Bulgária

Здравей! Régi emlékek, de jön a nyár és az a tapasztalatunk, hogy sokan keresik az útleírásokat a Naplóban. Nesztek tehát Bulgária, eleddig a legkedvesebb ország ahol  valaha megfordultam, bár ez erősen szubjektív és nosztalgikus alapokra épülő vélemény. Szóval indul az időutazás, елате с мен!

Valahol olvastam egy utalást egy mondára, miszerint a bolgárok országát eredetileg magának tartogatta az Úristen, de aztán nagy duzzogva lemondott róla az ők javukra. És valóban Bulgária megunhatatlan. Bulgáriát régen ('80-as évek) Romániával egy lapon volt szokás emlegetni, de a látogató hamar észreveszi azt a majd fél évezredes kulturális előnyt, melyet Zsivkov kommunizmusa sem tudott teljesen elfeledtetni...  

A bolgárok kb. annyira lehetnek biztosak eredetükben, mint mi, magyarok, de az esetleges távoli rokonság mégis érezhető volt számomra, minden egyes alkalommal. Például 1997-ben a vonaton, mikor korombeli legényekkel beszélgettünk, és tudták, hogy mi az a romániai magyar. Tudták persze, hiszen egyikük nagyapja volt romániai bolgár.

Kellemetlenség ha akadt, csak abból, ha rájöttek, hogy mégsem magyar vagyok. A lerománozást pedig még a bolgároktól sem vesszük jónéven :)
Voltaképpen ez az első utamkor történt, miután Ruse előtt majdnem lelőttek, mert a bánat tudta, hol kell leszállni a vonatról. Végül az állomásfőnök elé kerültem, aki miután megtudta, hogy magyar vagyok, kávét hozatott és megígérte, hogy a várnai vonatra is feltesz, de nyugodtan várjam meg nála a reggelt. Egészen nyugati turistának éreztem magam, ami kilencven valahányban nem gyakran adatott meg az embernek. Kedélyesen zajlott, ameddig valami okból elő nem került az útlevelem. Eşti român, mă! Na, ezután a reggeli vonatot kint a peronon vártam meg :)

A bolgárok többnyire vendégszeretőek, bár ezt minden útikönyv, minden olyan népre rá szokta mondani, amelyiknek a turizmusát fel kell futtatni. De a bolgárok tényleg. Igaz, van néhány olyan szokásuk, amitől fel lehet idegesedni, például ha megkérded egy vonaton, indulás előtt 2 másodperccel, hogy tényleg izé felé megy e a vonat? Nos az köztudott, hogy a bolgárok agya fordítva van beidegezve a nyakizomhoz, tehát az igen nekik nem és fordítva. Na jó, de egyesek tudják, hogy szegény európai ezt nem fogja megérteni, emiatt nyolc emberből négyen bólogatnak, hogy igen,  négyen meg rázzák a fejüket, hogy nem. Csak tudnánk melyikük melyik társasághoz tartozik.

A bolgárok nem beszélnek nyelveket. Viszont akik igen, akkora élvezettel teszik, hogy nem is lehet leállítani őket. A közbiztonság itt sem a legkirályabb, olyan lehet mint itthon, emlékszem még az ezredforduló előtt, stoppolás közben ellopták a hátizsákomat. De hát a tettesek konkrétan nem bolgárok voltak és  ezt már említettem.
Meghatározó élményem, amikor kilencven valahányban, a rekkenő hőségben, egy falu szélén stoppolva, egy asszony felvágott dinnyét hozott. Persze értekezni nem tudtunk, előttem pár lépésre letette a földre, és visszahátrált.

 A bolgár utcai képzőművészet egészen káprázatos. Ezt ismeritek? Mindenhová tudnak festeni, szinte bármit.

Velico Tarnovo (Велико Търново) a Második Bolgár  Állam fővárosa volt. Az Aszen dinasztia emlékére emelt szoboregyüttes Velico egyik látványossága (az első kép is ezt ábrázolja). Mellesleg II. Iván Aszen felesége II András leánya volt, de ez annyira nem érdekes.

Sokkal inkább érdekes Velico epítészete, a földrajzi adottságok miatt ugyanis a Jantra  szakadékos martjára építkeztek a bolgárok. Érdemes itt pár napot eltölteni, igazi bulgária-hangulat árad ebből a városból.

