2019. aug. 28.

Ötschergraben a mese-kanyon

Pedig hányszor, megfogadtuk, hogy nem dőlünk be internetes szuperlatívuszoknak. Most mégis úgy adódott, hogy ausztriai nyaralásunk utolsó állomása egy szurdokvölgy lett, az 
Ötschergraben, ami sok blogger kollégának kiváltotta az eufóriáját. Például itt, de főleg itt (GPS tracket is találtok). Eredetileg a Medve-szurdok volt az A-terv, de abba nem fértünk bele, levezető napnak így lett ez a 18 kilométeres mészköves szurdokvölgy-túra, az Ötscher-reich-ben, amely elnevezés már előrevetíti, hogy itt bizony nem alázatoskodnak a derék osztrákok sem. 
Az időjárási előrejelzés már megfelezte a harci kedvemet, nem beszélve a Glöckner és a Dachstein végigéhezéséről és végigszomjazásáról (így kell 10 nap alatt 5 kilót fogyni). De az, hogy Ausztria grandkanyonja, vagy az alpesi világ legszebb mesebeli tája, na az mese. Pont annyira, mint az, ami az én számon is kiszaladt, hogy nálunk bizony ebből a Budváron is minimum kétszer ekkora van. Az igazság valahol a két állítás között van. Egy középszerű kirándulóhely tornacipős és farmernadrágos bicebócák számára. Olyanoknak, akiknek a szájába berepül a légy, annyira csudálkoznak, ha meglátnak egymáson két darab mészkövet. Legalább lett volna valahol egy szalonnasütésre alkalmas hely, talán a sört behűteni még alkalmas lett volna a patak is, de az osztrákok, minden bizonnyal lefagytak volna, ha bemutatjuk, nálunk hogy szokás kirándulni. 
Hétköznap, mikor lóg az eső lába, elég elviselhető itt a tömeg. De azért nem telik el úgy 10 perc, hogy valakit ne kelljen elkerülni az agyonbiztosított fapallós, drótköteles ösvényen. Becsületére legyen mondva, nekünk is kellett a 6 óra ehhez a körtúrához, pedig azt gondoltam 4 alatt is leszaladjuk. Hát nem egy Plitvice, annyi szent. A vízesések zöme szerintem szabadnapot vehetett ki az esőzések ellenére, ugyanis sok helyen csak a nevüket találtuk meg a táblákon, de impozáns alázúduló víztömeget senki ne várjon. A patakok medrét a Dachstein második napján simán szárazra tudtam volna nyalni, a Mirafall vízesésnél meg még az Erzherzolg-hüttében is nagyobb pisikockát gurítottunk, pedig megegyeztünk abban, hogy a Serolabnál ekkorka vizeletmintáért gátlástalanul kikacagnának a laboros csajok. 
Szóval van itt ez az Ötscher hegyecske, ami úgy nagyjából a mi Hagymásunkkal egy kategória, de a Békási-szoros szerintem sokkal szebb. Néhol Vargyas-szoros érzésem is volt. Ettől persze a szurdok csodálatos, én például végig azon csodálkoztam, hogy az osztrákok minek erőltetik ennek a turizmusát, amikor ott van nekik az Alpok. De mégis, keskeny nyomtávú vonatocska is segíti kirándulást, aminek a Wienerbrück és Erlaufklause közötti szakasza érdekes a mi számunkra. Mivel parkolót csak Wienerbrück felől látott az Osmand, itt hagytuk az autót, a turisztikai központban váltottunk belépőt és vissza-vonatjegyet Erlaufklausetól, fejenként 6 euróért. Itt tusolós budi is volt, de a kávéautomatát azért sikerült elrontanunk, így fél kávéval voltunk kénytelenek nekivágni. A parkban amúgy nem ellenőrzik a jegyet, a belépési ponton becsületkassza van, annak aki szkippeli a turistairodát. Az ilyen trógerek aztán a vonaton veszik meg a jegyet visszafelé. 
Wienerbrück felől indulva szinte egyből a szurdokban vagyunk, negyedtávon egy menedékház, vagy kocsmaféle van, innen lerövidíthető a túra majdnem fele. Mi nem vagyunk selyempapírból, különben is volt egy fél szendvicsünk még, végignyomtuk. Féltávtól aztán kiérünk egy murvás útra, amin addig gyalogolhatunk visszafelé, amíg megbolondulunk, vagy elérünk Erlaufkauseig. Szerencsére nekünk hamarább sikerült elérni a vonatállomásra, de azért nem kicsit unalmas ez egy nyaraláshoz. Mondjuk érdekesebb, mint egy tengerparton dögleni. 
Nem is szaporítanám tovább a szót, teljesítménytúrának, outdoor félmaratonnak egy jó kis hely, kirándulni azonban inkább ezután is a Gyilkos-tóra, vagy a Vargyas-szurdokba megyünk. Na, és itt kaptam a figyelmeztetést, hogy ne mind gyalázzam ezt a helyet, mert egyrészt senki sem kényszerített, hogy meglátogassuk, másrészt meg tényleg nagyon szép szurdok. Meg különben is a stílusom alacsony pH-ját úgyis semlegesíti a sok csudiszép mészkő. Azt meg pláne nem írhatom le, hogy az osztrákok bekaphatják az Ötschergrabent, mert nem szolgáltak rá. Jó, akkor bekapom én. A fél fogamra se elég! Pont mint az osztrák Meki-óriásburger, aminél nálunk még a morzsa is nagyobb.
Méghogy vadregényes  a hely. Az egész nem több, mint egy szelíd négysoros, néhol fűzfarímekkel.

