Könnyű testű sertés. Február, hol a nyár

Csak tudnám mi értelme annak, hogy egy szíjasabb, rágós sült beszól egy zsírosabb flekkennek. Hogy a hormonnal felfújt csirkemell gyalázza a nagyüzemi tartású hamburgerfasírtot, a higanyos lazacfilé meg alázza a füstölt házikolbászt, mi?  Úgyis valamennyiünket és az egész világunkat felzabálják a falánk, torkos isteneink. 

Biztos helyről régről tudom,

Hogy a Föld tányér és hogy azon

Az emberek és a kövek

Lesznek a mannához a köret.
(Zsákmányállat)

Ülő munka mellett ugyanis lehetetlen nem elhízni. Csak idő kérdése. Olyan értelemben is, hogy az idő ellened dolgozik, meg csökken az extrém szegénység is, legalábbis a Föld napfényes oldalán. Persze néhány ektomorf kivétel mindig lesz, de akik ma erőfeszítés nélkül soványak, azok az evolúció selejtjei voltak régebben, úgy vitte el őket egy hidegebb tél, rövidebb éhínség, mint a pinty. Mármint a kardfogú pinty. Láttál nyüzüge termékenység-szobrot?  Bitang nagy segg, hatalmas csöcsök... Ugye? pont mint a willendorfi, akinek a döngő lépteitől denevérek rebbentek szét riadtan. Pedig az nem a hatalmas valagán üldögélve őrizte a tüzet, mint mi.

Tízezer évek alatt kiszelektált (cukorra, zsírra jól reagáló) kövérkés társaság az ember. Ezért a hirtelen ránkszakadt jóléti környezetben, átlagembernek (mondjuk 10-ből 7-nek! az Y generációra vetítve a briteknél), egyszerűen lehetetlen tartósan annyit enni, ami a szükséglete. Ha egész nap csak lógatod a töködet (kis amplitúdóval és alacsony frekvencián), annak az alapszükséglete mondjuk 2000-2500 kcal között van. Egész napra! Hát azért van az az ebéd, ami ezt lazán meghaladja, húsleves (laskaleves - már a neve is milyen), pityókapüré bécsiszelettel (polgári nevén prézlishús), meg valami süti, lehetőleg krémes, mondjuk például hájas-tészta. Előtte pálesz, utána bor. Esetleg egy kávé, két cukorral. Most add össze ezeket, hány kilokalória jött ki? Csoda, hogy ebéd után beájulsz a tévé elé?  Persze lehet répát és káposztát rágni egyfeszt, mint a nyuszi, de azért nem életszerű. Mint ahogy a csirke-rizs sem népeledel. Inkább a virsli.  Esetleg birka-miccs mustárral. Vagy disznóflekken. Vagy marhaburger. Sörrel leöntve, például igazi tiltottal, ahányszor csak a birka, a disznó és a marha inni akar.

Egy durva, és leegyszerűsítő elv szerint a fogyás csak matematika. Kevesebb kalóriát kell bevinni, mint amennyit elégetünk. Szerintünk ez nem igaz, van egy tartomány, amin belül tök mindegy, hogy mennyit eszünk, nagyjából szinten marad a súly. Gyanítom az emésztés hatékonyságával oldjuk meg, de ebbe azért nem mennék bele, mindenki maga tudja, mikor mennyi körmös medve somfordál ki a kénszagú barlangjából. Ebből a tartományból tartósan kitörve lehet hízni, vagy fogyni. És lehet, hogy ez a tartomány nálam +/- 2000kcal. nálad meg csak +/- 100. Ki tudja? Így méricskélj a kalóriabázissal. És az is lehet, hogy ugyanattól a kajától én munkatábor-fazonra fogyok, mint egy kenyai maratonista, vagy bredpittre, te pedig olyan leszel tőle, mint a szabin fehérnépek, akikkel a rubensi férfiak szerencsétlenkednek, amíg diszkoszsérvet nem kapnak tőlük. És ez nem az étrenden, meg az edzésen fog múlni. 

Emlékeztek még Móriczra? Részlet következik:

Másnap még váratlanabb vendégünk jött, Eszter néném. Két kosár volt a kezében. Már örültünk. Biztosan az öreg István bátyám megmondta odahaza, hogy megette a sonkát és most Eszter néném nem akar adós maradni, hát hoz két kosár elemózsiát. Vajon mit hozott?

Eszter néném magas, egyenes asszony volt. Feketeszemű és félelmetes.

- Volt itt tegnap az öreg?

Édesanyám már látta, hogy ellenséges szándékkal jött. Csak ennyit mondott:

- Volt.

- Mit evett?

- Mit evett?...Megevett egy sonkát...a gyerekek elől...

- Sonkát? - kiáltott Eszter néném. - Sonkát adtál neki!...Jézus isten...Hát van neked lelked, te Erzsi?...Hát nem tudod, hogy nem szabad neki húst enni? Megtiltotta az orvos.

- Mondta. De csak akkor mondta, mikor már az egész sonkát bevágta.

- S mit evett hozzá?

- Mit evett volna? Kukoricakenyeret.

- Nohát akkor annak vége...De bánom is én! Dögöljön meg a disznó falánk...Ott forduljon fel, ahol van...

Ezzel felkapta az egyik kosarat és egy szó köszönés nélkül elment.

Nem is kísértük ki.

Édesanyám:

- Én nem tehetek róla...Nem mondhatom egy öregembernek, az apám bátyjának, hogy ne egye meg a sonkánkat...Neki kell eszének lenni.

Később észrevette a kosarat, amit otthagyott Eszter néném.

A gyerekek már rajta ültek, mint a verebek és belekíváncsiskodtak. Tojással volt tele. Én már akkor gondoltam, hogy a másik kosarat is nekünk hozta, de meggondolta s csak ezt hagyta itt.

Édesanyám soká nézte a kosár tojást, akkor azt mondta:

- Fiacskám, Eszter nénéd itt felejtette a kosarat. Vidd utána, kisfiam, még visszajön.

Én fogtam a kosarat, megemeltem, jó nehéz volt. Édesanyám jól felöltöztetett és elindított. Elvittem a kosarat nagy szívfájdalommal, mert számítottam, mennyi jó rántotta lenne ebből a sok tojásból.

Mikor beértem az udvarba, féltem a kutyáktól, de hogy sehol sem láttam egyet sem, csak bemerészkedtem.

Hát látom én, hogy István bátyám a ház túlsó felén, az udvaron van bőrbekecsben és jön, megy, nyög, káromkodik, izzad, törölgeti a homlokát és folyton öklendezik. A két kutya körülötte. De az öreg nagyon szenvedett. A szeme könnyes volt, nyögött, borzasztóan szorította a gyomrát és szédelgett és szitkozódott...Folyton szitkozódott, szidta a köveit.

Eszter néném véletlenül kijött.

- Te mit akarsz?

- A kosár...

- Menj a pokolba. Nektek vittem, zabáljátok meg, ha a nagybátyátokat megöltétek.

István bátyám lekuporodott a havas tőkére és nyögött. Én meg visszapillantottam rá és elkullogtam a kosárral. Még örültem is, hogy a sonkáért egy kosár tojást kapunk.

Mikor hazaértem, édesanyám nagy szemekkel nézett rám.

- Kisfiam - mondta keményen - az embernek önérzetesnek kell lenni...Azért küldtem vissza a kosarat, hogy hagyd ott!

Lángvörös lettem. Nagyon szégyelltem magamat. Habozva álltam s nem tudtam, mit csináljak.

De a gyerekek nem voltak egy véleményen édesanyánkkal s ujjongani kezdtek.

Mire édesanyám kivette a kosarat a kezemből és azt mondta:

- Majd megsegít az isten, még visszafizethetjük...

Erre az egész gyereksereg rázendítette:

- Február, hol a nyár! Február, hol a nyár!

Csak nekem égett az arcom a szégyentől.