább. 

Aztán átszállás. Újabb jegyet kell lukasztani. S odakint beborul az ég, s kitör a vihar. Mennyi is az idő, hol járunk? Táncolnak a fák a szélben. Szép az eső is. Azt olvastad valahol, errefelé az eső a legszebb. De ott vagyunk már? Lassan haladsz, gyorsabban kellene, így csak elzsibbadnak a tagjaid. És elrévülve tükröződéseket játszol az ablakban. Vízcseppek, soksok pici lencse vetít sziporkázó színeket. Úgy nézed mint a sztereogramokat, kicsit mellébámulva s szinte táncra perdülnek a gyönyörűségtől, ahogyan figyeled. Kellene még, még több vízcsepp, még több szín, még több mindent akarnál. Mi ez a jármű, álomba ringat éberen? Szemed sarkában mintha fraktált gyémántozna egy elszabadult felhő. Hopp, odanézel, eltűnik. Ezalatt HDR-et borjadzik egy másik. Az eső utáni napban egyre színesednek a színek. Kékülnek a kékek, zöldülnek a zöldek és bíborok is bíborabbak. Ki cserélte ki az objektívet? Tűélesen rajzol. Teret ad a formáknak, közepüket szép kékekkel festi tele. Képzeld el, ahogy a zöld csík a nadrágodon örömet okoz. A tükörben egyszer csak átváltozik az arcod. Mi ez? Egy öregasszony? Nem, egy indián? Az oroszlánkirály? De nem tudod megfigyelni, mert belül kuncogni kell rajta, hogy megöregedtél. Már szinte lecsukódik a szemed, amikor hozzád szólnak. De minden szó banális. Csak kizökkent, a felhők nézéséből. Pedig most itt, egyetlen értelme csakis a felhőknek van. Kell nézni őket, semmilyen más dolgod nincs. Mindened egyebed megvan. Mindent elhoztál magaddal ami kell, és semmi olyan nem kell, amit nem hoztál. 

Aztán teszel zenét, és úgy érkezel meg, hogy észre sem vetted. Fürdővizet készítesz, és gyertyákat gyújtasz, de eloltod, mert elég egynek a fénye. A többi csak fölösleges. Aztán azt játszod, hogy a délutáni felhőfraktálokat a csempére vetíted a fejed fölé. Már elég jól elboldogulsz ezzel, úgy kell akarnod, hogy nem akarod. Erre csak hosszú idő után jöttél rá, hogy így kell csinálni. De már nagyon hosszú ideje elindultál. Csak vársz és figyelsz, pislogsz ki a kádból. És ha jól figyelsz, a gyertya fénye csodálatos fényhidat lövell a szemedbe, pont, mint amikor gyermekkorodban a szempilláidon át kaleidoszkóposat játszottál. S akkor hirtelen meghallod azokat a hangokat, amelyek a sokat hallgatott zenékben egészen mostanig várták, hogy végre meghallhasd. Egyenként, külön-külön jönnek. Csodálkozol, hogy fér el ennyi szép hang egymás mellett és mégis zene a zene. Sorban érkeznek, s örömödben beletakarózol a forró vízbe. A fraktálok helyett, most fényorgonákat vetítesz a hangok mellé. Mindenféle színű fényes nyalábok kötik a pupilládat a gyertyalánghoz. Így megy ez. Nincs idő. De nem is kell semmire. Gondolatok sincsenek, amivel ki kellene tölteni. Megy a mozi, csak engedni kell, nem akarni. Közben áradnak a hangok bobmerlisek és bitliszesek. Aztán mikor már nem tudod, hogy a vízben hol végződsz te, és hol kezdődik a kád, csak megmozdulsz. Nem nehéz, csak értelmetlen. Mert minek bármit is elkezdeni, amikor pont az a jó, ami van. A most, az az egyetlen hang és fényvillanás, amit éppen megélsz. Egy új mozdulat már a jövőhöz tartozik, és kár elébe menni. De azért csak megmozdulsz, és kimászol a kádból. A tükörben újra megnézed az öregasszonyt és az indiánt, de már tudsz látni navit is, kutyust, orkot és fekete sziluettet. 

Aztán mikor kilépsz a szobába, eltelt két-három óra, meglepődsz, hiszen tisztára karácsony lett. A sötétben mindenféle szerkezetek állapotjelző ledjeinek fénye verődik vissza mindenhonnan a falakról, bútorokról, parkettről. Kékek, zöldek pirosak. Beengedted a szépet. Most itt van veled, bárhová lépsz. Nincs nagyon szép, csak szép van és ami nem az, az érdektelen. Éppen Armstrongot hallgatsz és azt játszod, hogy megnézed a csillagokat. Ha akarnád táncolhatnánk a csillagok és a világító fák a zenére. De minek akarni. Selymesen szép az egész, természetes és jó. Méltósággal sodródsz. Szelíden. Csak néha egy-egy rakoncátlan csillag rezdül meg egy-egy akkordon. Közben képzeld azt, hogy elszállt egy rakéta, de már nem visz feljebb. 

