Hóvirág helyett Vârtop-jégbarlang - fiókból mesélünk.
Az történt, hogy vasárnap a fényképezőgép az autóban maradt, különben sem voltunk benne biztosak, hogy annyi próbálkozás után, ezennel sikerül végre megtalálni a békási Hóvirág (Munticel) barlangot, ezért fényeket se vittünk. Szóval nem készültek idevágó felvételek. Track van, de titkos marad :)
De ha már ennyire barlangos lett a hétvége, bizony, hogy este előszedette Grimpix is a régi felvételeket, még 2005-ből, s azokat nézegettük nosztalgia gyanánt. A helyszín tehát Kőház és környéke, de leginkább a Vârtop jégbarlang.
Az semmi, hogy dák-római elmélet! Ugyanis egy nagytermes előadáson, azt nyilatkozta a wannabe történész úr, hogy nem azért mások a magyarok, mert keleti népcsoport, de nem is azért, mert japán rokonság, se nem azért, mert szíriuszi pánspermia, hanem mert a magyarság magja mindig is itt élt. Nem vacak kétezer esztendős kontinuitás, de nem is holmi tízezer éves. Hanem a magyar - fogózzá' - maga a neandervölgyi ember szép-szépunokája (tudja esetleg valaki, kinek az elméletét hallottuk?).
* kiegészítés: nagy valószínűséggel Varga Csaba elméletéről van szó.
Így történt, hogy régestelen rég, a holocénen túl, de azért a pliocénen innen, amikor a krétahegyek is még egészen fiatalok voltak, élt egyszer a Küküllő s a Tisza között félúton Neandervölgyi János és az ő hitvese Neandervölgyi Ilonka s az ő egyszülött gyermekük, a kis Neandervölgyi Sanyika.
Ott éldegéltek egy hatalmas sziklaüregben, csak édes hármasban, mert Neandervölgyi Tihamért és népes családját, a főbérlőjüket, a tavaly tavasszal munkabalesetből kifolyólag felnassolta a Kardfogú Tigris, s más rokonuk nem nagyon maradt.
Hanem annak az üregnek a végiben nyílott egy kicsiny járat, ahová emberemlékezet óta neandervölgyi bé nem tette a szőrös lábát. Azt tartották ugyanis, hogy ott benn van az átjáró oda, ahol az Úristen lakik, és aki őt megpillantja az kővé változik azon nyomban.
De nagy nyomorúság készülődött a neandervölgyiekre, mert amióta az ember feltalálta a tüzet, s így a technika bűnös útjára tévelyedett, végérvényesen megbontotta a Természet Rendjét s menten elkezdődött a Globális Felmelegedés. Igaz, mondták néhányan, hogy volt még ilyen és ez nem a világ vége, de azért egyre többen festették az ördögöt a barlangjuk falára. S jól is tették, mert a meleg hatására ellepte a vidéket dél felől egy új emberfaj, amolyan pálcikaféle, csúnyább, ravaszabb, sunyibb idegen állat, s egyre több barlangba beszaporodtak s kezdték kiszorítani a jámbor neandervölgyieket, akik kínjukban szélnek eredtek a világ minden irányába, a biztos pusztulás tudatában. Annyian mentek például Angliába, s vitték magukkal a bakonyi disznó szalonnáját, hogy azt azóta is bacon-nak hívják az angolok.
Hát ahogy egyik este ott üldögélnek Neandervölgyiék a tűz előtt és sorsuk fölött sóhajtoznak, egyszercsak megszólalt Sanyika. -
Édesanyám, egy életem egy halálom én a végét ki nem várom, felkeresem az Úristent s megbeszélem vele a mü dolgunkat. -
Jaj, édes csöpp gyermekem, szívemnek boldogsága, kicsi vagy még a halálhoz, hiszen még előembernek is kevés vagy, alig pelyhedzik a szőr a hátadon, ne hagyd magad elveszejteni a sötét barlangban. De így, de úgy, végül bemászott Sanyika a tiltott üregbe.