2019. aug. 27.

Dachstein

- Nyáron telelek, télen telelek,
a Trotechnikus, az mindig valami hogyishíjják
kérdezz valamit, s én megfelelek... - dúdolta Grimpix a (remélem) közismert dalt. És bár eredetileg nem pont így hangzik, mégis igaza lehetett, mert valahogy az utóbbi időben minden nyaralást végigvacogtunk. De az idén teljesen kimaxoltuk a nyári telelést. Fürdőruha helyett pihekabát. Homoktenger helyett Ausztria örök hava... legalábbis még 10-20 évig.
Ráadásul, mivel a téli túrázást 10+ éve abbahagytuk, így felszereltségben is volt némi lemaradásunk. De a gora-kabátom ma is pont olyan volt, minthogyha rám öntötték volna. Elől-hátul folyt le rólam, mert annak idején örültünk, hogy egyáltalán lehetett kapni. Bármekkorát. Aztán úgy tűnt, az osztrákok nem terveznek 2 napnál hosszabb utakat, nem hordanak magukkal élelmiszert és vizet, de hálózsákot se. Most a DSLR-ről nem is beszélek, azt hiszem 10 nap alatt két valamire való fényképezőgépet láttam, amiből az egyik az enyém volt. Így persze könnyű 15-20 literes hátizsákokkal virítani.

Mindenesetre a Dachstein a leghegyebb hegy, amit valaha élőben láttam, ugyanakkor minden műkedvelő ferrátázó bakancslistás helye. Gondolkodás nélkül odaadnám a Királykőt érte, de lehet, hogy még a Bucsecset is. De a legjobb az lenne, ha úgy ahogy van rátennék, mondjuk Bukarestre, pont betakarná és sokkal jobban nézne ki. Annak ellenére, hogy telistele van via-ferráta útvonalakkal, elég kevés információt találtunk. Az világos volt, hogy a Hohe Dachstein csúcs mindenképpen kell, viszont az Anna és Johann ferrátákat nem mertük bevállalni az E szakasz miatt. Ezt az útvonalat terveztük bejárni, de mire a Guttenberg-hütte visszaigazolta a foglalásunkat, arra a Seethaler-hütténél kiderült, hogy nem is alhatunk ott. Így tervet kellett módosítanunk, szerencsére a Grossglöckneres vezetőnk adott egy super genial tippet, hogy ereszkedjünk le az Austriahüttébe és kábellel menjünk vissza a platóra másnap.

Tehát első délután felmentünk a Guttenberg-házhoz (2,5-3 óra), egy kő alatt megvacsoráztunk mert a házban tilos saját kaját majszolni, majd másnap teljes ködben végigtoltuk a Ramsauer-ferrátát az Edelgreiss-gleccserig, ahol aztán kiderült az ég is, csak hogy láthassuk, szép lehetett volna a mászás, hogyha tovább látunk az orrunk hegyénél. A Ramsauert helyenként C-nek, máshol C-D-nek írják le, szerintünk indokolt a D, két eléggé bicepszes szöktető van a második felében. Árnyalhatta volna még a kitettség is, de mint írtam semmit se lehetett látni a ködtől. Innen egy turistaösvényen beereszkedtünk az Ausztria-hüttéhez, ahonnan 20 percre van a felvonóállomás.

Ekkor fejtettük meg, hogy bizony, mi is gebüték (vagyis geübték) vagyunk és nem bicebócák. Van aki az Edelweis-gleccsertől fordítva csinálja, de mi örülünk, hogy így sikerült, mert az Edelweiss alatti kőfolyást kimászni és egyből a Ramsauert is végigcsinálni, annyicska kolbásszal, elég zúzós lett volna. Viszont reggel Guttenbergtől indulva, egészen finom volt a Ramsauer, lefele ereszkedni pedig a geübték prímán tudnak éhesen is.


