2018. febr. 15.

A lézer ingatag, úgy hajlik mint a nád

Az a helyzet, hogy a mai projekt SOOC is lesz egyben. Milyen az ilyen, a múltkori szuperfelbontású projekt kapcsán kikapcsolva maradt a RAW mentés a Nikonkán. Grimpix bánja ugyan, és szégyenkezik is, de emiatt újracsinálni nem fogjuk a képeket, az eccer fix.
A Blackburn-inga, bár elsőre egy nagyon egyszerű eszköznek tűnik, de ha jól akarnánk csinálni, nem is annyira egyszerű. Szerencsére a korral előrehaladva, már nem feltétlenül akarunk bármit is tökéletesre megcsinálni, most is éppen csak hogy. Itt azért utánaolvashatsz, kicsi matematikától, a téma kultúrtörténetén át a bankjegyeken használt Guilloche mintákig minden van itt.
Egyik sarkalatos pont, hogy az inga legyen jó nagy. Úgy értem nagyon nagy. Minél nagyobb az inga, annál jobban eltörpülnek az apró zavaró tényezők, mint a lámpa billegése, léghuzat, miegymás, a csillapodás is teljesen másmilyen nagy méretekben.
Másik nagyon fontos tényező, hogy a felfüggesztés lehetőleg legyen stabil, a madzagok pedig ne rugózzanak. Rugózhatnak persze, csak akkor az már nem Blackburn-inga.
Aztán persze jönnének azok a finomságok, amikkel befolyásolhatnánk a Lissajous-görbék kialakulását, ay Y szárainak arányai, lendítés szöge, lámpa súlya, amelyekről nem sikerült megfejteni, hogy milyen módon játszanak szerepet a kész ábra kialakításában. Szóval csak örömködés zajlott, bár változtatgattuk a paramétereket, semmiféle összefüggést nem sikerült találni az egyes installációk és az általuk festett képek jellege között.
A piros rajzolatok, értelemszerűen, lézerrel  készültek és felülről fotóztuk, a kékeket pedig a padlóról felfele fordított géppel. RAWból sokkal mutatósabb képeket szűrhettünk volna (ugye Grimpix?), a JPG ennyire képes. Sajnos nem volt olyan kislámpánk sem, amit villogással dimmelnek, pedig az még egy csavart vitt volna a képekbe. Talán máskor

És akkor egy találós kérdés: ez utóbbi mégis hogyan készült? Mi? 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése