A térdem én vagyok?

"Ez a térd szar!" Kimerült, töltőre kell kötni.

A legenda szerint már a Sokadik Lajos Napkirályt is foglalkoztatta a testi önazonosság problematikája. Nem csoda tehát, hogy egy este Első Grimpix is nekem szegezte a címbéli kérdést. Bevallom meglepődtem, és egyből eszembe jutott Popper sztorija a megvakulásáról. És aznap este ugyanolyan volt a hangulat, két egészséges ember beszélgetett egy széthulló térdről, ami történetesen az enyém volt. És ugyanígy beszélgettünk a bizonytalan jövőről és olyan szokásokról, melyeket lehet, ha fel kell majd adni. És ez a jövő is történetesen az enyém volt. 

Csak USB csatlakozást nem kaptam.

Szakállas közhely, hogy Grimpix tervez, Isten perverz. A tervezés illúziója, hogy beugrok bringával Szeredába, holnap félmaraton, jövő héten teljesítménytúra, majd hívlak, majd jövök, majd megcsináljuk. Közben pedig van a test, s én bele vagyok zárva bárhogyan is teljesül be a sorsa. Nem tudok helyette félreugrani az autó elől, és nem tudom azt mondani, ebbe a labdába most inkább ne rúgjunk bele. Csak fél méter ez a sziklalépcső, leugorjam? Bevehetem ezt a kanyart ötvennel? Tehetek a rúdra még húsz kilót? Megemeljem ezt a zsákot? Együtt élvezünk és együtt bukunk a testemmel. A pillanatnyi helyzetek kimenetele mindig kétesélyes, vagy ha úgy tetszik szuperponált, a megszokott mindennapi és például a traumatológia között valahol félúton.

Spinális érzéstelenítés után egy napig ezt láttam. 

De a traumatológia sem szükségszerű rossz. A rossz amúgy is csak egy címke, amit rápattintok a dolgokra. Az abszurd katarzis, amikor megmozdíthatom a fejem például jó. Az érzés, mikor visszatér a zsibbadt altestbe az élet. Az első kínkeserves pisilés kacsába. Az első alkalom, amikor felülhetek az ágyban. Az első alkalom, amikor oldalzacsival és járókával egyedül elmegyek pisilni. És, főleg a tudat, hogy mások sokkal, de sokkal rosszabbul jártak. Egy gyöngébb RESET az élvezetek érzékelésében. Kár, hogy ezek hamar hétköznapivá válnak megint.

 Testépítő étrend endomorfoknak. A kenyér napi adag, ofkorsz.

Borzasztó és borzasztó érdekes, hogyan hull szét alattam az anyag. És akkor ez a kérdés: én vagyok e a lassan kivirágzó, majd pusztuló test? És fogamban az idegen anyag én vagyok e?  Én vagyok az egykori álmaim? Hát a saját emlékeim őrzője vagyok e egyáltalán? Én vagyok e a tavalyi teljesítménytúrák, a biciklis kilométerek, a tükörben a félkészen abbamaradt kockahas, a leborotvált szőr a térdemen? Leszek e újra én a szaladás? Lehetek e még a maraton?

- Szóval a térdem, az én vagyok? És ha nem is én vagyok, nélküle végigcsinálnám e? Szép feladat lenne, de nem e lenne túl nehéz?

- Grimpix ökölbe szorult keze vagyok...