Mellesleg a hegy északi felén van Hallstatt, ami vagy hétezer esztendős kultúrájáról híres, de ekkor nekünk a kultúráról a joghurt és a kefír jutottak eszünkbe, aminek gyártásában az osztrákok nem jeleskednek túlságosan. Mire elértük az Austriahüttét, már annyit éheztünk, hogy már úgy voltunk, mint Móricz barbárja, a Kis János, de nem a Tragédiabéli, amit tanítanak az iskolában, hanem a másik, az Egyszer jóllakni-ban (sokkal absztraktabb, sokkal életszagúbb, ütősebb novella, bánat tudja miért a lightosat tanítják). Úgy döntöttünk megvesszük a legdrágább ebédet. Nem is bántuk meg, nemcsak az ég derült ki, hanem mi is egyből helyrepattantunk, s észrevettük, mások is mosolyognak. A csoki-süti ezek után már talán túlzás is volt.

Mint úrifiú a pofozkodásba, mi is belelendültünk a pénzköltésbe így reggel letusolva (+2 euró), jóllakva (itt volt a legjobb reggeli, sajnos a legkevesebb idő is rá) az első felvonóval minden szégyenérzet nélkül fellibegtünk a Dachstein-gleccserre, majd átgyalogoltunk a Hallstadter-gleccseren át a csúcstömbhöz.
A gleccser csúcsig vezető szakaszát minden nap hókotróval tartják karban, itt biztonságosan lehet közlekedni, karóval jelzik a határt, ahonnan már magadra vagy bízva.
A csúcsot a könnyű, C-s Schulteran-ferrátán másztuk meg.  Hiába nagyobb a Glöckner-csoport, az itteni gleccser sokkal gleccserebb élményt szerzett. Annyira, hogy kötél nélkül a hóhidas ferrátát nem is akartuk kipróbálni. A mászás könnyű volt, az idő pompás, a tömeg nem okozott akkora fennakadást, mint elsőre hittük. De azért voltunk ott pár százan aznap délelőtt.
Visszafele megnéztük a Rosmariestolle-alagutat, majd felvonóval ereszkedtünk vissza (mielőtt eleredt volna az eső), ahol pont elcsíptük a buszt, ami szinte teljesen visszavitt Feisterer-völgyben leparkolt autóhoz.
Na, most nem tudom, hogy az osztrákok mennyire tülekedő népség a mindennapokban, de mivel lógott az eső lába a felvonónál akkora tömeg volt, hogy csak egy óra múlva kerültünk sorra. Pont amikorra a foglalásunk szólt. Lehet, hogy kár volt gyúródni? Vagy ha nem gyúródunk, akkor egy órával később érünk le? Erről az jut eszembe, hogy Svédországban a repülőtéren milyen könnyű volt eligazodni, egyetlen terminálnál volt tolongás, a magyarnál.
Mint a viccbéli két oroszhegyi, akik bár csak ketten vártak a buszra, mégis megszorultak az ajtóban. Asszem ez egy kulturális deficit lehet nálunk vadkeleten. Próbáltak ott némi rendet teremteni és csak azokat továbbengedni, akiknek abban az órában van a foglalásuk, de azért jó kis kelet-európai tolakodás kerekedett. Mondjuk felfelé sokkal egyszerűbben ment a dolog, kezdés előtt órákkal még nem kígyózott a sor, mint ahogy nálunk a Bucsecsben szokott, de mi azt gondoljuk, hogy az osztrákok nem szeretnek korán kelni.
A Dachstein tehát számomra Ausztria ékköve volt. Mindenképpen visszajövős hely, a Ramsauert is illene végigcsinálni úgy, hogy lássuk is, meg még jópár ferrátát kinéztünk magunknak. De különben is Ausztriában még dolgunk van. Háromezresek is várnak és hátha úgy járok, mint Szlovákiával, hogy másodszorra megszeretem.

2019. aug. 22.

Rax - HANS VON HAIDSTEIG ferráta

Az osztrákok útjai nagyon ügyesen rendben vannak tartva, pedig nem egyfeszt tatarozzák, mint a magyarországiakat, ahol hiába van 2-3 sáv autópálya, ha úgyis mindig csak az egyiken lehet közlekedni. Hogy a román autópályát ne is említsem, ugye, amiből az imént adtak át pár métert, de már rosszabb állapotban van, mint bármelyik osztrák megyei kis út. Na, de a románra egy vasat nem kell fizetni, az osztrákoknál meg hiába van autópálya matricád, néhány szakaszon úgyis külön megvámolnak. Jó lenne egyszer már a Wazet is felkészíteni erre. Vagy minket a Wazera.

Az osztrákok be is biciklizik rendesen az útjaikat, ezért hülyeség az a kifogás, hogy hát könnyű a hollandoknál bringázni. Érdekes módon viszont az osztrákok nagyon megadják a biciklizés módját, ha csak a közértbe ugrik is le, úgy néz ki, mint akit éppen a Tour de Franceról szalajtottak. Mindenki tiritarka bici-mezben és nagyon cuccos bringákkal csapatja városban és hegyen egyaránt. Keskenyebb hegyi utakon érdemes is vigyázni rájuk.

A Rax egyik népszerű ferrátája, a több mint 100 esztendős Hans von Haidsteig, egy félnapos program. Mi a Raxot Griesleitenhof felől közelítettük meg, az utolsó kilométereken már csak egyetlen keskeny sáv volt. Az interneten GPX file is található, de nem linkelem ide, mert az elvezet a Heukuppéra is, amit mi kihagytunk. A mászás után, a Preiner Wand csúcsról a ház fele vezető útról balra letértünk és egy omladékos, de jelzett (piros) ösvényen, a nagy kőfolyáson keresztül mentünk vissza a ferráta beszállási pontjáig, majd onnan a már ismert úton az autóhoz (az Osmand is tudja ezt a jelzést).
A platón, az elágazásnál valamiféle figyelmeztető tábla is volt, hogy nur für gebüte. Gebüte vagy te, meg a famíliád, mormogtuk és mi úgy fordítottuk, hogy bicebócák ne használják ezt az ösvényt. Most mondja valaki, hogy fontos a nyelvismeret! Azt és úgy fordítjuk le, ahogy akarjuk, de a végeredmény mégiscsak jó.
* frissítés. Budai Péter kollégánk hívta fel a figyelmünket, hogy csak geübte változat létezik, amitől megvilágosodtunk, tehát a geübte nem a gebüte antonímiája :) 
Később megértettük, hogy miért figyelmeztettek, a kőfolyás nem volt túl szimpatikus, eléggé lezúzta a Speedcross futócipőmet, esetleg nem árt egy könnyű bakancsot húzni ide az éles kövek közé.   
A vasalt szakasz C-D besorolású, mi is annak gondoltuk, kicsit hosszú (kb. 2 óra), meg is beszéltük, hogy kábé ez az a hossz a mi számunkra, ami fölött már unalmassá kezd válni a mászás. A beszállás előtti szakasz előbb az erdőben emelkedik, majd az alig csöpögő csorgó után, a kőfolyásban oldalazva ér ki a vasalt szakasz kezdetéhez (lásd a legelső fotót). Létrás, kéményes vonalvezetés, olyan, amilyennek egy ferrátának lennie kell. Egyáltalán nem omlós, vagy gyakran karbantartják. Számomra talán nincs benne az első legszebb háromban, több itthoni ferrátát is jobban szeretek, de tény, hogy értettek hozzá, akik csinálták, nemhiába van ebben száz éves előnyük. 
A mászás felénél megáld minket a Fekete Madonna is. Utána is olvastunk, miért mutogat minden szent nyuszifüleket, de teljesen nem sikerült azonosítani ezt a szimbólumot. Nekem a kora kilencvenes évek zs-kategóriás ninjafilmjeinek Kuji-kiri kéztartásai jutottak eszembe erről, tudjátok, amit akkor csináltak, mikor a harc előtt egyet-egyet renyekedtek valami extraképesség eléréséhez. Elképzelhető, hogy ez  a keresztény változat is valamiféle szuper-erőt, vagy plusz-mászószkillt ruház az arra tévedt vándorra, mert innentől még van egy-két meglepetés-létra, meg miegymás.
A Preiner Wand csúcsán hétköznap is elég sokan lebzselnek, több oldalról is megközelíthető turistautakon, de a falban csak három csapat volt rajtunk kívül, az egyik egy 70+ éves pár volt. Nagyon ügyesen nyomták, de ők szerencsére ereszkedtek, így elkerülhettük azt a szégyent, hogy megelőzzenek felfelé. Félnapos program, szőröstől-bőröstől olyan 5-6 óra alatt teljesíthető, és annyit maximálisan meg is ér. 

2019. aug. 21.

Ásó, kapa és a Grossglöckner

Az a marketinghazugság megvan ugye, hogy valaminek az ára  a boltban 99-re végződik? Na, ez a hegyekkel is így van. A tavaly a Triglavval, vagy régebb a Muszalával kapcsolatban is pont ez volt. 2925 méter azért mégsem 3000. Így a Grossglöckner pláne nem négyezres. De már nem is kétezres és ezt már 20 éve is tudtuk, amikor Lacival elterveztük, hogy hegymászó karrierünk első lépése ez a csúcs lesz, ötéves terv gyanánt, aztán Mont Blanc, meg Elbrusz és így tovább, húsz év múlva meg ott állunk majd az Evereszten és akkor már nincs hova feljebb, de azt majd csak kitaláljuk akkor, mert arra elég nagyfiúk leszünk már. 
De sajnos közben élni is kellett, ahogy Kányádi mondja. És eltelt az élet egyik fele, talán a nagyobbik, és most egyszer már csak arra jó karjaimat széttárhattam a Grossglöckneren. 
- Jaj ez olyan giccses és érzelgős - jegyezte meg Grimpix. - Ugye nem állsz neki bőgni? 
- Dehogy - válaszoltam és úgy csináltam mintha valami a szemembe ment volna.
- Akkor jó, mert már azt gondoltam eső esik
Úgyhogy csapjunk is bele.

