Buzie vagy

- Mi ez a sok színes, szivárványos kép a Facebookon? - kérdezte Grimpix egyik este.

- Hát tudod, sokan így mutatják ki, hogy támogatják a másságot. - mondtam.

- Színesen?

- Igen, merthogy a sokszínű társadalom is lehet szép.

- Esetleg giccses?

- Igen, ha túlzásba viszik. - láttam rajta, hogy a "túlzás" mértékét próbálja bekalibrálni fejben.

- És kik a mások? A buzik? 

- Nem, a mások azok a melegek. 

- Jó, akkor kik a melegek?

- Hát például azok a férfiak, akik együtt élnek.

- Akkor mi is melegek vagyunk?

- Nem, mi nem vagyunk melegek. Mert például én nem vagyok szerelmes beléd, te igen?

- Isten őrizz. - mondta Grimpix és pofákat vágott.

- Na látod. Meg különben is te egy szimbolikus figura vagy. Ha komolyan vennélek, engem kezelnének, kapnék színes bogyókat, te meg eltűnnél. - ez rosszul esett Grimpixnek. De azért folytatta.

- A melegeket nem lehet kezelni valami bogyókkal?

- De, megpróbálták. Csakhogy ők nem tűntek el. Állítólag sokan vannak.

- Akkor ez nem betegség?

- Jajj Grimpix, ezt már megbeszéltük, hogy a betegség az, amit magadon annak érzel, másképp csak egy címke, amivel megbélyegzik egymást az emberek.

- Orvos se mondhatja?

- Ha te nem érzed annak, akkor ő sem.

- Nők is lehetnek melegek?

- Persze, de az nem éppen annyira ciki.

- Miért?

- Hát mert mittudom, az olyan...  izgi.

- És két férfi nem izgalmas?

- Hát van aki ettől egyáltalán nem jön tűzbe. De van aki igen és ettől megijed. Kísérletekkel is alátámasztották. Félelmében aztán mindenféle béna érveket dobál a melegek ellen.

- A szivárványosok mind jól érvelnek?

- Dehogy, az érvelés egy készség, azt hiszem. Nem mindenki ért hozzá.

- Na jó, és kik azok, akik úgy kezdik a kommentjeiket, hogy ők nem utálják a melegeket, de...?

- A szivárványosok homofóboknak hívják őket.

- Tehát a homofóbok mind félnek a melegektől?

- Nem tudom, lehet, hogy van aki nem is gondolja végig, csak utánozza a többieket. Tudod, vannak akiknek nincs saját véleménye, csak készre gyártott ideológiát képviselnek. Például utálják a liberalizmust, a zsidókat, cigányokat, mert ez most a közbeszéd. Nekem is vannak készre gyártott véleményeim, amiket még nem vettem észre, hogy igazából nem is a sajátjaim. A véleményekkel sohasem lehet tudni...

De Grimpix lecsapott az előbbire:

- Te nem utálod a cigányokat? Ellopták a biciklidet - emlékszel?

Egyre inkább úgy éreztem, hogy szándékosan provokál.

- Hát én úgy emlékszem, hogy a biciklimet nem ők, hanem egyetlen ember lopta el. Na azt az egyet viszont utálom is.

- És a kéregető cigánygyerekeket?

- Őket tolerálom.

- Kiket tolerálsz még?

- Hát például akik szétszemetelik a várost, vagy teleparkolják a járdákat, ahol járnék. De lehet ha ez nem is tolerancia, hanem csak lustaság, mert inkább kezdeni kellene ezekkel valamit.

- Ez nem lehet mégis elfojtott türelmetlenség?

- De, könnyen lehet az is.

- És mi toleránsak vagyunk a melegekkel?

- Nem, nem vagyunk. Toleránsnak lenni csak olyan témakörben lehet, amiben érintettek vagyunk. Ehhez nekünk semmi közünk.

- És a homofóbokhoz van e közünk?

Most már egészen biztos voltam benne, hogy provokál.

- Nem, hozzuk sincs. Velük pláne nem foglalkozunk.

- Miért?

- Ó, mittudom, Grimpix, hagyjál már békén, különben is a homofóbok mind hülye buzik!

A térdem én vagyok?

"Ez a térd szar!" Kimerült, töltőre kell kötni.

A legenda szerint már a Sokadik Lajos Napkirályt is foglalkoztatta a testi önazonosság problematikája. Nem csoda tehát, hogy egy este Első Grimpix is nekem szegezte a címbéli kérdést. Bevallom meglepődtem, és egyből eszembe jutott Popper sztorija a megvakulásáról. És aznap este ugyanolyan volt a hangulat, két egészséges ember beszélgetett egy széthulló térdről, ami történetesen az enyém volt. És ugyanígy beszélgettünk a bizonytalan jövőről és olyan szokásokról, melyeket lehet, ha fel kell majd adni. És ez a jövő is történetesen az enyém volt. 

Csak USB csatlakozást nem kaptam.

Szakállas közhely, hogy Grimpix tervez, Isten perverz. A tervezés illúziója, hogy beugrok bringával Szeredába, holnap félmaraton, jövő héten teljesítménytúra, majd hívlak, majd jövök, majd megcsináljuk. Közben pedig van a test, s én bele vagyok zárva bárhogyan is teljesül be a sorsa. Nem tudok helyette félreugrani az autó elől, és nem tudom azt mondani, ebbe a labdába most inkább ne rúgjunk bele. Csak fél méter ez a sziklalépcső, leugorjam? Bevehetem ezt a kanyart ötvennel? Tehetek a rúdra még húsz kilót? Megemeljem ezt a zsákot? Együtt élvezünk és együtt bukunk a testemmel. A pillanatnyi helyzetek kimenetele mindig kétesélyes, vagy ha úgy tetszik szuperponált, a megszokott mindennapi és például a traumatológia között valahol félúton.

Spinális érzéstelenítés után egy napig ezt láttam. 

De a traumatológia sem szükségszerű rossz. A rossz amúgy is csak egy címke, amit rápattintok a dolgokra. Az abszurd katarzis, amikor megmozdíthatom a fejem például jó. Az érzés, mikor visszatér a zsibbadt altestbe az élet. Az első kínkeserves pisilés kacsába. Az első alkalom, amikor felülhetek az ágyban. Az első alkalom, amikor oldalzacsival és járókával egyedül elmegyek pisilni. És, főleg a tudat, hogy mások sokkal, de sokkal rosszabbul jártak. Egy gyöngébb RESET az élvezetek érzékelésében. Kár, hogy ezek hamar hétköznapivá válnak megint.

 Testépítő étrend endomorfoknak. A kenyér napi adag, ofkorsz.

Borzasztó és borzasztó érdekes, hogyan hull szét alattam az anyag. És akkor ez a kérdés: én vagyok e a lassan kivirágzó, majd pusztuló test? És fogamban az idegen anyag én vagyok e?  Én vagyok az egykori álmaim? Hát a saját emlékeim őrzője vagyok e egyáltalán? Én vagyok e a tavalyi teljesítménytúrák, a biciklis kilométerek, a tükörben a félkészen abbamaradt kockahas, a leborotvált szőr a térdemen? Leszek e újra én a szaladás? Lehetek e még a maraton?

- Szóval a térdem, az én vagyok? És ha nem is én vagyok, nélküle végigcsinálnám e? Szép feladat lenne, de nem e lenne túl nehéz?

- Grimpix ökölbe szorult keze vagyok...