„Itt az ideje, hogy megállapítsam: nincs utálatosabb, haszontalanabb szenvedély a fényképezésnél. Azon a címen, hogy megörökíti a kirándulást, a fényképész állandóan fontoskodik, alkalmatlankodik, megállítja a menetet, zavarja az embert abban, hogy élvezze a természetet.
Ha akarják tudni az őszinte véleményemet, akkor szerintem el kellene tiltani a kirándulásokon a fényképezést.” - Méhes György - Micsoda társaság.
Olvasni nagyjából olyasmi, mint youtubozni, csak jobboldalt felül (vagy ugye alul, ha maradi vagy) nem látod, hogy mennyi idő telt el haszontalanul. De közben ugyanúgy jönnek a képek, csak nem a lapon, hanem a fejedben. És ugyanúgy ég tőle a szemed egy idő után és ami a legfontosabb, ugyanúgy mások gondolatai terelik el a figyelmedet a saját gondolataidról. Gyerekkorom nyaralásai alatt, esős délutánokon, a nyolcvanas évek tövén, ha nem is mi fedeztük fel a hangoskönyvet, de praktizáltuk rendszeresen a családdal. Mármint egy néger olvasott, a többi meg élvezte, amennyiben lehet élvezni egy olvasni tanuló gyermek nyögdécselését. Ha egyébre nem is, de arra jó volt, hogy bármelyik random mai fiatallal akármikor kiállok olvasóversenyre, mert az agyam eldobom, amikor egy XXI. századi embert kell hallgatnom hangosan olvasni. De már másodikban is azért volt sáros mindkét cipőm orra, mert a pad alatt rúgtam le magamat, akkora fizikai kínt okozott, amikor hangos felolvasás volt az osztályban. A vakok könyvtárát sem bíztam volna rájuk, na, és akkor ezzel egyszerre több vektor mentén is sikerült sértéseket osztani, de ezt csak az értheti, aki csapott földhöz dühösen a nevezett könyvtárból hangoskönyvet.
De persze, nem azért olvastunk el éveket az éltünkből, mert annyira kockák voltunk, hanem azért, mert nem volt internet. De tévé sem! Most mondd meg! És nem azért országvárosoztunk mert... de hát tudjátok, nyilván Call of Duty sem volt.
Nem az első eset, hogy valamit nem találunk meg az interneten ezért, közszolgálatot vállalva, közkinccsé teszünk egy számunkra kedves régi könyvrészletet. Méhes György amúgy székelyudvarhelyi. Történeteit ma olvasva ugyanazokat a képeket látom magam előtt? Vagy az időközben begyűjtött élményhalmaz észrevétlenül benépesítette, meghamisítja a régi emlékeket? És közben azt érzem, hogy némileg bezárult egy szamszára. Egy időutazás lenne jó, vajon milyennek képzeltem akkor a hegyeket? Mit gondoltam a fotográfiáról? De, ahogy itt a jobboldali ábra mutatja, nem mindenkinek volt ennyire mérföldkő az életében ez a könyv. Öcsike lazán megvált tőle, ezért olvashatom most én újra. Alant egy részlet kedvcsinálónak. A gugli ismerte fel szövegként, én csak átfutottam.
HATODIK FEJEZET
Ujjé fényképezünk!
Ebéd után mindenki lefekszik aludni, kivéve persze a gyerekeket. Mert Öcsi és Vilike, alig falták be a tésztát - mármint a sajátjukat és a mi tésztaadagunkat -, máris elosontak és az egyik fenyőfa tövében ásni kezdtek hazulról hozott szerszámaikkal. A kislányok, Bogárka meg Kriszti felmásztak a villa háta mögött ágaskodó, jó tízméteres szikla tetejére, és bár ötvenméteres körzetben egyetlen lélek nem tartózkodott (hacsak nem tekintjük léleknek az átforrósodott sziklán sütkérező gyíkházaspárt), mégis elkezdtek suttogni. Ebből akárki elképzelheti, milyen szörnyűségesen nagy titkokat közölhettek egymással.
