Split lens

Jöjj és lásd

Ha az osztott lencsét megemlítik a neten, az kurvaélet, hogy az a Jöjj és lásd (1985) filmmel fogják illusztrálni (na jó még a Bruce Willis is fel-felbukkan). Miért? Mert lusták újabb példákat keresni a filmtörténetben. Pedig itt van mindjárt a Significant other (2022.), ezt mi találtuk a minap.

Significant other

Ez utóbbi több érdekes filmes megoldást is használ, bár lehet, ha a cselekmény volt annyira semmilyen, hogy bőven maradt kapacitás a képi világra. 

A dolog lényege, hogy a lencse elé egy félbevágott dioptriafiltert tesznek (esetleg két/több különböző fókuszút), így a képmező egyik felén ott, a másikon meg itt lesz az élesség. Tehát, ha akkora nagy élességtartományra van szükségünk, amit a rekesz és a szenzorméret nem tesz optikailag lehetővé, akkor ezzel a megoldással a közeli és a távoli téma is egyszerre tud éles lenni. Nyilván az illesztés nem marad büntetlen, azért a fenti példákon látszik, hogy a két tartomány között van egy maszatos zóna, de kellő háttérválasztással, rekeszelésekkel ez mérsékelhető.

Na ennek megyünk utána most a lehető leggagyibb kínai osztott lencsénkkel, hogy elengedhessük a dolgot, és hogy nektek már ne kelljen kipróbálni. Ez egy szűrőfoglalatba tett, kb 3 dioptriás lencse, de létezik többféle gyújtótávval és kézben tartható változat is, ennek akkor van jelentősége, ha nem pont a képmező felénél szeretnénk megosztani a fókuszt. 

A 3D nagyon sok. Gyakorlatilag a végtelentől makró-tartományig lefed mindent. Terepasztal-közeli és nagytotálok összeházasítása jut eszembe, mint helyzet, amiben hasznát lehetne venni. 

Nagyon fontos, hogy jól rekeszeljük az osztott lencsés képeket. Ugyanis az átmenet életlensége ezt eredményezi:

Rekeszelve sem tökéletes, de lényegesen jobb:

Ha lehetséges, érdemes a két tartomány közé valami homogén hátteret szerkeszteni, amin a maszatos életlenség nem lesz szembetűnő.

Szóval erre képes. Persze egy drága eszköz valamivel jobb eredményt adna, de tökéletes az sem lesz. Mozgóképen még elcsúszik, de az álló képeken ezek a képhibák megbocsáthatatlanok, nem csoda, hogy nem terjedt el a fotográfiában. Nem is valószínű, hogy valaha szükségünk legyen erre a technikára. Akkor már inkább képszerkesztővel érdemes elvégezni az ilyesmit, sokkal precízebben. 

Liquid sculpture - vízszobrászat

Várható volt, egyszercsak mi is kedvet kapunk a vízszobrászathoz. Amióta először láttunk ilyeneket, sokat fordult a világ és rengeteg csodálatos eszközt készítettek, amitől Harold Edgerton úr is lefosná a bokáját. Kettő tetszett nagyon, a pluto és a miops splash, de persze nem annyira, hogy vegyünk egyet. Annyira sokan csinálják ezt (is), hogy nagyon jónak kellene lennünk, hogy itt még bármi progresszívet tudjunk alkotni. Szóval csak kullogunk a mezőny után. 

A fotós sokszor interdiszciplináris foglalkozás. Vízszobrász fotózáshoz ugyanis nem elég uralni a fényeket, de víz dinamikáját is érezni kell. Mi is megépítettük a saját csöppentőnket, egy vadiúj perfúziós slagból és egy üres PET-palackból. Lavór, ételfesték, törülközők, derítőlap és vakuk. Fontos a sok fény, meg a gyors exponálás, mert könnyen bemozdulnak a víz-szobrok.

Na, most akinek nincsen mikroszekundumra beállítható csöppentője, annak legalább lehetne gyors sorozatra képes fényképezőgépe, de a mi Nikonunk már elég boomer jószág ehhez, tehát marad a ritmusérzék és a gyors reflex. Nyilván nem egyetlen cseppet próbálunk lefotózni, hanem minimum kettő interakcióját.

Élességet állítunk a becsapódás helyére, de nem ide csöppentünk egyből. Egy kis tálkába csöpögtetünk, majd mikor felvettük a ritmust, akkor félrekapjuk, és exponálunk. Ha szerencsénk van, akkor az első becsapódások rákerülnek a felvételre. Utána ismét visszatoljuk a tálkát a csöppek útjába, hogy alul a vízfelszín kisimulhasson. 

A víztükröt is festhetjük, de a csöppek is lehetnek színesek. Úgy tűnik érdemes lehet a folyadékot felütni, például egy kevés folyékony szappan lerontja a felületi feszültséget, ami hosszabb visszacsapódást eredményez. A kollégák kísérleteznek glicerinnel, xantangumival, karboxi-metil-cellulózzal (E466), guargumival, bóraxszal stb. ezek a visszacsapódott alakzatok dinamikáját és struktúráját adják, például a vízgombák kalapján, körben a gyöngysor is emiatt alakul ki. 

