Gépek gépe

K. József  karját tövig bekapta a cséplőgép. Nem tépte le, nem zúzta össze, csak szorosan tartotta. Talán ha lett volna lélekjelenléte, hogy felkapjon egy vasrudat és a kerekek közé döfje, amikor az váratlanul megnyikordult. De azzal tönkre tehette volna a gépet, vagy csak még rosszabbat csinál s még mélyebbre szorul. Meg amúgy is olyan hirtelen történt, nem volt idő mérlegelni, csak behúzott nyakkal várt, amíg a csikorgás abbamaradt körülötte. Nem is kiáltott segítségért, pedig még a mezőről utoljára hazaszállingózók meghallhatták volna a távolból.

Első ijedtsége után, mikor látta, hogy szerencsére nem sérült meg, megpróbálta kihúzni a karját, először finoman, később erőből rángatta kifulladásig, de mindhiába. Most először nézett körül, hogy felmérje a lehetőségeit. Mobiltelefonja a kabátja zsebében volt a tisztás túlsó oldalán, egy bokorra akasztva. A munka befejeződött már, valószínűnek tűnt, hogy napokig, de lehet ha hetekig sem fog erre járni senki, aki segíthetne, vagy segítséget hívhatna K. Józsefnek. Ekkor ijedt meg másodszor. De belül még bizakodott, csak kell egy kis idő és egészen biztosan ki fog találni egy megoldást s nemsokára hazamehet. 

Szeme a gép tetején heverő olajozóra tévedt, a szabad karjával éppen elérné. Talán ha megolajozná a hozzá legközelebb eső tengelyt, az engedne annyit, hogy ki tudjon csúszni a szorításból. De hamar elhessegette a gondolatot, mert mi van, ha pont a súrlódás tartja vissza a szerkezetet attól, hogy teljes erőből rászorítson. Belesett a tengelyek közé. Próbálta megérteni a gép mechanikáját, melyik fogaskerék melyik tengelyhez kapcsolódik. De kevés volt a hely és bent minden sötét és kusza volt. Túloldalt néhol beszűrődött egy kevés ellenfény, de az is csak arra volt jó, hogy elvakítsa és elbizonytalanítsa. 

Közben az arcára szállt valami, idegesen hessegette el szabad kezével. Egy nagy bogár volt, ami most törött lábakkal esett melléje a földre, de nem törődött most ezzel, mert észrevett valamit a fűben. Hogyha a lábával közelebb húzná a földre dobott kalapácsot, akkor fel tudná venni és megpróbálhatná szétverni az egyik illesztést. De attól tartott, hogyha sikerül letörnie azt a rozsdás csapot, akkor az egész dob meglódul és teljesen berántja. Érezte az imént a gép erejét, nem mert kockáztatni. Csüggedten engedte le a kalapácsot maga mellé, anélkül, hogy egyet is ráütött volna a gépre.  

A gép közben néha megnyikordult. Nem szorított, de nem is lazított.  K József ilyenkor moccanni sem mert. Ha nem lenne ez az örökös kíváncsiság, gondolta. Mindig amiatt került bajba. Mert neki bele kellett kukkantania. Mert neki feltétlenül látnia kellett a gép belsejét. Hogy hogyan működik ez az egész ördöglakat. Különcnek tartották, ezért is várta meg, amíg szétszélednek a munkások, mielőtt óvatosan felnyitotta a fedelét. Azt mondanák, hogy lám hova vezet az örökös kíváncsiság és hogy miért nem hagyja a gépészekre az ilyesmit és csak végezze a saját dolgát. Abból nem lehet baj. Dühös volt magára. Fejével többször megfejelte a fémet, hogy érezze a fájdalmat. Vizet csorgatott a karjára, hátha úgy ki tudná húzni, de ezzel csak elpocsékolta maradék vizét is. Az utolsó cseppeket a bogárra szórta, ami most a hátán pörgött mellette a földön. 