Hát ahogy kúszik-mászik előre, egyre szebb helyre keveredett. Hófehér falak között haladt, s a falakról fehér ékkövek gömbölyödtek mindenfelől. Ha megéhezett denevért fogott magának s úgy sütötte meg a fáklya lángjánál, s utána a falakról aláhulló vízcseppekkel oltotta szomját.
Ahogy így ment-mendegélt, szifonon át, üregbe be, járaton ki, egyszercsak megpillant egy idős öregasszonyt tüsténtkedni a sztalagmitok között. - Hát hol jársz lelkem Sanyikám, ahol még a denevér sem jár? - így az öregasszony. - Hát tudd meg, hogy én vagyok az Úristen édesanyja, s pont szolgálót keresek, mert időben el kell készülnöm a nagytakarítással mire megszületik az Úristen fia. Elszegődnél e hozzám egy napra? Több se kellett a fiúnak. - Hanem tudd meg, hogy nálam egy nap kerek háromezer esztendő, s az lenne a dolgod, hogy megtartod a mennyezetet, amíg felmosom a Földet. Dolgos legény volt Sanyika, nem is teketóriázott, megvetette a lábát a puha mészkőben s nekiveselkedett a plafonnak. Teltek a percek és az órák, s hát mire lejárt a nap, a lábnyoma teljesen belenyomódott a földbe.
- Na édes fiam, jól szolgáltál, hanem elszegődnél e még egy napra, hogy ki is tudjam szellőztetni a Világot, mielőtt megszületik az Úristen fia? Persze, hogy elszegődött, bár elszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy amíg ő idebenn szolgál, újabb háromezer esztendő telik el odakint. Hát mire vége lett a napnak a lába körül ismét felgyűrődött a mészkő, s reszketett az achilles-ina is a fáradtságtól, de persze akkor még nem tudta, hogy azt így hívják, hát hol volt még akkor a görög civilizáció... De az öregasszony újból kérlelni kezdte. -
Édes lelkem, még mindig nem készültem el, tartanád a plafont míg megfőzöm az ünnepi ebédet a keresztelőre? S utána ígérem felviszlek az Úristenhez, s neki előadhatod a panaszodat. Így is lett, a fiú tartotta a plafont, s azalatt a lába nyomát teljesen körbenőtte a mészkő, alig tudott kilépni belőle. Hej, ekkor már alig állott a lábán a fáradtságtól. -
Hát tudd meg Sanyika, hogy a mennyezet fölött a kinti világ van, s amíg te aztot tartottad, az emberiségnek nem eshetett bántódása. Ha az a tető egyszer beszakad ide, az alsó világba, s dolina* lesz a helyén, akkor bizony vége lesz mindenkinek odaküjjel. Hanem akkor az öregasszony felröpítette a fiút az Úristen színe elejibe.
- Mit akarsz Sanyika? - mennydörögte az Isten. -
Tudod e te aztot, hogy aki engemet megpillant kősziklává lészen? -
Tudom, édes Istenkém - rebegte Sanyika
- de azt is tudom, hogy népemre nagy veszély leselkedik, új emberek lepték el a Földet s münköt egyre jobban szorítanak kifelé. Látta az Úristen, hogy a legényke szíve a helyén van, ezért azt mondta neki.
- Drága gyermekem, nem bánthatom a másik emberfajt sem, hogy nektek jobb legyen, de te oda állj, ahol a plafon a legjobban repedezik, s én segítek neked, hogy hosszú időkig meg bírd tartani, s akkor sem nekik, sem a te népednek nem eshet bántódása. Sanyika, habár már karikákat látott a kimerültségtől, nekifeszült a mennyezetnek s abban a a minutumban kősziklává változott. Teltek az évek s Sanyikát teljesen körbefolyatta a kőtej, s egyre vastagabb, szilárdabb és egyre cifrább oszlop vált belőle.
Hát ez annak három lábnyomnak az igaz története, amit odabent találtak, s aki járt már a Vârtop barlangban láthatta a hatalmas kőoszlopot is a kellős közepin. Igen, Neandervölgyi Sanyika van annak a belsejiben, s ő vigyáz ott mireánk neandervölgyiekre és a Jóisten többi huncut emberfajtájára.
* dolina románul vârtop