A várba belépővel lehet bejutni, de ott aztán kedvünkre csatangolhatunk, innen belátható az egész függő város bizarr szerkezete. Az óváros rendkívül zsúfolt, hiszen a majdnem függőleges falba kell a épületeknek és az utaknak elférniük. Egyik látványosság a Majmos-ház, ami attól érdekes, hogy nem is majom kuporog a homlokzatán, de a köznyelvbe már így került be és a turisták előszeretettel nézik meg az ilyesmit.

Egy alapos városnézés előtt érdemes a látnivalókból előre felkészülni, de erre semmiképpen sem lesz elég egy útikönyv, mert a város tömény történelem. Vagy csak egyszerűen, rontsatok le egy pár napra, ahogy mi is tettük, s lesz ami lesz :)

Innen mi Szófiába mentünk, és a tőlünk megszokott módon, felületesen csak megrágcsáltuk a látnivalókat egy fél nap alatt. A székesegyház, amit az orosz felszabadítók tiszteletére emeltek, gondolom senkinek nem marad ki. Érdekesség, hogy rövid időre Cirill és Metód névre keresztelték amíg az első világháborúban ciki volt az orosz barátság. Később visszakapta a nevét: Alekszandr Nyevszkij-székesegyház.   Ez itt balra természetesen egy másik, de hasonlóan szép templom.  Személyes kedvencem a székesegyház melletti parkban a bolhapiac. A kilencvenes évek végén még régi szovjet egyenruhák, jelvények és fegyverek is voltak itt. Mostanában kicsit hígult a kínálat egy másik kommunista berendezkedésű ország cuccaival.

A Rilai Kolostor véletlenül került bele a programba. Megközelítése igazi kaland, mivel Rila falu nem esik a főútra, a kolostor meg egészen fenn a hegyek között van.

Buszok ritkán járnak, a stoppolásra pedig a helyi fiatalok rendezkedtek be otthonról elemelt autókkal. A nyelvtudás hiánya, a vakmerő vezetési stílusuk és az önkényes útvonalválasztás néhányakban ébresztheti azt a gyanút, hogy éppen emberrablás áldozatai, viszont visszatekintve jó móka. A mi sofőrjeink kétszer szaladtak neki a hegynek, először félútról kellett visszafordulnunk benzinért, másodszor, pedig alig pár kilométer után felforrt a hűtővíz. A kolostorról nehéz bármit is írni, olyannak aki köztudottan hülye az ortodox kultúrához. De azért tetszett nagyon. Fából faragott aprólékosan kidolgozott keresztjeikre kimondottan büszkék, ki ne hagyjátok. Nekem ezúttal is a Bosch-t idéző freskók jöttek be leginkább. Tutti, hogy ezek a kolostorlakó népek is fogyasztottak valamit, ami ma nem volna legális.

Külön felhívnám a figyelmet a festményen a Mátrix utalásra (jobb szélen). Mindannyian gyufásdobozokban éljük irtó fontosnak tartott életünket. De szólnak már az égi harsonák, ébredjetek!

Érintettük Plovdivot is. Jó kis  csövezés alakult ki a vonatot várva. Többek között Miljo szobrába is belebotlottunk, amiről két történetet találtam az interneten. Egyik szerint bomlottak utána a nők, és nem véletlenül nyúl olyan mélyen a nadrágzsebébe, valami olyant tart ott, aminek nem lehetett ellenállni. A másik történet szerint Miljo lehetett Plovdiv Gyuszija. Esetleg a két történet kombinációja is igaz lehet.

A tengert először életemben Bulgáriában láttam meg. Az egyedül csövezés,  a parton homokban melegített konzerv, a hálózsák a bícsen, tőlem száz méterre live szexműsör a holdfényben, kedves emlékek.  Azóta a  bolgár tengerpart nagy sláger lett. Én nem tudom a román tengerparthoz hasonlítani, mert azon sosem voltam (a magyar tengerparthoz pláne nem tudom hasonlítani - történelmi okokból), de a bolgár sem jobb semmivel, mert ugye a tengerpartot pont az emberek teszik mindenhol elviselhetetlenné. Úgy mondták Razlogtól délre kedvezőbb a homokszem/ember arány a parton. Szozopol tehát elvileg egy kedvező hely. Igaz is. Úgy reggel 5 és 7 óra között, illetve este 7 után.

A továbbiakban szó lészen a Rila és a Pirin hegységekben megejtett ultrakönnyű mászkálásainkról. Довиждане!