K. Józsefet hullámokban felváltva öntötte el az önvád, a kétségbeesés és a harag. Évek óta mondogatja, hogy miféle gép az, amiből mindenféle fogak és rudak állnak ki? Mintha direkt úgy lenne megalkotva, hogy időnként elkapjon valakit. Hiába van kitáblázva, hogy kerülendő, hiszen attól csak érdekesebbé válik. Kihívássá. És nem csak azok számára balesetveszélyes, akik piszkálják, hanem a gyanútlan emberekre is. Olyan is volt, akit távolról sebesített meg egy kivetett kővel. Talán pont a lényege az, hogy ne legyen teljesen biztonságos. Cséplő gép, hiszen a neve is beszédes. Mégsem tanulnak a mérnökök semmiből.  És az emberek is milyen önzők, azért a csöpp kényelemért, amit a gép nyújt, inkább feláldozzák egy-két társukat. Pedig rég el kellett volna már adni ócskavasnak. 

Eszébe jutott, hogy gyerekkorában ha nehéz helyzetbe került, akkor imádkozott. Most is megpróbálta, de nem tudott elképzelni olyan csodát, ami ebből a helyzetből kirántaná. A Gép magától nem ereszti el az embert. Ilyen sohasem történt. És az emberek se fognak egyhamar visszajönni a mezőre, mivel itt már nincs dolguk. Egyszerűen ez a tapasztalat. De azért elképzelt mindenféle irracionális szcenáriót, hogy valaki a mezőn felejtette a kulcsát s visszamegy érte, vagy hogy este lehűl a sok vas, s ugyanolyan váratlanul, ahogy megcsípte, egyszer csak elengedi a Gép. 

Többször azon kapta magát, hogy gondolatban a Géphez beszélt. Ilyenkor feszülten figyelte a gondolatait, nem e veszíti el a józan eszét. De pár perc múlva megint győzködte a Gépet, hogy nem eresztené e el mégis. Hiszen nincs közöttük harag. Az, hogy bekukkantott a motorház alá? Ugyan már. Semmi rosszat nem akart vele. Az a Gépnek se fáj és az embereknek mi közük hozzá. Hiszen nem is történt semmi. És értetlenkedett, hogy miért pont őt, hányan voltak sokkal óvatlanabbak munkavédelmi szempontból, mikor a gép körül forgolódtak, bezzeg nem őket csípte oda, pedig hányan jobban megérdemelték volna. Aztán sértegette is a Gépet, szidta a tervezőt. Büdös füstöt eregető nagy mihaszna szerkezet, meg hogy a Gép van az emberekért, nem fordítva, s nem igazság ez az egész. 

Már hosszú órák teltek el. Sötétedett. A távolban, a faluban ekkor kezdtek kigyúlni a fények. K. József arra gondolt, hogy éppen most nézné a kedvenc sorozatát, talán még egy sör is maradt a hűtőben, meg hogy mennyire kevésen múlik, hogy most nem lehet ő is ott. És, hogy az a kevés, ami ettől elválasztja, mennyire visszafordíthatatlanul és megmásíthatatlanul végérvényes. Nem is tudják lent a faluban, hogy mennyire érvénytelenek a mindennapi dolgaik az ő drámájához viszonyítva fent a dombokon. Elképzelte, hogy mindez azért történik, hogy amikor majd egyszer kiszabadul, az legyen a feladata, hogy benzinnel leöntse a Gépet és meggyújtsa, hogy soha többé ne csíphessen el senkit már. Nem hitt abban, hogy az ő balszerencséje visszariasztana bárkit a jövőben. Magát a gépet kell elpusztítani, ha meg akar menteni másokat. Elképzelt sokféle módot, ahogy majd megsemmisíti a gépet és ebben valamiféle illékony elégtételt talált. 

Aztán arra gondolt, hogy fog hiányozni és hogy mekkora bánatot fog okozni ő most másoknak azzal, hogy itt ragadt. Azt is hihetik, hogy csak egyszerűen lelépett. Vagy amikor majd megtalálják,  hibáztathatják, hogy magának kereste a bajt. Pedig csak egy baleset volt. És baleset bárkivel megtörténhet. Ezt gondolatban mindenkinek elmagyarázta. Hány jó emberrel történt megmagyarázhatatlan borzalom az idők során, hajtogatta és ettől, hogy magát is a jó emberek közé emelte,  K. József kicsit elérzékenyült. 

Eszébe jutott egy történet, amiről egy filmet is látott, amiben a főhős keze beszorult a sziklák közé és végül úgy menekült meg, hogy egy bicskával levágta a saját karját. De tudta, hogy neki erre sohasem lenne elég ereje, nem is biztos, hogy kar nélkül érdemes lenne élni tovább. Ráadásul kése sincsen, minek is hordana magánál a szeletelt kenyérhez és szeletelt párizsihoz. Próbaképpen a karjába harapott, de a fájdalomtól még csak át sem bírta harapni a bőrt. 

Közben teljesen besötétedett és K. József egyre kevésbé tudta megkülönböztetni a mezőt, az erdőt a géptől. Minden egy nagy sötét gép volt körülötte, feje fölött halványan átfordult a Tejút, és ő ott volt a leges-leg-közepén mindennek, karjánál fogva rögzítve az origóban. Néha az a meggyőződése támadt, hogy ez az egész nincs is. Csak elaludt munka után, ráfeküdt a karjára, ami elzsibbadt és mindezt álmodja. És a legrosszabb rémálomból is van felébredés. De nem tudott felébredni. Agya egyre gyártotta a képeket és folyamatos monológ ment a fejében. Sok idő telt el így. 

Aztán idegsejtjei kimerültek a rengeteg érzelemtől, elfásult. Hát akkor így. Megvárja amíg erre jár valaki és kiszabadítja. Semmiség. Hetekbe is telhet, de kibírja. Étlen-szomjan. Csakazértis. Valahogy eltelik. Mert minden elmúlik egyszer. Megpróbált kényelembe helyezkedni a lehetőségekhez mérten és várt. 

Ezután hallotta meg a farkasokat az erdőben vonítani. Tudta, hogy nemsokára eljönnek. Gépiesen megmarkolta a kalapács nyelét, nem érzett már félelmet, talán csak egy csöpp csodálkozást, hogy már nem is ő irányítja a mozdulatait. Mi ez, ösztön, vagy program? Az fog történni, aminek történnie kell? Hiszen eddig is minden pontosan úgy történt. A tisztás túlsó részén hagyott mobiltelefon, a gép, ami bekapta a karját, a bogár, aki épp időben szállt az arcára, hogy sorsa beteljesedjék. Nem is a gép tartja fogva, hanem ő is és minden egyéb a Gépnek része, amiben folyamatosan őrölnek a kerekek, és lent a faluban az emberek is, mind a saját tengelyük körül pörögnek, váltogatva a bánatot az örömmel. Ami egyiknek jó irányba fordul, a másiknak retrográd csapás. Senki sem megérdemli, csak nap mint nap okozza és elviseli a történéseket. Mindenki mindenkinek bekapja előbb-utóbb. Minden a maga helyén és a maga idejében néz szembe a sorsával. És nem lehet szabadulni a Gépből senkinek, se farkasnak, se embernek, se bogárnak, mert  rögzítve van minden, ahogyan ő is rögzítve van a karjánál fogva, csak forogni képesek a fix pontok körül és egymásra hatni és ez az örvénylés a Gép lényege. És a Gépen kívül nincsen semmi, de semmi. 

A farkasok mintha most közelebbről vonítottak volna. Nézte a kalapács nyelét, a kezében. Ez sem véletlenül van itt. Megforgathatja, lesújthat vele. Ütni-vágni mindent, amit csak elér. Még nincs vége, még küzdhet és magával vihet párat azokból, akik ártani akarnak neki. De hiszen a farkas is csak enni akar és húst vinni haza a kisfarkasoknak. Elég, gondolta és sóhajtott. És a kalapácsot meglendítve, hogy  többé ne érhesse el, jó messzire, a tisztás túlsó felébe hajította. Éles sikoly hallatszott, s a hazafelé tartó, gyanútlan erdész  tompa puffanással eldőlt a fűben. 

K. József hirtelen felébredt. Körülötte csönd volt és sötét. Hosszasan várt mozdulatlanul, feszülten meredt maga elé, majd reménykedve, hogy mégis otthon az ágyában van s mindjárt puhát markol, zsibbadt karjával lassan megpróbálta kitapogatni maga körül a világot.