Oldalságok

2017. júl. 3.

Ţigăile-csúcs - Újra felfedezhetedé Amerikát?


Ez a kérdés. Ha egy kő alatt laknál, vagy barlangban, nem hallottál volna Woodstockról, mohikánokról meg a kokakóláról, és egyszer véletlenül átúsznád az Atlanti-óceánt, akkor az mennyire lenne Amerika felfedezése? Más példát mondok. Valamikor még ezerkilencszáz-valahányban, Lacival az Almási-barlangban azt vettük észre, hogy egy rés húzza a gyújtó lángját. Most ne firtassuk, hogy milyen ember az, aki egy barlangban rágyújt, fiatalok voltunk, kellett a nikotin, akkor még Grimpix se volt éppen annyira zöld. Nos húzott az üreg, s azt mindenki tudja, hogy akkor ott valami van. Kúszás-mászás kezdődött, többcentis, fekete-farú ocsmány pókok őrizték a szűk járatok száját, szinte az orrunkat piszkálhatták volna fényes fekete lábaikkal, ahogy arccal előre egyre beljebb hatoltunk. És hátrahagytuk cuccaink egy részét és elkapott a felfedezés láza és csak haladtunk, és egyszer csak ott álltunk megdicsőülve egy Új Kijárat torkában, nem messze a Farkas-ösvénytől. Gyakorlatilag felfedeztünk egy újabb járatot a Nagy-Barlangból. Két évvel később került a kezembe Dénes István Székelyföldi barlangvilág könyve, amiben a térképmelléklet bizony tartalmazta ezt a járatot is. Attól, hogy valamit már előttünk felfedeztek, kevesebb az újra felfedezés élménye?

Így volt ez a hétvégén a Ţigăile-csúccsal is a Csukásban. Évekig fel se merült, hogy meg kellene mászni, hiszen csak egy ormocska a Csukás-csúcs alatt. Ott megy el mellette az ösvény, arccal a csúcs felé, ki figyeli, hogy van e járat a susnyásban ezekhez a buckákhoz. Pedig a Csukás hegy arculatát a Ţigăile határozza meg, ez a cukorsüveg kompozíció adja az egész táj mese-jellegét. Sokkal több, mint konglomerátum, olyasmi ez, mint az ónöntés. Egy gyönyörű projekciós felület az emberi lélek számára. Mese-hegy ez, nincs mit köntörfalazni, ilyen a valóságban nincs is.




És mivel volt még ráérő három óránk, nekiálltunk felfedezőset játszani. A nyugati oldal egyértelműen mászhatatlan számunkra, ezért délkeletről indítottunk egy csapáson, melyről reméltük, hogy oda visz. Így fedeztünk fel egy az ösvénnyel párhuzamos, de sokkal szebb és kitettebb jelzetlen övet. Erről próbáltunk meg minden árkon kimászni, mert alulról nem látszik melyik kőtüske aljában is vagyunk, de sajnos sorra fel is kellett adjuk. Mikor az utolsóról, északi irányból, is lemondtunk, bánatunkban úgy döntöttünk, kikapaszkodunk egy kis füves nyeregbe, legalább onnan átnézünk a csúcsra.
Na ezt tanítják a keletiek. Elengedni egy Nagy Akarást, és elnyerni érte a Jutalmat. A kis füves nyereg pontosan a csúcsra vitt ki. Persze fentről aztán kiderült, hogy bár kitaposott ösvény nincs, de alig egy huncut kőhajításra vagyunk a trasszétól. De ez a katarzist már nem csorbította. Akkor és ott, újra felfedeztük a Ţigăile csúcsot, hiába járt már ott a Fehér Ember és öntött betonba a tetején egy kis táblácskát, szűz föld volt az, na, ha mondom, mert ugyanúgy megdolgoztunk érte és ugyanúgy megéltük a reményt és a kudarcot érte, mint a legelső, aki oda kimászott.