Mint ahogyan azt már a Tátrában is csináltuk, ciki ugyan, de hegyi vezetővel terveztük meg  a mászást. Mégiscsak ismeretlen terep a gleccser, logisztikailag is sokkal egyszerűbbnek tűnt, viszont cserébe jó drága. Senki üzletét nem szeretném rontani, de úgy gondoltuk, minek fizetni egy magyar irodának, ha ők is 2800 méteren átadnak egy osztrák vezetőnek. Egyből osztrákot foglaltunk. Két személyre ez 2X 300 Euró lett volna, de utolsó nap felhívott az iroda, hogy nem e jöhetne velünk egy harmadik, és hát mi nem vagyunk irigyek, jutalmul megúsztuk 230 Euróval fejenként. Sajnos rizikós a dolog, mert bár évente kb. ötezren másszák meg a csúcsot, nem minden nap alkalmas rá. Előre foglalni meg szerencsejáték, ami nem tartozik az addikcióink közé. A véletlenen múlott, hogy egy nappal hátrább toltuk az időpontot, de jól tettük, ugyanis az utólag hozzánk csapódott harmadik társunk előző nap sikertelenül próbálkozott. Nem tudjuk kétszer fizetett e, de mi nagyon jól jártunk vele, igaz a kötélen kicsit cibálni kellett felfele. Lefele meg úgy rohant, mintha úgy felejtette volna otthon a gázcsapot.
A normál útvonal délről indul. Mi a National Campingben aludtunk előző éjszaka, kb. 1500 méteren, ahonnan autóval (útdíj - visszafele a sorompónál kártyával kifizethető), vagy kicsit fennebbről autóbusszal (a kempingben eligazítanak) lehet felmenni a Lukner-ház előtti parkolóba 2000 méter környékére. Innen a Lukner-hüttén keresztül 2-2,5 óra alatt lehet felgyalogolni a találkozási ponthoz, a Stüdl-hüttéhez, 2800 méterre. Aki ez alatt nem ér fel, az nem alkalmas a csúcsmászásra az iroda szerint. A Stüdl-hüttés incidensről itt írok
A délutánra esedékes vihar miatt, mi 11 órakor találkoztunk a vezetővel, de általában 13 órakor szoktak indulni. Egy gyakorlatilag eltűnőben levő gleccseren át, majd egy rövidebb sziklás szakaszon keresztül lehet pár óra alatt feljutni az Erzherzog-hüttébe (3454m).
Van olyan iroda is, aki a Stüdl-hüttéből támadja a csúcsot. De a magasabbra épített ház jobb akklimatizációt biztosít a másnapi mászáshoz. Csöpp fejfájás volt is a magasság miatt, de nem mindenkinél jelentkezik és reggelre el is múlik.
Amint megérkeztünk a házhoz el is szabadult a vihar, de a vezető valami jó előrejelzéseket kaphatott, mert reggelre valóban elmúlott a szél, sajnos a látási viszonyok nem javultak, így a csúcsmászás élménye olyan volt, mintha egy falusi tornateremben másztunk volna, kb. 20-30 méteres látási viszonyokkal, úgyhogy mi is youtubon kellett megnézzük, hol is jártunk. Persze már azelőtt végignéztük, de már tudtuk, hogy az akciókamerák sokkal vadabbnak festik a terepet, mint a valóság. Az északi oldal gleccsere már valamivel nagyobb, de a vezető szerint brutális gyorsasággal fogy el. Úgy lehet, Bayernek erről nem szóltak. 
Aki elég magabiztos, spórolhat 230 Eurót, csak menjen fel vezető nélkül, és sünnyögjön egy vezetett csapat után, ha nem bízik a GPS-ben, vagy ha reggelre a hó ellepné az útvonalat. Ezt hívják nyompoloskának a Csavargás az Alpokban című alapműben. A vezető biztosítása ugyanúgy illuzórikus, mint a Gerlachon is volt, ha a kellő pillanatban beugrok a mélybe, simán leránthattam volna az egész társaságot magammal. Ezen az oldalon a gleccser is csak akkora, hogy maximum a bokádat ficamíthatod ki, ha beleesel belelépsz egy hasadékba. Szerintem a short-roping dolog itt inkább hagyománytisztelet, nekem a kötél leginkább útban volt. Ha itthon lenne ez a hegy, tutti, hogy egy nap alatt is felpróbáltuk volna már. 
Visszatérve az Erzherzog-hütténél rövid pihenő után le is csaptuk a Stüdl-hüttéhez, ahol véget ért a vezetett túra. Innen hamar le lehet szaladni a parkolóba, kora délután már a kempingben voltunk, ahol ki lehetett heverni a két napos szomjazást és éhezést. Ugyanis a hüttében a kötelezően megvásárolandó reggeli nagyjából a 2015-ös kórházi reggelimre emlékeztetett, csak még annál is szegényesebb volt. Ne vegyetek reggelit ennél a háznál. De tényleg. Mi is olvastuk, hogy nem érdemes, de sose hisszük el, amit a neten írnak. El is döntöttük, hogy ettől néz ki minden osztrák ennyire nyüzüge anorexiásnak. Az egyszer fix, hogy ez a gasztronómiai aszketizmus nem látszik meg az ökológiai lábnyomukon.
A vezető a plusz vizünket is kipakoltatta, azzal, hogy odafönt olcsón vehető. De ez nem igaz, odafönt a legolcsóbb víz a gleccservíz, amit csak remélünk, hogy pár euróért legalább felfőznek. Ráadásul a mászónapra tartogatott egy liter ásványvizünket valamelyik mászókolléga ellopta. Két gyanúsítottunk is volt, egy pszichokiller kinézetű Darth-Vader-bácsi, meg egy másik, de ők nem jöttek fel a csúcsra, hogy kiderüljön, román Dornás vizet szürcsölgetnek. Illetve lehetett még a kötéltársunk is, lehet ha tévedésből a miénket rakta el, aztán meg már nem merte elővenni. Jól is tette, mert kedvem lett volna vizet fakasztani a szeméből, annak aki így megrabolt.
3000 méteren hétközben, viharos időjárásban nincs nagy tömeg. Talán 3-4 csapat mászhatta a csúcsot aznap. De azért az ötezres évi átlag nem csekély. Az Erzherzog háztól nem is mindenki mászott fel, a jóisten tudja miért nem ültek akkor helyette inkább otthon. Valószínű ők a hegymászó petting gyakorlói, akik a csúcsra nem mennek fel, de azért ott téblábolnak egyfeszt körülötte, foglalva mások elől a helyet. 
Legkedvesebb mászótársam gravity gluejai még mindig a legjobbak Közép-Kelet-Európában, úgy tűnik hiába a nagy technológiai fejlettség a birodalom szerencsésebb felén, boltívet mégiscsak csak mi tudunk csinálni. 