Mi öregek bevonultunk a szobánkba, és amúgy isten igazából kialudtuk magunkat, majd a pihenés után Vilmos atya sétát javasolt.
Körülbelül egy negyedóráig tartott, amíg összeszedtük a társaságot, újabb negyedóráig, amíg a kosznak legalább a nagyját levakartuk Öcsiról meg Vilikéről. Aztán felsorakoztunk Vilmos atya nyomában. Elöl ő haladt, vállán fényképezőgéppel, a nyomában a gyerekek, majd anyuék és leghátul én.
- Most pedig jól kilépünk - vezényelte Vilmos atya. - Az igazi turista az természetjáró, az nem andalog, hanem igen is gyalogol.
Vilmos atya elindult, óriásiakat lépett, döngött lába alatt föld. Arca elszánt, mintha a Himaláját mászná meg. A gyerekek persze azonnal utánozzák. Rémülten nézek utánuk. ,,Miféle séta lesz ez, ha már a kezdet kezdetén így rohanunk?"
A pánik azonban nem tartott sokáig. Nincs semmi baj. Vilmos atya vállán fityeg a tegnapelőtt vásárolt fényképezőgép, s a masinában érintetlenül tekeredik harminchat felvételre való film.
Valóban alig rohanunk ötven-hatvan lépést, alig kezdünk lihegni Vilmos atya szédítően gyors tempójától, a nagy szervező máris megálljt vezényel.
- Itt ez a híd. Itt készítünk néhány csinos fényképfelvételt - mosolyog reánk, és máris elhelyez bennünket a híd karfája mellett.
- Milyen kedves! - örvendezünk.
Az csak természetes, hogy mindannyian igyekszünk úgy festeni, hogy majdan unokáink, dédunokáink és ükunokáink illő áhítattal és elérzékenyülten bámulhassák majd képünket.
- Az a daliás férfi ott a kép szélén, az dédnagypapa? Vagy: - Ez a gyönyörű kisleány a mi üknagymamánk? Nahát!
Valami ilyesféle gondolat motoszkálhatott Zirzabellám fejecskéjében is, mert világmegvető mosolyt erőltetett ifjú ajkára, s a fél szemöldökét finoman felhúzta, minek következtében aztán úgy festett, mint akinek hirtelen megfájult a zápfoga.
Bogárka szendén lehajtja a fejét, minek következtében éppen csak a feje búbja látszik, Vilike olyan jámboran vigyorog, mint egy csendes-óceáni kalóz, Öcsi, tekintettel a nemrégiben lezajlott vízbelökėsi esetre, egy mennybemenetelre készülő angyalka arckifejezésével mered a gépbe.
A hölgyekről nem kívánok nyilatkozni. Talán elég ha azt mondom, hogy olyan mereven állnak, mint a nyársak. Es úgy mosolyognak, ahogy a nyársak szoktak mosolyogni. Tessék elképzelni...
Merem állítani, hogy az egész társaságból egyedül én őriztem meg eleganciámat, amivel annyi sikert arattam már. Éppen ezért lepett meg Vilmos atya bárdolatlan megjegyzése:
-Hé, Nagyfőnök! Próbálj egy cseppet értelmesebb vágni, feltéve, ha képes vagy reá. Az ember azt hinné, most nyeltél le egészben egy görögdinnyét.
Erre en persze azt válaszoltam, illetve szerettem volna válaszolni, hogy ... de már elkattant a gép.
Itt az ideje, hogy megállapítsam: nincs utálatosabb, haszontalanabb szenvedély a fényképezésnél. Azon a címen, hogy megörökíti a kirándulást, a fényképész állandóan fontoskodik, alkalmatlankodik, megállítja a menetet, zavarja az embert abban, hogy élvezze a természetet.
Ha akarják tudni az őszinte véleményemet, akkor szerintem el kellene tiltani a kirándulásokon a fényképezést.
Főleg a Vilmos atya-féle fényképezést. Mert mi van a képein? Homályos foltok, két-három fejű emberek árnya.
Megmutat neked egy képet, méghozzá micsoda diadallal.
- Tessék, nézd meg, Nagyfőnök.
- Hm... igen ... igen... Mi ez? Tömeggyilkosság ködben? Valami ilyesféle?
Erre ő megsértődik és visszaveszi a képet:
- Vagy megvakultál, vagy egyszerűen csak bosszantani akarsz. Nagyon jól lehet látni, hogy ez az a kép, amit a strandon készítettem rólatok.
Jól emlékszem, a strandon vakító napsütés volt. Fogalmam sincs hogyan sikerült ennyi ködöt idevarázsolnia a képre. S a végén még nekem kell őt engesztelnem.
Ilyen fényképész Vilmos atya, s tulajdonképpen még szepítettem az ügyön valamelyest.
Pindur néni azt mondja, hogy csak ne szépítsek semmit.
- Mesélj el mindent, úgy ahogy volt, vagy én írom meg és abban nem lesz köszönet.
Ilyen fenyegetőzés után nincs mit tennem, kénytelen vagyok előadni Vilmos atya nevezetes fényképkalandját. De nagyon kérem kedves olvasóimat, tartsák titokban világ kincséért sem szeretnék pletykát terjeszteni.
Szóval, az úgy történt, hogy nekivágtunk ismét - és most már valóban élvezhettük a kirándulást. Nincs nagyszerűbb, mint egy ilyen szenvedélyes fotográfussal járni erdőt. Így az ember kényelmesen sétálgat, és bőségesen van ideje arra, hogy pihenjen és gyönyörködjék a táj szépségeiben.
Persze azért nem mindenkinek fenékig tejfel a kirándulás Így például Bogárkának egy kazalra való burjánt kell szaggatnia, mert az apja erőnek erejével virágszedő képet akar készíteni róla. Ő tehát tépdes, tépdes egyre savanyodó képpel. Az apja ideges lesz, rákiált:
- Vagy mosolyogsz, Bogárka, vagy kapsz két pofot!
Az ilyesmitől persze nyomban jó kedve kerekedik az embernek. Végül elkészül a tizedik virágszedő kép, akkor aztán Vilmos atya ráveti magát a fákra és felhőkre. Később sziklákat fényképez, és általában mindent, ami csak útjába kerül. A fényképezési láz teljesen hatalmába keríti, így beletelik jó másfél órába, míg eljutunk a Vörös-patak völgyébe.
Alig jutunk túl az első kanyaron, máris elvadul a vidék. Mindenfelől sziklák bukkannak ki a föld alól, mint leselkedő óriások, haj helyett moha meg páfrány lepi be a fejüket. Az út szalaggá keskenyül, a patak olyan lármával habzik, tajtékzik lefelé, mintha menekülne; semmi sincsen benne a vizek nyugalmas folyásából.
Kétoldalt a hegyek is mind közelebb nyomultak, és megnőttek, mintha fölénk tornyosulva össze akarnának nyomni bennünket. Valóban, van a tájban valami félelmetes.
Én érzem is ezt, de úgy látszik Vilmos atya kevésbé érzékeny természetű, mert máris hozzálát a szervezéshez:
- Ide figyeljetek, gyermekek! Mindenki vigyázzon a bőrére, nehogy valaki beleessék a vízbe. Aki belepottyan, azt palcsingerré minősítjük. Helyes? Tehát figyelem es In-dulj!
Ezután a tökéletesen fölösleges szónoklat után a menet megindult; mivel Vilmos atya már kifényképezte magát, valamivel gyorsabb ütemben. Ez azonban csak addig tartott, amíg Zirzabellám föl nem fedezte az út mentén az első szem epret.
