Fodrozódások

A témába számtalanszor beleszaladtunk, kezdve a szivárványokkal, de folytatva a metszett és nem metszett üvegek fényszóródásain át, egészen Edgerton úr cuccaiig. Sőt rokon a luminografikus lemezekkel is, de ilyet egyelőre képtelenek vagyunk gyártani. 

Mi üvegtálat használtunk négy sörösüvegre felállítva, és vakuval villantottunk egyik kezünkkel, a másikkal csöpögtettünk, és a harmadikkal meg exponáltunk. Csak hogy lássuk, mire lehet számítani, mert ennyiért asztalosmunkát azért nem végeznénk. Itt egy másik otthoni módszer, érdekessége, hogy háromszínű leddel dolgozik. Ez meg egy profi hullámkamra, hullámkeltővel, sztroboszkóppal.  

Ha igazán jól akarnánk művelni ezt, akkor érdemes lenne egy fóliakivetítővel is megpróbálni, talán elég lenne a fénymennyisége ahhoz, hogy gyors záridőkkel tudjunk fotózni. Apropó írásvetítő: ez is érdekes műfaj.

Milyen a kínai erősítő? Hát gyenge!

Akarsz igazi csöves hangzású erősítőt félpénzért? Na, nem úgy csöves. Hiszen a kínai minőségről már értekeztünk. Annyira megbízhatatlanul szar, hogy amikor teljesen biztos vagy benne, hogy nem fog elindulni... akkor elindul. Elsőre.

Eleve, hogy küldték ide ezt az erősítő modult, egy kis zacsiban, semmi dokumentáció, csak ami a nyomtatott áramkörre volt nyomtatva. Igaz egy gépi-automata-kávé árából megkapod, nem is tudom, kinek éri meg ilyen szart, ilyen olcsón gyártani és eladni. Egy ilyen egyszerű készletnél szerencsére csak néhány alkatrésznek nem kapod meg a helyét. Meg csak néhány alkatrészt nem fogsz megtalálni a készletben. Viszont a végén megmaradt két ellenállás és egy kondenzátor. Igaz saját magunknak kellett pótolni egy elektrolit és egy kerámia kondenzátort, ami nem volt a készletben.  Innen puskáztunk, hogy a kerámia kondenzátorokkal mi is a helyzet. 

Balról megy bele a hang (monó) felülről az 5-12V, alul hangerőszabályzó, jobbra megy ki az erősített hang. Azt nem részletezi, hogy melyik szár a hangfal melyik pólusára talál. A hangerő nem változik a betáplált feszültséggel, ugyanúgy szólt 5 volton is, mint 18 volton. A hang tökéletes lo-fi. Ennél lennebb már nincs is. 

Erről jut eszembe, nem olyan régen egy hasonlót is vettünk, ezt nem nekünk kellett összeforrasztani, de nagyjából ugyanaz az IC hajtja, csak integráltabb kivitelben. Csak ki kellett találni, hol megy be az áram, a jel, és hol jön ki az erősített jel. 

Ezt kifejezetten lo-fi gitárerősítőnek szántuk. Hogy is mondjam. Érdekes. Sokkal szebb hangja volt, mint amikor a gitárkábelt a kazettafon fejébe kötöttük gyerekkorunkban. Tövig csavarva a potmétert jó piszkos, igénytelen garázsrock hangzást is tudott. 

Akinek kellenek ezek a cuccok, meg ne vegye, szóljon és neki adom. Ne is lássam. Csak gyakorolni akartam velük az elektronikát. 

Fényfestés kínai szarokkal

 

Ortonizálj

Orton úr egy podcastban beszél a dologról. Itt meg az eredeti orton-hatást így írja le: két vagy három (egyenként felülexponált) diát szűrt egymásra. Az egyik tartalmazta a részleteket, a másik kettő (életlenül), a színkomponenseket. Zoommal kompenzál a defókusz hatását semlegesítendő. Kerüli az erős kontrasztokat és mély árnyékokat egyfajta vízfesték hatásra törekedik. S nekem meg az jut eszembe, hogy a téma valahol rokon azzal, hogy a színekben nem látunk annyi részletet.