2019. aug. 20.

Ausztria

A nyaralás intézménye egy irtó ciki kispolgári találmány. Mégis minden évben csináljuk. Az óvatosabbja inkább kifekszik a tengerpartra, nehogy valami baja legyen. A butábbja meg olyat talál ki magának, amitől aztán hetekkel előre szoronghat.
Az osztrákok számomra eddig semmit sem jelentettek. Viszont Jocó haverom feltétlenül üzenni akart a labancnak, hogy Madéfalva még cseppet sincs megbocsátva, pláne elfelejtve! Nem, nem soha! De üzenhette volna a Bach-korszakot is, mert részéről a kiegyezés sem történt meg. Ellenben én inkább azt éreztem, hogy valami  akadály húzódik köztem és az osztrákok között. Úgy értem lélektől-lélekig. Nem az öngyilkos, liberális, hanyatló nyugat miatt. Ugyan. Talán inkább irigység? Valami történelmi koron átívelő öröklött kisebbrendűségi érzés? A kulturális, gazdasági előnyük miatt? Mint az örökös viccbeli székely, aki felkerül Bécsbe és egyfeszt valami hülyeséggel égeti magát. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy bár Ausztria a 13. leggazdagabb ország a világon, ugyanakkor a 21. az ökológiai lábnyoma alapján. Szóval nem nekem kellene szégyenlősködnöm, mert nem az én valagam alól olvadnak ki a cuccos gleccserek, és nem alólam hiányzik még plusz 2-3 Föld az ökológiai egyensúlyhoz.
Mindenesetre nem sokan választják Ausztriát nyaralás céljából, hiszen tengere sincs és olyan drágaság van, hogy az borzasztó. Ugyanakkor náluk van a hozzánk legközelebb eső háromezres, a megkerülhetetlen vonzerő, a GrossGlöckner.
Ha megkérdezik idegenben honnan vagytok, ti mit szoktatok válaszolni? Mi sose azt mondjuk, hogy Romániából (bár érdemes lenne tesztelni, hogy jelenleg is románnak vagy már magyarnak lenni cikibb Európa liberálisabb oldalán). Mi mindig azt feleljük erdélyi magyarok vagyunk. Transylvania. Erre a tipikus reakciók egyike: Pennsylvania? Ez bunkóság ugyan, de engem is meg lehetne fingatni Európa hasonló méretű tájegységeiből.  Másik reakció: aha, Drakula? Nein, nein, nein! Miértnemnincsen bár egyetlen valaki, aki azt kérdezi: Hunyadi? Vagy Bólyai? Vagy Bartók, mint határeset?
De az az igazság, hogyha Ausztriára gondolok, nekem is két név ugrik be. Hitler. És Conchita Wurst, akiről ugye tudjuk, hogy gyakorlatilag ő az osztrákok megkésett bocsánatkérése a világtól  Hitlerért (by Puzsér). De persze akkora suttyó paraszt nem vagyok, hogy ezt egy osztrákon most számon kérjem. Na jó, ha nagyon sokat gondolkoznék, akkor még az amstetteni rém is beugrana, de ez sem túl hízelgő az osztrákokra nézve. Pedig lehetne, Mozart, Freud, Hundertwasser, de még Schwarzenegger is. De valamiért a legcikibb figurák vésődnek be az agyunk legjobb helyeire. 
Régebbi bejegyzéseimet elolvasva, nyoma sincs ennyire előre eltervezett nyaralásnak. Régebb nem foglaltunk előre szállást, nem voltak napra rögzített terveink. Azonban megváltoztak az idők. Túl sokan vagyunk a világon és túl sokan vagyunk akkora jólétben, hogy megengedhetjük magunknak, a hegyi mókázást, ugyanis manapság már a jólét visz valakit a hegyre, nem a nélkülözés (de azért mi fogytunk fejenként 5 kilót). Emiatt ma már nem könnyen lehet menedékházat találni szezonban. Kicsivel azért jobb a helyzet, mint a Tátrában, viszont valamivel több a nyelvi nehézség is. Azt gondolom, hogy az osztrákokban lehet egyfajta birodalmi sértettség, amiért a német nyelv nem akkora világnyelv, mint az angol. Ez elég gondot tud okozni egy nyaralás megtervezésében az interneten. De azért így is elég jól elboldogultunk. Két éjszakánk volt előre lefoglalva és menet közben még kétszer foglaltunk előre pár napra. 