Utána rögtön Bogárka bukkant reá egy egész bokorékra. Fay percbe sem telt, és a négy gyermek máris a hegyoldalon „legelt“. Bocsánat, kénytelen vagyok ezt a nem túlságosan illedelmes kifejezést használni, de sehogy sem tudom másként kifejezni azt, ahogyan ők négykézlábra állva ide-oda mászkáltak s a bokrok alján, a fű között eper után kutattak.
Vilmos atya többször is szervezési akcióba kezdett. Elkiáltotta magát, hogy:
- Ide figyeljetek, gyerekek, most pedig továbbmegyünk!
Teljesen hiába. A gyerekek, akik máskor érdekes kalandot remélve azonnal köréje sereglettek, ezúttal a fülük botját sem mozgatták. Hiába ígértünk nekik odébb, a patak kanyarján túl, sokkal jobb eprésző helyeket, ők szerényen megelégedtek ezzel a hegyoldallal is. Csodálatosképpen Kriszti, aki pedig minden alkalommal külön igyekszik hangsúlyozni, hogy semmi köze a gyerekekhez, mivel tulajdonképpen már felnőtt, hiszen tizenöt éves, ebből az alkalomból pillanatok alatt tökéletesen megfeledkezett a felnőtti méltóságáról. Időnként felvisított gyönyörűségében, és úgy veszekedett egy általa felfedezett bokorék védelmében, mint bármelyik piaci kofa. Még azzal sem törődött, hogy az eper összemaszatolta a képét.
- Hej, gyerekek, mozgás!
Hiába, mindenféle csalogatásra, biztatásra, parancsra érzéketlenek maradtak.
Az a gyanúm, bár orvosokkal még nem beszéltem a dologról, hogy a gyerekek között egy különleges fülbetegség pusztít, melyet ,,kormányozható süketségnek" lehetne elnevezni.
Ha megengednek egy-két példát.
Zirzabellám hason fekve olvas a díványon. En a szomszéd szobából, a nyitott ajtón keresztül, bekiáltok neki:
- Halló, ifjú hölgy, mi lesz a tanulással?
Nos, ebből a kiáltásból az én kislányom egyetlen árva hangot sem hall meg, pedig elég erős hangom van, valamikor dalárdista voltam, én fújtam a basszus szólamot.
- Hei, te leány! - ismétlem meg, de most már tele torokból.
Hiába ... olvas tovább.
Nincs mit tenni, felkelek az asztalom mellől, átmegyek hozzá, és kiszedem a regényt a karmai közül.
- Tessék tanulni.
- Igen, édesapám ... - feleli engedelmesen, de látom a tekintetén, hogy képzeletében még mindig a három testőr viaskodik a Mylady cselszövései ellen. Ugyanis éppen ,,A három testőr"-t olvassa.
Tehet róla a gyermek, hogy nem engedelmeskedik? Nem kétségkívül nem tehet. A kormányozható süketség lett úrrá fölötte, nincs segítség.
Viszont csodálatosképpen, ha ugyanezt „A három testőr"-t olvassa, és én a szomszéd szobában, becsukott ajtón keresztül azt suttogom:
- Ifjú hölgy... jössz velem moziba? - Igenis, apukám, jövök! - pattan fel, és máris rohan. Ki érti ezt?