Itt további tanácsok/szempontok hangzanak el. Például az életlen képnél tág rekeszt érdemes használni, hogy érvényesüljön a hatás. És az is, hogy nem kell kompenzálni az életlen képet, hanem arra kell törekedni, h az életlen színfoltok ne kisebbek, hanem pont nagyobbak legyenek. 

Nyilván csak közép-közeli objektumoknál választható meg, hogy a téma elé, vagy mögé fókuszálunk, A távoli témáknál ez nem opció, hiszen az átlag objektívvel nem is lehet végtelen mögé annyival fókuszálni, hogy az ortonfotóban értékelhető legyen. Az exifből kinyert (saccolt) fókusztávolságunkból az derült ki, hogy a mi tesztképeinken ahogy végtelenről életlenítettünk (egyre közelebb fókuszáltunk), úgy lettek a végtelenben és a tőlünk 5-10 méterre levő tárgyak is minden egyre kisebbek a képen. Mindez számítógépen elemezve. Ugyanis a Nikon kis egérmozi keresőjén egyáltalán nem tudtuk ezt megállapítani, terepen tesztképek készítését javasolnám és azok egymásra villogtatása lehet valamennyire útmutató.

Most anélkül, hogy elmerülnénk abban, hogy adott defókuszt mekkora zoommal kell kompenzálni pontosan, matematikailag (azt majd máskor), csak szemre dolgozunk. 

Baloldalt korrekció nélkül, jobboldalt (csak szemre, érzésből), 45-ről 48 milliméterre korrigálva. Még ez is kevésnek tűnik, tehát még jobban ki kellett volna zoomolni.  

Az a vonat elment, hogy mi diapozitívvel kipróbáljuk ezt a hatást. Marad a digitális. A legegyszerűbb egy képet készíteni, azt leduplázni  és az egyik réteget életlenítve valamilyen feldolgozások után egymásra szűrni őket. Egy kicsit munkásabb megoldás, hogy két fotót készítünk, és a kamerában oldjuk meg az életlenítést. Nyilván az optikai életlenség minden objektívtípus sajátja, a Nikkor 18-55mm defókuszáltságát hasonlítjuk a digitális életlenítéshez:

Optical (in camera) vs Gaussian Blur vs Lens Blur

Azon kívül, hogy az optikai életlenítés organikusabb (ez bármit is jelentsen), nem látjuk előnyét, hacsak nem kap valami művészi üzenetet. És akkor lássuk az optikai defókuszos, illetve a digitális Gaussian Bluros ortonográfiákat. Meg tudod különböztetni őket? 

Ahány ember, annyi megközelítése van a digitális ortonográfiának.. Ebben a videóban például a digitális orton-hatást úgy közelíti meg a kolléga, hogy a leduplázott rétegre Levelsből egy durva kontrasztot hoz létre (fehérpontot behúzza majdnem középre, a feketepontot is jobbra egy kicsit), majd ezt a réteget (smart objectnek alakítva) Gaussian Blur szűrővel küldi meg, 20-30 pixel szélesen. Majd ezt a réteget Opacityval (10-20%) szűri az eredeti rétegre. Pont nem olyan, mint Orton úr elképzelése. De mégis ortonográfia ez is. 

Dichroic-trichroic

Nem vagyunk a dolog szakértői, de az, hogy egy dikroikus bevonat éppen szűrő, vagy tükör, csak nézőpont kérdése. Vagyis az számít, hogy a visszavert, vagy az átengedett hullámhosszra van szükségünk. Mindenesetre, a rá eső fehér fény spektrumának egy részét átengedi, a spektrum maradékát visszaveri. Az átengedett és visszavert színek így egymás komplementerei.

Dikroikus szűrő a hotmirror is, ami a digitális kamerák szenzora előtt szokott lenni, de mi azért bevásároltunk egy ilyen fóliát is, meg egy trikroikus kockát is. 

Ez annyiban különbözik a megszokott szűrőktől, mondjuk a zselatinos, vagy anyagában festett üveg/plexi cuccoktól, hogy azok a megvilágított oldalra is ugyanazt a színt verik vissza, mint amit átengednek, illetve a többi hullámhosszakat elnyelik. Sőt azoknál a megvilágítási szög sem számít, egy piros szűrő bármilyen szögben megvilágítva piros szűrő marad, míg a vékonyrétegek adottságai miatt, a dikroikus szűrők esetében nem mindegy a megvilágítási szög sem, az átengedett és visszavert spektrum nem ugyanaz 90 fokban bevilágítva, mint például 45 fokban. 

