Oldalságok

2015. jún. 11.

Pszichedelikus gyermekkor


Grimpix szerint ez most pont én vagyok. 
Grimpix számtalanszor elsütött közhelye, hogy a gyermekkor a legkeményebb tripp, a legigazibb pszichedelikus állapot mind közül. Talán minden felnőttkori kísérlet, legyen az bármilyen transz, extrémsport, szerhasználat, meditáció, hipnózis, vagy akármi, csak ezt próbálja visszaszerezni egy rövid mágikus órácskára. Sikertelenül.
Egy intenzív, traumaszerű betépéssel, az újjászületés élménnyel kezdődik az egész utazás, mikor a tudatot felinstallálják egy teljesen új testbe, aminek még se a hardvere, se a szenzorai nincsenek véglegesen konfigurálva, aztán ezeket a szuperérzékeny szenzorokat elkezdi bombázni világ. Nagyon fontos a jó set és setting, meg a jó sitter jelenléte, de ezek sem tudnak teljesen megvédeni a mindennapi traumáktól.
Ekkor még alig vannak fontossági kritériumok, ugyanolyan súlyú élmény egy szempillán diffraktáló fénysugár, a penicillin injekció feszítő fájdalma fenékben, az első légzés-visszatartásos révülés, a pelenka melege és az első szeparációs szorongás, vagy a forgásból adódó édes-szédülés, és a pofontól égő arcon végiggördülő könnycsepp sós íze. Határ sem nagyon volt a menetrend szerinti rémálmokból izzadtan, bőgve ébredés, majd anyám ölében a hajszárító megnyugtató burrogásának szertartásában. Az utólag  jó és a rossz élménynek címkézett dolgok egy nagy konglomerátumban voltak, állandó intenzív érzelmi állapotban tartva, pihenő nélkül. Napmintnap. A szavaknak is varázserejük volt, a hétfejű sárkány is pont olyan valóság volt, mint amikor nagyanyám verejtékező arccal, elkékülve, ziháló tüdővel felérkezett a negyedikre és csak annyit tudott utolsó erejével pihegni anyámnak, fiam, emberölés volt a mészárszékban...  A fölnőttek nem tudhatják mi zajlik ilyenkor egy kisgyerek lelkében. 
Rigócsőr király

Rigócsőr-királyné vesszőfutása, örökös túlélő nagyanyám mindennapos véres, élethalál harca fél kiló csontért a múlt rendszerben, az elszakított lexikon lapjainak rémképe, az óvodában ellopott hajósíp elsőáldozáskori jóvátehetetlensége és meggyónhatatlansága, anyám riadalma, mikor apám a nővéremmel véletlenül másik villamosra szállt fel Budapesten, mind-mind elviselhetetlen terhet ró a kisgyerek lelkére. Mind olyan megoldhatatlan problémák, amikkel valamit kezdeni kell, valahogy integrálni kell, de módszer az nincs rá. Olyan terhek ezek, amiről a külvilág nem is tudhat, hiszen ilyen méretű élményekre nincs is szó.
Aztán ez az állapot fokozatosan múlni kezd, olykor vissza-visszatér egy-egy flash-back, aztán kb. a kamaszkor végére leszünk valamelyest tiszták. De én azt hiszem, sohasem jövünk teljesen vissza a valóságba.
És azt hiszem a legeslegdurvább élmény még hátra van.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése