Mingyá kapsz te, ne féj!

"aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára" (Örkény)

60 éve, ha olvastál, azt mondták, neroncsd fijam a szemedet, inkább csinálj valami hasznosat, vidd le a szemetet. Aztán már jó lett volna, ha olvasna, de a kurva kölyök roncsa a szemit a tévével, ahelyett, hogy az olvasással pihentetné. Régen úgy kellett lekéreztetni egymást az udvarra, kezicsókolom, tessékmondani Istvánka lejöheté jáccani, jójó, csak egy félórára, de a kis szarosokat, ma önkéntes szobafogságukból  ki se lehet könyörögni. Bár játszana az udvaron a többi gyerekkel, de csak számítógépezik valami lövöldözős hülyeséggel (nem mintha az udvaron nem indiánosat és rablósat, katonásat játszottunk volna). Aztán legújabban már egyfeszt a telefonon, a jóisten se érti mit kell azon annyit rajta jobbra-balra süfütölni, ahelyett, hogy a kislányokat hajkurászná, bezzeg a mi időnkben. Régen a bünti az volt, hogy nem mehettél le játszani az udvarra. Most pont azért járna a jutalom. Mintha a felnőttek saját gyerekkorukba regresszálva, egy elmúlt kort kérnének számon gyerekeiken. Szokás élhetetlennek, életképtelennek nevezni a mostani új generációt, hát nekünk meg mindent a szájunkba kellett rágni. Minket még mindenre istállni kellett, mert istálltattuk magunkat. És hiába ugatták meg a dolgokat, egyik fülünkön be, a másikon meg ki, csak megaludt a tej a sok mamlasz szájában. 

Csak majdnem fél évszázados távlatból visszatekintve válik világossá, hogy a mindenkori gyermek mindent rosszul tud és rosszul csinál. Szép komoly fiaink játszanak az étellel. Piszkálják, turkálják az ételt. Mintha a hátuk mögé dobnák az ételt. De bezzeg ebéd után kajtatnak a kamrában valami édesség után, ami többnyire lekvár, mazsola volt, mert csokit, kerekrágót, vagy dunakavicsot csak akkor láttunk, amikor éppen valaki hazajött magyarból s hozott csomagot. Bezzeg eleink még imádkoztak evés előtt, ezek meg olvasnak evés közben. Tévéznek evés közben. Telefonoznak evés közben. (bár ez fordítva is megközelíthető: esznek Tinderezés közben). 

Apropó evés (erről már volt szó). A gasztronómia legnagyobb logikai feladványa az evés előtt nem eszünk imperatívusz volt. Ennek változatai az éhgyomorra enni fánkot, tésztát (sütit) méltatlankodás. Amúgy mit is ettünk? Hát ami van! Eddmeglevest, de fixmenűként mindig választható volt a nyakleves. Esetleg tintaleves papírgaluskával, de erre valahogy sohasem került sor. 

Apropó tinta. Ti is egyfeszt tintásak voltunk a rossz minőségű tintás tollak miatt? Mert pasztát (pixet) csak a cigányok használhattak, nekünk középosztálybeli (ezt értelmezd a 80-as években) gyerekeknek muszáj volt a szívatós tollal szerencsétlenkedni, aminek a neve elárulja, hogy milyen céllal gyártotta a szocialista ipar. Tőlünk reggel nem azt kérdezték, hogy feltöltötted e a telefonodat, hanem, hogy megszívattad e a töltőtolladat és nem válaszolhattad, hogy bazmeg, a toll szívat téged egész nap. Ha volt kínai tollad, aranyhegyű, akkor nagy király voltál, mert akkor a kínai a minőséget jelentette a románnal szemben. De ha legurult az asztalról, ami perverz szándékkal ferdére volt csinálva, annak a hegye is pont olyan jól beleállott a petróleummal felmosott padlódeszkába, mint a román tollé. 

Emlékeztek a 80-as évek divatjára? Mindig számíthattunk szüleink stílustippjeire. Mit vegyünk fel? Hát a budiajtót! Sokszor úgy is néztünk ki. Bár mi, akik még az udvaron játszottunk (és ugye csak kétnaponta volt meleg víz), leginkább mindig úgy néztünk ki, mint aki malacot szopott, esetleg tintamalacot, ha épp az iskolából jöttünk. 
De persze az iskolába mindenki, esküvői ruhában kellett járjon, mintha folyton eljegyeztük volna a Pártot. Valójában a Párt eljegyzés nélkül is baszogatott mindenkit. Vasalt élű nadrág, kék  (dresszkódként kockás vagy egyszínű) ing és elcseszett szabású zakó, ami mindig elszakadt verekedés közben. Természetesen mindez műanyagból, hogy ne kopjon. És nem öltönynek hívtuk, meg rendruhának, hanem egyenruhának (ma ugyanez Észak-Koreában). Ezért nézett ki minden hatéves koravén könyvelőnek, az anyák meg vasalhattak minden héten és persze hogy a frusztrációjukat a gyereken vezették aztán le. 

És hol kellett keressük a dolgainkat? Hát csakis ahová tettük! Vagy leginkább a helyén! De legvégül mindig kiderült, hogy apánk füle mögött (a polcon) volt az is. 

Azért az iskola is támasztott néhány irreális elvárást, ami a szabadidőre is rányomta a bélyegét.  Például éjjel álmodból felköltve is kellett tudni a szorzótáblát. De valójában hányszor ébresztettek fel ilyen hülyeséggel azóta? Mondjuk éjjel kettőkor, hogy: Figyelj édesem, ne gondolkozz, mennyi 23-szor 3? Egyáltalán ki, és hogyan képzelte ezt el?

Aztán ti tudtatok diktálás után írni? Ezt én éveken keresztül nem voltam képes felfogni, hiszen pont az volt a feladat, hogy diktálás alatt kellett írni. Utána már ki is emlékezne minden egyes szóra? 

Arról nem is beszélve, hogy a verseket, regényeket nem élvezni és befogadni kellett, minden értelmetlen sallangjával, ritmusával textúrájával együtt megélni a katarzisát, hanem  a tartalmát kellett tudni és nem mellesleg, bemagolni. De mi ezt úgy hívtuk, hogy kívülről kellett tudni a verset, és ez a kifejezés sokkal jobban leírta, hogy nem belülről kellett érezni a verset. 

És veletek is játszott BDSM-et az óvónéni? Kellett hátratett kézzel ülni? Sarokban térdepelni? És lakatot a szátokra tettetek? Spanking volt? Elfenekelés léccel? Tenyeres pálcával? Körmös vonalzóval? Ami duplán perverz volt, mivel egy felnőtt követte el kiskorúak ellen. Ráadásul csoportosan, és egymás előtt. Csak nekünk nem volt biztonsági jelszavunk, hát hol volt még akkor a nemi felvilágosítás a közoktatásban, meg hogy mindkét fél beleegyezése nélkül ez erőszak, meg mítú? És kellett mondjátok sírva, hogy bocsánatot kérek szépen, többet nem leszek rossz?

És szoroztak e fel titeket Irénkével, Julikával a garázs oldalán?

És volt e nálatok bugyilátogatás? Na abban nem volt semmi romantikus. Az maga volt a kiskorúak gangbangje. Ekkor még, a pubertás előtt, nem működtek a varázsszavak, a nenyúkájj jójé, bolonvagyé, vagy a ne tapogass léccives, hallodé - kifejezések, amik később már serdülőkorunk erkölcsi villanypásztorai voltak, amik a szüzesség mezején tartottak minket fiúkat, farkasbőrbe bújt, ágaskodó isten báránykáit, ha a didit akartuk volna ide.

A serdülőkor előtt egymás ellen egyetlen ráolvasás működött, a megmollak (aztán néhecc) volt. És valóban majdnem mindenki egy kis ügynök volt, kevésbé eufemisztikusan, besúgó, akit a felnőttek zsarolással szerveztek be a többiek ellen. És majdnem mindenki mindenkit megmondott, ezzel készültünk a szocialista életre, hogy majd ne érjen váratlanul.  De ezeket akkor csak árulkodó júdásnak hívtuk. 

És bár akkoriban illett fizikai erővel elintézni a nézeteltéréseket, voltak nyelvi fegyvereink is, ilyen nyelvi bumeráng volt például az anyád picsájára az egyetlen adekvát válasz, a szádra van csinálva. Rögtön visszaszállt az agresszor szájára. De ismertük az instant karmamegidéző szót is, bár ekkor nem így neveztük, ez az aki mongya másnak, az mongya magának, ezekkel az eszközökkel gyakorlatilag minden nyelvi balegyenes elől prímán el lehetett hajolni, az önbecsülés teljes megtartása mellett.

Hát ilyen volt az élet. És ma mi változott?