S akkor a Trikroikus kocka? Az micsoda? Hát a netes definíciók szerint a trikroikus prizma két dikroikus szűrőből készül. A fenti kockát, mint RGB kocka árulják, vagyis az egyik lapját fehér fénnyel megvilágítva RGB nyalábok lépnek ki a másik három oldalon vagy fordítva, RGB lézerekből lehet fehér nyalábot készíteni. Most a képen valóban úgy látszik, de a valóságban a zöld sem tiszta, hanem sárgás, a vörös meg inkább narancssárgás. A kék is olyan ciános. Vajon mi történik ebben a kockában? 

A kék nyalábokat elég durván visszaveri és eltéríti a backslash irányú lap. Lássuk a másik két alapszínt:

A pirosat valamennyire eltéríti a kocka, pont ellenkező irányba (a slash irányú szűrő mentén), mint a kéket. A zöld meg minden irányban kilép a kockából, de leginkább előre. 

Tehát elmondható, hogy a zöld spektrum szennyezi a kocka  kék és vörös oldalát, a vörös szintén minden oldalt, legkevésbé a kék. Nyilván a három lézerünk hullámhossza és ereje olyan amilyen, ez semmit sem mond el a kockáról. De azért azt gondolom, hogy egy projektorban ennél jobb minőségű vékonyréteg-prizmák vannak.

És akkor érdemes a kockát mindenféle szögből megvilágítani. 

Csapás a múltból, additiv és szubsztraktív színkeverések

Régi cuccok kikukázása közben akadt kezembe pár színes fólia-nyomat (tintasugaras), amivel az additív és a szubsztraktív színkeverés körül voltak valami elborult ötleteim. 

Átvilágító asztalon fotózva, balról egy színes kompozit-fólia, középen a CMYK komponensek egymásra ügyeskedve, jobbra meg az RGB komponensek:

Apró érdekesség, hogy a CMYK kivonatok nem átvilágítva, hanem csak felülről megvilágítva is nagyjából okés képet adnak. Az RGB viszont se átvilágítva, se megvilágítva. Megküldtük egy erősebb reflektorral is hátulról...

Én nem is tudom mire számítottam annak idején. Hogy fogok építeni három diavetítőt és a három RGB kivonatot egymásra fogom vetíteni a falra? Vagy csak nem teljesen értettem a színkeverések alapját? 

PNG autopsy

Kezdjük ott, hogy a PNG egy veszteségmentes fileformátum. Tehát, amikor mentésnél a fileméretet beállítjuk, akkor gyakorlatilag nem dobunk ki semmit, hanem csak az összetömörítésbe fektetett melót állítgatjuk be, vagyis azt, hogy mennyi időt monyoljon el vele például a Photoshop. És hát azt tapasztaljuk, hogy egy 1000px széles kép esetén a legkisebb fileméret mentése simán 5-10 másodperc is lehet a nagy méret szinte szempillantásnyi mentéséhez képest. Azonban képtartalomtól függően a legkisebb méretre betömörített kép még nagyobb is lehet, mint a gyorsan nagy méretre tömörített. De ha kisebb is, akkor nem számottevően, semmiképp sem annyival, hogy megérje az extra ráfordított időt.

A baloldali kép large mentése 714kb, míg a lassú small size mentése 805kb, tehát még nagyobb is több mint 10 százalékkal. A jobboldali képen picit jobb a helyzet, a large 664kb, míg a small csak 629kb.

Úgy tűnik a problémával más már találkozott, mi nem is futottunk volna bele, hogyha nem hajlítgatni szerettük volna hexeditorban ezeket a filetípusokat. Mert ugye másra a PNG nem túlságosan alkalmas. Állítólag akkor a leghatékonyabb, ha nagy egybefüggő, azonos felületek vannak. Na mindegy.