Érdemes figyelni a kijelzőt az exponálás után, ugyanis ha elkaptuk a csöppentés ritmusát, akkor érdemes még több képet készíteni, hogy a képre a megfelelő ütközések legjobb pillanatai kerüljenek. Ha semmi érdekes nem kerül horogra, akkor érdemes picit babrálni a perfúziós féken, gyorsabb, vagy ritkább csöppekért.

Arra azért számíthatsz, hogy rengeteget kell exponálni. Legalább négyszer pakoltuk tele a 8 gigás kártyát és körülbelül csak egyharmadát, 800 képet tartottunk meg. Ezek nem mind voltak jó képek, de legalább történt rajtuk valami érdekes. Összességében, talán ha 100 érdekesebb kép lett (alig 5% hatásfok). Nyilván egy profi cseppentővel, vagy legalább egy sorozatlövő géppel teljesen más lenne az eredmény, viszont akkor már az lenne a kihívás, hogy különféle színű cseppekből konkrét formákat alkossunk meg. 

Akinek van nagy fps-re képes kamerája (akciókamerák, telefonok), az felvételről lassítva tanulmányozhatja a folyamat dinamikáját, így könnyebb dolga lesz a fotózásnál.

Jó szórakozást, azért ezzel is kellemesen el lehet ütni pár üres délutánt. Na jó, a képek szelektálása azért elég unalmas. 
És érdemes megnézni ezt, meg ezt a képtárat is, esetleg, ha költségbe vernéd magad, itt vannak megvásárolható ebookok is.

Melyik a legkirályabb makró technika? Hát a fokuszstacKING!

Az van, hogy egy probléma megoldása mindig fial minimum egy újabbat. Ezért van baj elég a világon. A focus-stacking is ilyen. Szerencsére a Raynox DCR-250 egy igazi legenda, ezért bőséges az irodalma is. Weboldaluk is kiállta az idő próbáját, ejsze pont így nézett ki 1963-ban is.  Tehát egy 8 dioptriás előtétlencséről van szó, ami annyiban különbözik, egy szemüveglencse-előtéttől, hogy két csoportban 3 tükröződésgátlóval bevont elemből áll, bármit is jelentsen ez most. (Mindenesetre ez az egyetlen profi eszközünk a sok szir-szar között.) Spéci makró objektívünk nincs, de az is nagyjából csak egy teleobjektív lenne, aminek a közelfókusza sokkal rövidebb, mint egy átlagos teleobjektívnek.

A Raynox DCR 250-et haladóknak ajánlják, DCR-150 a kistestvére (az igazi fókusz-ninják számára van egy még durvább eszközük a piacon). A szakirodalom szerint ezt már érdemes 70 milliméternél hosszabb lencsékre tűzni, nehogy a szarvasbogár befejelje a frontlencsénket. Mi a Nikkor 55-200 kit-objektívvel tesztelgettük (bár ennek valamivel gyöngébb a rajza, mint a 18-55-nek).

Alább az összehasonlító táblázat arra, hogy 55- illetve 200 milliméteren, a rekesz függvényében, hogyan oszlik el a DOF, közelre illetve végtelenre fókuszálva. A fotózott rács 1*1 milliméter, kb. <45 fokos szögben fényképezve, de úgy, hogy a képmezőben maradjon a közel- is, illetve a végtelenfókusz is. Tehát a kollázs teljesen egymásra igazított képek kimaszkolásával készült, ilyen szempontból az alsó (közelponti) illetve felső (távolponti) mezők egymáshoz viszonyítva is mérettartók, vagyis egyetlen kameraállásból ez az a mező, ami fókusszal lefedhető.

A tesztben a lehető legtágabb rekeszt (f/4 illetve f/5,6), az f/11-es rekeszt (ahonnan a lencsénk diffrakcióhatára kezdődik), az f/22-es rekeszt (és a lehető legszűkebb rekeszt) mértük be. A diffrakcióhatárról már volt szó, de van erre kalkulátor is:

Azt, hogy egy adott objektív (adott gyújtótáv) mekkora előtétlencsével, milyen élességi közel- és távolpontot eredményez, az ebben a posztban tárgyalt képletekkel számolható ki. 

A mi objektívünk persze f/8-nál a legbesztesebb, de a cél érdekében (minél kevesebb fotóból lefedni a tartományt) az f/11-22 közötti tartomány is bőven elfogadható  a gyakorlatban. F/16-nál amúgy már tutti érződik a diffrakciós hatás, de mivel itt nem erre volt kihegyezve a teszt (pl. az f/11 jól be is mozdult), azt itt lehet megfigyelni. Valószínűleg nem érdemes focus-stackingre túl tág rekeszt használni (f/8 és alattit), mivel ott az éles/életlen hirtelen átmenete összezavarhatja az illesztő algoritmust, illetve túl sok DOF-szeletet kellene készíteni.