A hegyekben nagy kulturális sokkhatás nem ért, a mészkő és a csillámpala ott is ugyanolyan, a menedékházak azonban csöppet másképpen működnek mint nálunk. A saját élelem elfogyasztásának tilalma szerintem kifejezetten emberi jogokat sért (nálunk is kezd divatba jönni), erről össztársadalmi vitánk is kerekedett egymás között. Cserébe nem tilos a sátrazás (a Glöckneren legalábbis azt állította a vezető, de tény, hogy egyetlen sátrat sem láttunk), tehát elvileg van alternatíva. Azonban ha Ausztriába mész egy hüttébe, nagyon vigyázz, hova lépsz bakancsban. Komoly bírságot lehet kapni. Szerencsére volt lehetőségem némileg bosszút állni, így nem maradtam éppen annyira rossz szájízzel. Bár az első benyomás egy ország vendégszeretetéről azért elég meghatározó tud lenni. Pár napig kifejezetten ellenszenvesnek találtam az osztrákok szigorú szabályait, vak szabálykövetését (parancsra tettük attitűdjét), és ennek számlájára írtam, hogy feltűnően sok pszichológus és neurológus cégtáblát láttunk az utak mentén. A hütték hálószobáin a láger felirat is többletjelentéssel bírt az első napokban. De persze nem mindenhol szarháziak, nem mindenhol vakon szabálykövetőek az osztrákok, de a Stüdlhüttében mások visszajelzései alapján is kifejezetten számítani lehet rá.
Más hüttékben viszont pozitívak voltak a tapasztalataink. Az osztrákok úgy általában nem megvetendő übermenschek, hanem ugyanolyan emberek, mint mi. Szarháziak és jófejek vegyesen, pont mint nálunk. Néhányan kifejezetten pozitívan rombolták a hozott sztereotípiáimat az osztrákok távolságtartásáról, pl a favágó, aki hasábot dugott a kerekünk alá, nehogy elguruljon az autó.
A menedékházak szoktak reggeli, illetve félpanziós ellátást nyújtani. Ez nagyon zsákbamacska, és drága mulatság. Van ahol kifejezetten megéri a pénzt, svédasztal, banános zabpehely, narancslé (pl. Austria-hütte), de például az Erzherzog-házban amit adtak, az komolyan vetekedik akármelyik román állami kórház reggelijével (csak azért linkeltem ide, hogy aki a magyar egészségügyet szidja, lássa van még tér a zuhanáshoz). Választékban. Mennyiségben talán alul is marad. Kezdetben azt is hittük, hogy ez az oka, hogy minden osztrák aki az Alpokat járja, annyira alultápláltnak tűnik.
Gyanítjuk, a nagy magasság hétközben annyira nem barátja az osztrákoknak és főleg Kelet-Európai vendégeiknek (mint pl. a Júliai-Alpokban, vagy a Tátrában), a Dachsteinben két napra előre tudtunk egy elég forgalmas csomóponton szállást foglalni. Annál inkább tömve voltak az alacsonyabban fekvő kempingjeik. Pláne, ha valami tó partján voltak. A Dachstein közvetlen közelében, hétközben, egyik kempingben sem találtunk helyet (háromból), hazafelé a Fertő-tó környékén szintén teltház volt (szintén hármat próbáltunk). Két kempingben is kifejezetten kellemetlen állapotok voltak a zsúfoltság miatt. De legalább nem dübörgött a mulatós, Ausztria szerte az emberek nem bántják egymást a saját rossz zenei ízlésükkel (pedig van nekik sramlijuk, egy kötélparti ilyenre kelt át a gleccseren, de ők sem bömböltették, csak halkan élvezték). A legjobb kempingünk a National kemping a Glöckner alatt,  nincs tülekedés, de ott nincs tó se, onnan csak fáradtságos bringás és gyalogos túrákat lehet bejárni, és 1500 méteren hűvösebb is van. Estétől reggelig általában nincs recepció az osztrák kempingekben, ha későn érkezel, és van hely, majd másnap is lehet rendezni a számlát. A koránkelés sem nagy barátja az osztrákoknak, a legkorábbi óra a dachsteini felvonóval még két nappal előre lefoglalható volt, a déli időpontok viszont hetekkel előre elkelnek.

Lám megtaláljátok miért tettem be ezt ide? 2801 méteren.
Aki kommentben megírja,
annak van egy virtuális, piroscsillagos, igazi tiltott Heinekenje.
Aztán régebb eszünkbe nem jutott volna külön extrém biztosítást kötni. Az öregedéssel a halhatatlanság és sérthetetlenség illúziója is elszáll. Itt mégiscsak gleccser, meg hosszú ferráták, szóval Miradonna kolléganőnk tapasztalatai alapján úgy döntöttünk Alpin-klubtagok leszünk jó drágáért, ebben van helikopteres mentés is. Két főre ez kb. 120 Euró (az elsőnek 70+, kis barátkáinak viszont 40+ Euró - szóljon aki az én védőszárnyam alatt akar klubtag lenni olcsóbbért), viszont majdnem minden menedékházban minimum 10 Euró kedvezményt lehet kapni, így mi 30-30 eurót vissza is nyertünk, amivel már kicsivel előnyösebb ez a biztosítás, mint az itthoni bankok extrém csomagjai. Elvileg egy évre szól, de decemberben ér véget náluk az év, pedig reméltük, hogy jövőben újra megfejjük ezt az eurós szerencsetehenet. Amúgy elit klub, a világ csomó országában érvényes, sajnos itthon és a környéken pont a kutyát nem érdekli.

Szokás szerint keveset keveredtünk a helyi kultúrával. Néha bepróbálkozunk a helyiekkel valami ordas trágárságot tanulni, de itt nem nagyon volt kitől, hegyi vezetőnktől a fucking awesome helyett is csak egy super genialra futotta, gondoltam bosszantom a super genitallal, de nem igazán volt akit. Ha nem láttunk volna vicces, kezdeményező osztrákokat is, most azt hinném mindegyik ilyen karót nyelt, sótlan. De persze nem általánosítunk. Ugyanígy az első napokban a hegyekben csak anorexiás osztrákokat láttunk, de aztán a tavas kempingekben volt ott anyu-, meg aputest is bőven. Szóval kár is általánosítani. Apropó, összesen 4-5 alkalommal láttunk bevándorlót 10 nap alatt, egy feketét, a többi valamiféle keleti nép lehetett. Lázár is inkább menne hegyekbe. Mi viszont Bécset igyekeztünk elkerülni, a kultúra meg ugye úgy hull le rólunk mint ruha...
De úgy tűnik Magyarországon is minden évben belefutunk nyelvi sztorikba, hogy hát maguk beszélnek magyarul? Mégis, Székelyudvarhelyen hogyan másképpen beszélnénk, hát nem pont azért szopatnak a románok, mert a székelyek mukkot nem tudnak románul?! Ahogy más nyelveken sem. Nade utána jön a sajnálkozás, hogy jaj szegény testvéreink, odaát az oláhok között, pedig mi sem sajnálkozunk egyfeszt Orbánért rajtuk, akár ki is hagyhatnák ezeket a köröket.
Lesz Grossglöckner-mászás, ferráta a Raxban, ferráta a Dachsteinben és az Ötschergraben szurdokvölgy.