Aztán képzeld azt, hogy nekilátsz filmet nézni,  legyen mondjuk a Home, de egy idő után észreveszed, hogy a narrátor hangja fölösleges. Inkább úsztatod a pixeleket tovább egy zenére. Vágysz rá, hogy a zene a füledben szóljon, ne a hangfalakban. De azért tisztában vagy vele, hogy az egész filmnézés fölösleges. Túl sok, és emiatt kevés neked. Több kell.  A pixelek színei, a formák szépek, de a tartalom közömbös, fontoskodó. De nini, most ég le a gyertya. Mellékuporodsz és óvod a lélegzetedtől. Az izzó kanócot csodálatos kék és sárga fény öleli körül, az egész pompásan tükröződik az olvadt viaszban. A narancsszínű gyertya belső falán a fekete korompettyek struktúrákba szerveződnek. Fotózni kellene, emléknek, mutatóba. A jövőnek. Megmutatni ezt annak, aki holnap leszel. De ahhoz mozdulni kell, azalatt meg nem lehet nézni a lángot. Aztán mégiscsak fotózol. Majd takaróból fészket raksz a padlón a gyertya mellé. Hans Zimmer Dream collapsingja megy, a legeslegutolsó hangra lobban el a láng. Szinte megszakad a szív, de nem fáj, csak tudatosul, hogy mindjárt vége. 

Téblábolsz a sötét lakásban, mi ez a sóvárgás a szép után? Ha megvillan egy ledobott CD-n egy kinti utcalámpa, máris melléje kell kuporodnod és nézned kell. Mint a fénytől megbabonázott éjjeli bogarak. A telefon nemcsak a zenét adja, a képernyője is pazar színű lámpa, mindegyre a tükör előtt játszol vele arcosdit. Ősember, öregasszony, navi, csimpánz. Most már el is tudod tüntetni magad a tükörben. Aztán a kezedet világítod meg a telefonnal. Elefántcsont, vagy üvegkéz, nini, szinte világít. A fénylő csempén aprócska csillagkaput nyithatsz a telefon fényével. Persze, tudod, hogy az tükröződés, de teljesen mindegy, hogy micsoda, ugyanúgy örülsz ennek is. Elfogytak a gyertyák, de hopp, van itt egy biciklilámpa is. Ezeket a fényeket eddig miért nem tudta csinálni? Vörös hópelyheket villant maga köré. De ugye csomagoltál lézereket  is. Muszáj a padlóra ágyat vetni, annyira kell nézni ezeket a parkettről a falra vetülő lézeres diffrakciós ábrákat. Nézd, egyszerre lüktetnek a zenével. Képzeld, hogy éppen a Hair megy.

A kép még tiszta és éles, de már nagyon régóta eljöttél, lassan indulnod kell haza. A villanykapcsoló őrlámpájába szerelmesedve sóvárogsz egyre jobban, aztán tovább keresel, egy időre a függönyön diffraktálódó fényeket ringatod zenére, majd a szemközti  falon a függöny és egy virág árnyékát rendezgeted bonyolult de egyszerűen alakítható struktúrákba. Minden fényt, minden egyes fotont felszívsz. Egyenként. Sorban. 

Aztán hirtelen felriadsz álmodból. Szól a telefon, s csak akkor veszed észre, mikor már talpon vagy, hogy feküdni kellett volna, míg a dolgok a helyükre kerülnek. Hazatértél, s ez immár végleges. Minden a régi, csak te nem vagy már az. Hazajöttem, mondod halkan a telefonba. S mikor lerakod, végre rád tör a zokogás. Nem az egész, csak ami már túlcsordult, csak pont annyi jön ki, hogy tudd holnaptól csinálni tovább a dolgokat. S tudod, hogy minden emlék, amit szavakba formálva majd elmesélsz, végérvényesen kipukkaszt egy csodálatos kékeszöld varázsbuborékot. 

A tesz-vesz kis akarnok tested azonnal nekilát kiporolni az ágyneműt, s neked vele kell tartanod, de egy pillanatra az ajtó alatt, látod a szemed sarkából, hogy meglibben a függönyön a türkizkék levélminta s egy hajtincsed válaszul visszaint. Itt van még. 

2 megjegyzés:

  1. Egy író veszett el benned. Valóban ilyen érzések kavarognak az emberben utazás előtt, alatt és után, szépen megfogalmaztad.

    VálaszTörlés
  2. nagy utazás... azt mondtad hogy ez az élet...:)

    VálaszTörlés