Vagy Öcsi... Ő például éppen azzal foglalkozik, hogy az előszoba falát telifesse háromfejű, ötlábú, zöld hasú rémalakokkal... vagy éppen olvasztott gyertyát tölt a kulcslyukba, ami igen alkalmas módszer arra, hogy a legvégső düh állapotába hajszolja azt, aki szeretné bedugni a nyílásba a kulcsot. Vagy amikor felmászik a szekrény tetejére abban a meggyőződésben, hogy odafentről sokkal érdekesebb a kilátás, mint a padlóról. Egyszóval, ha Öcsi megint egyikét műveli hőstetteinek, akkor teljesen reménytelen öt megszólítani, vagy akár reá is kiáltani. Úgysem hallja meg. Nyilván a kormányozható süketség uralkodik rajta. Egyetlen gyógymód van ilyenkor: megragadni a jobb fülét (ha a bal fül esik kézügybe, akkor a alt), és lassan, de kitartással huzigálni kell. Nem tudom ugyan miért, de ez a módszer idáig még mindig használt. Öcsi hallása pillanatokon belül megjavult, amit rendszerint panaszos üvöltéssel jelzett.
- Miért húzod a fülem? Mit csináltam?
Arcáról lerí a megbántott ártatlanság, s valóban, szegény vermek, tehet-e arról, hogy ez a rettentő betegség sújtotta?
Azt mondja Vilmos atya, írjam ide, hogy még a fülhúzásnál is jobb módszer a nyakleves. Ő ezt szokta alkalmazni a jó kis Vilikénél, s eddig még mindig bevált. Jóformán még el sem csattant az atyai nyakonlegyintés, s Vilike dobhártyája máris működni kezd. Mindenesetre ajánlom tapasztalatomat az orvostudomány figyelmébe.
Szóval gyermekeinket ez alkalommal is a rettenetes kormányozható süketség lepte meg. Hiába hahóztunk, hiába fenyegetőztünk, ők négykézlábra állva mind messzibbre elbogárzottak a hegyoldalon.
Mit volt mit tenni, letelepedtünk egy fatörzsre. A vihar döntötte ki és gyökerei úgy meredtek a levegőbe, mint görcsösen kapaszkodó kezek. Letelepedtünk tehát azzal az elhatározással, hogy megvárjuk őket.
- Minden véges, csak a világmindenség végtelen - jelentette ki bizakodva Anyu —, előbb-utóbb majd csak lelegelik a hegyoldalt, vagy úgy teleeszik magukat, hogy megfájdul a hasuk, s akkor majd visszatérnek hozzánk. Addig is - ne bosszankodjunk. Üljünk, gyönyörködjünk a tájban.
Egy darabig gyönyörködtünk, de azután meguntuk. Az úgy van, hogy az ember sok mindent meg tud tenni parancsszóra, de gyönyörködni nem. Végül azért mégis gyönyörködtünk, igaz ugyan, hogy nem a tájban.
Az egésznek persze Pindur néni volt az oka. Ahogy azt előkelő írók mondani szokták: a hiúság ördöge dolgozott benne.
- Vilmos atya -- szólalt meg panaszosan -, miféle ember vagy te? Még egyetlen tisztességes képet sem készítettél rólam. Gyere oda a sziklához.
S ha egyszer Pindur néni azt mondja, hogy ,,Gyere", akkor Vilmos atyának mennie kell.
Pindur néni tehát válaszra sem várva leereszkedett a patakhoz, s ott felmászott egy, a víz fölé könyöklő sziklára. O fenn aztán csábosan elhelyezkedett.
- No atyus, rajta!
Vilmos atya, a nagy szervező, aggodalmas képpel szem lét tartott. Valóban jó kép ígérkezett. A szikla öreg volt és mohos, Pindur néni meg teljes gőzerővel mosolygott. Vilmos atya megszemlélte innen, megszemlélte amonnan, de aztán he látta, nincs más választás, neki is le kell ereszkednie a vízhez s ha igazán jó képet akar készíteni, akkor végig kell egyensúlyoznia a patak medrén keresztben fekvő fatörzsön, hogy meg. felelő szögből kaphassa le Pindurt.
- Máris el van intézve -- biztatta saját magát az atyus és fellépett a fatörzsre.
Nagyon vastag, nagyon derék, megbízható fatörzs volt. Vilmos atya kétszer is megpróbálta, meg se billent.
