Kutyuli

Ugye mindenkivel megesett már, hogy egyszercsak melléje szegődött "a kutya" egy-egy kirándulás alkalmával? Nem nagy dolog, számtalan Buksi, Bodri, Muki volt már túratársam. Egyikük azonban, az elsők között, különösen kedves emlékem. Olyannyira, hogy tizenvalahány éve írtam is egy ilyet:

November eleje volt, egész nap szürkét szemetelt az ég, s a fenyők felső ágain vastag hasukat felkarcolták a felhők. Nevetve kapaszkodtunk a csúszós dombokra, s nem törődtünk azzal, hogy arcunkba jeges szeplőket köpött a szél, de este toporogva vittük be kabátunk alatt a hideg hargitai levegőt a faházba, ahol aztán meleg sör és hideg felvágott mellett beszélgettünk, míg elnyomott az álom. A felettem levő ágyból még hallottam, hogy azt suttogod: kutyuli, kicsi kutyám, magadhoz ölelted a párnát, s tudtam, álmodban kutyát simogatsz.

***

S míg odakint véres felhők között hajnali napot szült az isten, dideregve, fogunkat csikorgatva hátunkra vettük a zsákot, s állva ittuk meg a maradék kávét. Reggel, nehezen indultunk a hegybe, csak egymás bakancsát bámultuk, számolva a lélegzetünket.

De a felső háznál társunknak szegődött egy kávészínű kutya, s érzékeny orrával kolbászt szimatolt a hátizsákok alján. Néró - gyere vissza, de gazdája hiába hívta, s fenyegette, nagyokat szippantott a hátizsákok felé. S jött ügyesen a nagy kövek között, előreszaladt s később mikor a ködtől már egymást is alig láttuk, vissza-visszafordult, nehogy szem elől veszítsen.

Ismét megtréfált az idő, s bakancsunkban lábujjunk köré csavarodott a vékony reggeli hó. De Néró szökdécselt a vizes kövek között, s elengedte füle mellett gazdája  hívó szavát, míg mi vállunkon emelve a ködöt egyre magasabbra kapaszkodtunk. Fent megtörtént a csoda, feje tetejére állt a világ, ahogy kiléptünk a felhőkből, s most lábunk alatt gomolygott az egész heti időjárás, de felülről tűzött reánk a nap s mi egymásra nevettünk, a Csicsói-csúcson.  Messze az ország másik sarkában hónaljtól felfelé kék hegyek ágaskodtak a felhők fölött, s mi ugráltunk könnyű bakancsainkban a köveken.  Néró szeme is kacagott a gyönyörűségtől, s piros nyelvével ízlelgette a ragyogó havat. S hamar barátokat szerzett, mert jöttek mérgesen a meteorológus félvad farkasai.

Hosszan húzódott előttünk a Hargita gerince, mint nagy tengeri állat a hömpölygő felhők között. Ott vezetett a mi utunk, a kék sávval jelzett ösvény mentén, s küldtük Nérót vissza a faluba, de nevetett ránk és csak táncolt a havon. Miután háromszor is megszámoltuk az összes hegycsúcsot körben a horizonton, becsörtettünk az erdőbe, s nyomunkban jött a kutyuli, a Néró. Innen már minden ismerős volt, hátizsákos, félédes-keserves órák, és kimerültség, szenvedő mámor, amiért mindenünket odaadnánk. Súlyos bakancsainkkal nehezen törtük magunk alatt az északi oldalakon összegyűlt havat, s akaratunkon kívül többször is belerúgtunk Néró állába, ha sarkunkba tapadva próbált lépést tartani velünk. De jött szótlanul, s ha küldtük haza, nézett szelíden, de ha hátizsákunkba nyúltunk, túrta havas pofáját a konzervek közé. Később elillant a jelzés a fákról, s míg bújócskáztunk vele a hideg dombok oldalában, arra gondoltam, mindig ezt csináljuk. A jeleket keressük. Utak szélén, épületeken - egymás szemében. Turistajeleket kerestünk, kék jelzést fák derekán, ropogott a hó a lábunk alatt, s kegyetlenül koppant a bakancsunk Néró állán, ha túl közel loholt a sarkunkhoz. De szótlanul jött, szeme sarkából figyelte csak gyanakodva a medvenyomokat az északi oldalon összegyűlt hóban.

S próbáltuk kideríteni, vajon tudja e, hogy utunk egyre távolodik gazdája házától, s mi nem lehetünk neki új gazdái, mert egyszer célba érve, tovább nem vihetjük magunkkal. Néró, a buszra nem ülhetsz majd fel - nevettünk, s csóválta ő is a farkát, s kacagott a szeme, aztán kiértünk az erdőből. Végig a vízesés felé kutyákról beszéltünk, hűségről, bajtársiasságról, Néróról. S mikor Te elindultál a menedékház felé, hogy ott várd meg, amíg a csúcsra kiszaladok, titokban jól esett, hogy Néró mellettem maradt. Jött velem, s már rég nem a hátizsákot szimatolta, mint reggel, hanem vissza-visszafordulva a szemembe nézett.  Fent a csúcson tökéletes volt az összhang közöttünk, fújt a szél s mi összebújtunk Néróval egy kicsit, míg megmelegítettem a kezemet, a bundájában s boldogan jöttünk lefelé, mintha egymásnak kutyája és gazdája lettünk volna. Mire elértük a menedékházat, már vastag volt a leheletünk a szürke hidegben,  ekkor láttam utoljára Nérót. Jobb neki, ha itt marad - egyezkedtünk a forró tea mellett, bent a menedékházban, míg vizes lábunkat összedugtuk egy pulóver alatt.  Itt legalább talál társakat. Hűtlenül, rossz lelkiismerettel, a hátsó ajtón hagytuk el a hegyet, s szöktünk meg Néró szeretete elől. Még a maradék kolbászt sem adtam neki búcsúzóul, talán a szemébe sem bírtam volna nézni.

***

Kutyuli, hangzott a felső ágyból, és recsegtek a deszkák, ahogy az ébredés görcse végigfutott az illesztéseken - "kiskutyám"- mondtad még, s mint mindig reggel, nehezen indultunk a hegybe, az állva bekapott kávé után.

Közel volt már karácsony, szürkület után százasával lopták a fenyőket a hegyről a székely atyafiak, de hónak még nyoma sem volt a völgyekben.

Reggel, nehezen indultam a hegybe, csak bakancsomat bámultam, számoltam a lélegzetemet. S a felső háznál eszembe jutott Néró.  Kiáltottam a nevét, s vártam, honnan bukkan elő, de csak a hegyimentők kutyája kapta fel a fejét kíváncsian, s figyelt egy darabig oldalra fordított fejjel. Aztán fönt a nyeregben szólítottam még Nérót, s a Szél-dombon, de válasz nem jött, s azóta sem tudom, visszatalált e régi gazdájához, vagy elszegődött farkasnak fenn a Madarasi csúcs alatt. Régi nyomainkra a hóban már rároskadt a napsugár, s ahogy a menedékház felé mentem, új hó ropogott a bakancsom alatt.

Traktoron vidám emberek érkeztek kutyákkal, s kabátjuk alatt hideg levegőt vittek be a faházba, ahol hosszú sorban várták a forró teát.  Rájuk mosolyogtam, gondolatban kettétörtem a darabka kolbászt s úgy éreztem Néróval minden rendben van már.