Érdekességek: a közel és távolpont 55 illetve 200 milliméteren is egyaránt kb. kicsivel kevesebb, mint 2 cm volt,  (ebben a tesztsorozatban ennél pontosabb mérést nem tudunk csinálni), lehet ha van közöttük különbség de az 1-2 milliméter, vagy az alatti nagyságrendű lehet. Tehát szinte mindegy, hogy 55, vagy 200 milliméteren fotózunk, a tárgy mélysége nem haladhatja meg a másfél centit, egyetlen állványpozícióból ugyanis nagyobb tartományt nem tudunk végigstackkelni. Ennél nagyobb objektumot már makró-sínnel léptetve lehetne csak beszkennelni. Amúgy ez a jelenség nagyon rokonnak tűnik azzal a problémával amit régebb nagyon, de most egyáltalán nem fogunk felpiszkálni.

De akkor hogyan állapítható meg, hogy hány szelet képet kell készíteni adott esetben?

Mekkora a nagyítás? A Wiki szerint, 8 dioptria gyújtótávolsága = 1m/8 = 0.125m = 125mm.A végtelenre állított objektív nagyítása pedig 200mm/125mm = 1.6X, 55mm/125mm = 0.44X. A Nikon D5000 szenzora 23.6mm (4288 pixel), erre vonalzót fotózva ki is jön a kb. 1,57X illetve a 0,44X.

Na, de mi mindennek a haszna? Hát a szappanhártyák fotózása. Ugyanis egy szappanbubi felülete nem tud merőleges lenni az optikai tengelyre. De még az egyszerű síkban feszített szappanhártya sem, hiszen arra meg oldalról, szögben kell ráfotózni. 

Az ábrán jól látszik, hogy még f/32 rekesz mellett sem fogható be élesen a teljes felület. Ezért nincs mese, fókuszszeleteket kell készíteni, és abból összetákolni a teljes képet. 

Itt egy teljesen más szetup látható. Ebben az esetben 2-2,5mm az élesség, tehát a focus -stack letapogatást ekkora lépésekben kell megoldani, ami egy félgömb szappanbubi esetén akár 10-12 felvételt is jelenthet. 

Az alábbi képernyőképen egy sík-szappanhártya focus-stackje látható. Sajnos, pont nem találtuk a Nikon-kábelt, ezért kézből állítottuk a fókuszt, valószínű, hogy egy Helikon-Focus sokkal precízebb lépésekben tudná letapogatni a felületet.  

És remélhetőleg sokkal gyorsabban is. Ugyanis még a saját fejlesztésű (cukrozott), stabilabb, lomhább, az  egyébként szabad szemmel fagyottnak tűnő, hártya alakzatai is képesek ekkora közelítésben elmászkálni, ami az illesztésnél néha hibákat eredményezhet. 

Szóval nem véletlenül nem vált szokássá a focus-stack alkalmazása a szappanhártya fotózásánál. 

Akinek van ráérő ideje, kipróbálhatja a Zerene Stacker progit is, hátha több van  az algoritmusaiban, mint a PS-nek. 

A szappanhártya színei

Szerencsére a szappanhártya színe nem annyira bonyolult, mint magának a szappan-hártyának a kialakulása (amire nem sikerült kielégítő választ találnunk a neten). Rengeteg szimulátor segíti a megértést a vékonyrétegekben. Sőt már az Utazásokba is nyalogattuk a témát. 

Vegyük a legegyszerűbb esetet, sima szappanhártya. Ezennel függőlegesen, tehát a gravitáció felül elvékonyítja, alul megvastagítja a szappan-víz-szappan szendvicsünket. 

Ez a szimulátor azt mutatja meg, hogyan változik a visszavert, illetve az átengedett hullámhosszak aránya a rétegünk vastagságával. Nyilván gőzünk sincs arról, hogy a szappanos-glicerines-víz törésmutatója mennyi, de lézerrel és szögmérővel ki lehetne számítani, ha nagyon akarnánk (Snell törvénye), most itt legyen mondjuk n1.4.  

A FilmThickness csúszkát tologatva látszik, hogy 15nm vastagság alatt szinte semmit sem ver vissza, 100-200 nm környékén meg szinte mindent visszaver a vékonyrétegünk. Tovább vastagítva, a színeket hol konstruktív, hol meg destruktív interferenciával ápolgatja.  Ugyanez sokkal kifejezőbben:

Forrás

200nm körül fehér fényt ver vissza, aztán rendre jönnek a színek. Egy szappanbubira hat a gravitáció, tehát a hártya alul mindig vastagabb. Innen tehát a szivárványos színpompa a bubi tetejétől az aljáig. 

JavaLab

Ez időben változó színeket okoz, ahogyan a felső rész egyre jobban elvékonyodik, az alsó rész meg megvastagodik. Így néz ki a valóságban:

Csak az összehasonlítás végett, a vízmolekulára azt találtuk, hogy 0,3nm, egy tipik szappanmolekula meg 4,5nm, ami az ábrázolás szerint, nagy véreres hidrofób farkával kifele áll.