- Mi lesz, atyus, meddig várjak?
Így türelmetlenkedett Pindur néni, mivel a sok mosolygástól már elzsibbadt az ajka. Vilmos atya tehát felajzotta fényképezőgépét, és megindult a mohos sziklán merengő Pindur néni felé.
Lépett egyet, lépett kettőt, talán még egy harmadikat is lépett volna, de akkor az elébb még rendkívül megbízhatónak látszó fatörzs megbillent, olyan könnyedén, mint egy szitakötő, aztán álmosan fordult egyet. Ennek viszont az lett a következménye, hogy Vilmos atya is felröppent, mint egy szitás kötő, elveszítette az egyensúlyát és ...
... és amíg élek, soha el nem fogom felejteni azt a megbántott, csodálkozó arckifejezést, mellyel Vilmos atya elsüllyedt a habokban. Becsületére váljék, annyi lélekjelenléte még volt, hogy a fényképezőgépet a magasba tartotta. Volt aztán egy pillanat, amikor Vilmos atyából nem is látszott egyéb, csak egy fényképezőgépet magasba tartó kéz. Aztán fokozatosan felbukkant Vilmos atya. Nagyot fújt. Körülbelül akkorát, mint az üdülőház szökőkútja. Megrázta magát, és még mindig föltartott kézzel, kimászott a vízből.
Rólam aztán igazán mindenki tudja, hogy nem vagyok rosszmájú ember, de szavamra mondom, élvezet volt nézni. Mit tesz ilyenkor más ember? Először is dühöngeni kezd. Odavágja a drága, vadonatúj fényképezőgépet, hogy az ripityára megy, aztán káromkodik, egyrészt a vízbeesés, másrészt a tönkretett fényképezőgép miatt, majd nekitámad a feleségének, amiért odabolondította őt arra az ingatag gerendára, aztán nekitámad a gyermekeinek, amiért eprésztek, aztán nekitámad az egész világnak, végül magának az atyaúristennek is, amiért egyáltalán vizet teremtett a világra. Addig szitkozódik, addig morgolódik, amíg kifújja a dühét, és hazasétál.
De Vilmos atya, ő nem, ő egészen más ember. Egyébként éppen ezt tisztelem benne. Mert ebben az esetben például mit tett Vilmos atya? Először óvatosan letette egy kőre a a fényképezőgépet, aztán előbb a jobb, majd a bal lábára állva kirázta előbb a bal, aztán a jobb füléből a vizet.
- Huhuuu... huhuuu... - visszhangzott a hegyoldal a gyermekek csatakiáltásaitól. Bezzeg most otthagyták az eprészést és szélsebesen rohantak lefelé a fatönkök között. Hiába, a víztől csepegő Vilmos atya érdekesebb epernél.
Aztán körbeállták atyust, akit Pindur néni alapos oktatásban részesített:
-Egy kétgyermekes családapa legalább a lába alá figyelhetne.
Vilmos atya nem válaszolt (ezért csodáltam a legjobban), hanem sorra levetette, és kicsavarta a kabátját, nadrágját, ingét. Még a cipőjéből is kiöntötte a vizet, és mikor már csak egyetlen lenge nadrágocska maradt rajta, akkor „Huj, huj!” kiáltást hallatva elrohant.
A gyermekek éles visítással utána. Ebből az alkalomból Kriszti újfent megfeledkezett arról, hogy ő felnőtt hölgy, és a gyermekhad élén, lengő varkoccsal, közvetlenül a Vilmos atya háta mögött vágtatott.
Aznap délután a fenyvesdi völgy lakói idegrázó látványnak lehettek tanúi. Egy majdnem teljesen meztelen szemüveges férfi rohant végig az üdülőházhoz vezető úton, nyomában néhány vérfoltokkal telitarkázott gyermek. (Persze, ki gondolta volna, hogy a vörös foltok nem vértől, hanem epertől származtak.)