Hexeditorban (találomra) ugyanazt a 2 byteot cseréltük le a baloldali kevésbé- és a jobboldali jobban tömörített fileokban, az eredmény ennyire eltérő. Érdekes, hogy a jobban tömörített filet kevésbé bántotta a csere, pedig pont ott vártunk volna nagyobb roncsolást.

Itt is a baloldali a kevésbé tömörített, a jobboldali a jobban, szintén két byteot cseréltünk, nyilván nem ugyanannyi előfordulást talál a két eltérően tömörített fileban. Azt is észrevettük, hogy a legelső byteokat nem szereti, ha lecseréljük, sőt a legelejét érdemes kerülni, mert semmi sem fogja megnyitani ezeket a mókolt png-ket, gynítom, hogy a fejlécre érzékeny.

Apropó, a Win10 képnézegetője sokkal jobban elboldogul az így megrontott képekkel, mint az Irfan, pedig a glithelt képeket leginkább Irfannal bontattuk ki, a PS túl kákabélű az ilyen filokhoz. A PNG Hex-hergelésében több fantáziát nem találunk, annyira képfüggő (mennyire részletes a kép) és annyira szerencsefüggő (milyen bytokat cserélünk éppen le), hogy nem akarjuk folytatni a dolgot.

Ez egy érdekes cikk, ami a PNG különféle filteringjeit támadja, sajnos a Processing kódot nem sikerült sehol sem megtalálni. A filteringeket viszont egy PNG Analyzer nevű progi (nekünk megvan, de már a franc se tudja honnét szereztük) meg tudja mutatni, de beavatkozni abban sem lehet.

Ez meg egy nagyon bézik command promptos PNG megrontó progi. Nem lehet paraméterezni, és ezt tudja:

Nézzük, milyen glitchelő eszközöket találtunk még a neten. Imageglitcher, ez fogad sokféle fileormátumot, de ez szerintünk csak egy effektus (glitch-alike), egy szűrő, nem igazi adathajlítgatás, mert minden filetípusra hasonló eredményt ad. Effektusnak jó, de mi igazit szeretnénk.

Találtunk még egy Processinges egyszerű glitchelőkódot, ez is hajlandó elfogadni JPEGet és PNG-t is (TIFFre kifagyott), de tök ugyanazt az effektet adta mindkét filetípusra, szóval ez sem több, mint  effekt. Nem ástuk bele magunkat a kódba, de gyaníthatóan a kibontott képet túrja szét, nem babrál a tömörítésekkel. Ha már Processing, akkor inkább ennek kellene egy esélyt adni.

Futottak még a Photomosh és a Glitcyimage, szerüntünk ez sem képes a filespecifikus adathajlításokra, de látványos effektek.

És találtunk egy ígéretesnek tűnő nyomot, sajnos a cucc Rubyban van és annyira nem akarjuk most megtanulni a Rubyt. De ha már kifogytunk az ötletekből, százplusz évesen, akkor talán elővesszük ezt is. (Ruby library itt)

Addig is nézegessük Laura Hofstadter Heart of the algorithm sorozatát. Isten tudja hogyan csinálta. 

Tiff szonifikációja Audacityben

Próbáltuk ezt már többféle filetípussal itt az Utazásokban is (legutóbb RAW-okkal), de azért, hogy ne hagyjunk maradékokat, a Tiffeket is lerendezzük most. 

Nem szaporítjuk a szót, a Tiffeket RAW dataként kell importálni Audacityben, U-LAW-ként. Majd ugyanígy exportálni ki. Ha valamelyik képnéző nem jeleníti meg a meghajlított fileokat, akkor több nézővel is érdemes megpróbálni. A TIFF-fejléc a hangsávban jól elkülöníthető, azt nem babráltuk. 

Alap hangeffekteket próbáltunk. Itt persze a TIFFekből mentett JPEGeket mutatjuk, mert ugye ez egy blog. 

Az eredeti kép

Compressor

Invert

Reverb

Tremolo

WahWah

Akit mélyebben érdekel a téma, esetleg ötleteket szeretne, melyik Audacity effekt melyik filetípussal mit képes csinálni, az nézze ezt az összefoglaló videót. 

És a JPEGeket is megpróbáltuk, ahhoz, hogy tudjuk, azok nem szonifikálhatóak. És sajnos a PNG-vel sem boldogultunk.