A fenyvesdi nyaralók és őslakók között ezzel kapcsolatban az alábbi elméletek alakultak ki:
1) Újfajta, különleges futóverseny zajlott le.
2) Titokzatos vadembert fedeztek fel a fenyvesdi ősrengetegben.
3, Újfajta, meztelen futással egybekötött gyógykúrát próbáltak ki.
4) Éber pionírok veszedelmes betörőt üldöztek.
5) Eljött a világvége.
Ezt a legutolsót egy rendkívül vallásos öreg néni hirdette. Nyomban imádkozni kezdett és kijelentette, hogy a bűn és förtelem immár az egekig csap, az emberiség pedig rövid időn belül el fog veszni, ha nem hagyja abba a futballozást, a motorbiciklizést és nem szünteti meg a televíziót.
Ilyen örvényeket támasztott az emberi lelkekben a fél, illetve majdnem meztelen Vilmos atya.
Pindur néni viszont arra kért meg, hogy írjam ide: igenis ő azt szeretné, ha az ö férje, aki nagy tudású mérnök, és felelős munkát végez, a magánéletben is úgy viselkednék, mint egy fontos és nagy tudású ember.
- Tartson tekintélyt, azt a jóreggelit neki! - kiáltotta haragra gyúltan Pindur néni. - Most is úgy viselkedik, mintha kamasz volna, és mindenféle bolondságra kapható a gyermekeivel együtt. Nem, igazán nem így képzelek el egy tekintélyes mérnököt és családapát.
Lehunytam a szememet, és megpróbáltam Vilmos atyát tekintélyes családatyának látni. Keménykalapot képzeltem a fejére, sétabotot a kezébe és keménygallért a nyakába. És fekete nyakkendőt is meg sötét ruhát. Aztán próbáltam elképzelni, amint megfontoltan és lassúdad léptekkel cseveg, oktatásban részesítvén kisded gyermekeit, kik csüggnek ajkán, magukba szíván bölcs tanításait. Mit mondjak? Rémes volt.
Én azt hiszem az ilyenféle embernek, mint Vilmos atya, éppen abban rejlik a tekintélye, hogy esze ágába sem jut tekintélyt tartani.
Ezen aztán csöndesen elvitatkozgattunk egészen az üdülőházig Pindur nénivel.
Mire mi odaérkeztünk, addigra Vilmos atya is elkészült az átöltözködéssel, és éppen lefelé lépkedett a lépcsőn. A gyerekek köréje tódultak, Öcsi meg odaállt eléje és igen udvariasan ugyan, de megkérdezte:
- Vilmos atya, hogy is tetszett csak mondani? Aki beleesik a vízbe, az palcsinger?
Ha ti is normakövetőek vagytok, nem úgy, mint ezek a kollégák, akkor leírom, hogyan kerülhetitek el, hogy véletlenül és törvénytelenül megmásszátok a Nagy-Aklóst. A platón keresztül nem nehéz megúszni a csúcsmászást, hiszen a hegyimentők házától direkt rálátás nyílik a platóra, állítólag ők felelnek azért, hogy elvegyék a turisták mászókedvét. Inkább arra vigyázzatok, hogy a Dochia-háztól a Poiana Maicilor (Anyócák-tisztása) felé haladtotokban (piros sáv), mikor az erdőből kiérve jobbra fenn megpillantjátok a Dór oszlopot (itt jobbra, ni), véletlenül se menjetek arra. Mert azt a tömböt, jobbról egy hasadékon kimászva egyből kiérnétek a Dákok-asztalához, ahonnan, ha kicsit nem vagytok óvatosak, máris beharántolhatnátok a Nagy-Aklos déli fala alá. Ez itt már vastagon a rezervátum területe, tehát semmi keresnivalótok nincs itt, annál is inkább, mivel onnan több kuloáron is ki lehetne mászni a platóra, vagyis a csúcsra. 
