Mi magyarok tudjuk igazán, hogy hol szeret a Capa.

Kissé elmosolyodva... a Capa-támadás socialmédia visszhangján 

A Capak úszva születnek - forrás: Magnumphotos

Ki hitte volna, hogy a nemzet focifaszán kívül, ami egy trivia,  nekünk magyaroknak, létezik egy legalább annyira ordas nagy fotófaszunk is, amivel az európai, de még inkább az egyetemes fotó-kultúrába kívánunk büszkén behatolni, s ott kikardozni a minket, magyarokat megillető riszpektet. Pedig ahogy Capa is mondhatná, Ha nem elég hosszú a kardod, az az oka, hogy nem vagy elég közel. Na, ennek a cuccnak a nemzetközi méricskélése során, most sokan úgy vélhetik, hogy a magyar fotográfia pár centi híjával találtatott. És ez lelohaszt néhány igaz magyar fotós... izé... fotósszívet. Mással ugyanis nem bírom magyarázni azt az érzelmi hullámverést, amit A. D. Coleman kutatásai (itt meg magyarul, itt meg jó vastag a nemzetközi kommentszekció) okoztak a fotográfia, amúgy általában konszenzusos (tényleg?), sima (ugyanmár!), tükörfelszínén.

Sokan vagyunk úgy, hogy Robert Capa, fotós életutunk valamelyik szakaszán, csöppet fontosabbá vált, mint más elődök.  Úgy mint ihlető, vagy példakép, vagy bármi. És úgy tűnik, mi is hajlamosak vagyunk egy ilyen hírt prekoncepcióval fogadni. Ez emberi. És ezen túllépni szintén emberi feladat.

A zárt facebook csoportok nickjeit eltüntettem, a nyílt kommenteknél nem törtem magam ezzel.

Leginkább ez a hozzászólás-típus testesíti meg az őszinte, leplezetlen csalódottságot. Valami véget ért, valami fáj hozzáállás :) Pedig adott is, nemcsak elvett, egy kicsit elcsúszott (?), elmosódott, egyszerű fekete-fehér 35 milliméteres világot töltött fel gazdag tónusokkal.

Másik leggyakoribb hozzászólás-típus, aki megvédi az övéit, senkit nem hagy hátra, frontálisan visszatámad, és leplezetlenül megvallja, hogy akár kész tagadni a valóságot is. A saját narratíva mindenek felett. Ha a Föld nem is, de a pofánk lapos. Kell még valami? Nem. Pont.

Tipikus, ti mit tettetek le az asztalra érvelés. Most mondhatnánk durva képzavarral, ha lövészárkot szeretnénk választani (de nem), hogy az őt támadók igazából a német wermacht volt, és annak képeit pont Capanak kellett volna elkészítenie, de ezen a napon Capanak nem sikerült elég közel lennie hozzájuk :)

Bájos, érvelésnek vékony, hangulatkeltésnek viszont elmegy :)

Ez a felvetés, amúgy kedves cimborám írása, nem veszi figyelembe, hogy a nyomozás ideje alatt Morris igencsak élt, és több helyen reagált is arra. Nekem nem úgy tűnt, hogy védekezni akar, inkább mintha kapitulálni.

Szerintünk is kár :) Itt szólok, mielőtt valaki a vélemények alapján próbálna politikai hovatartozásra spekulálni, hogy nem fedeztem fel egyértelmű korrelációt a vélemények és a szekértáborok között. Úgy tűnik, minden oldalon fáj a Capa-támadás. Viszont nem találtam meg a hírt sok portálon. Aki akar, ebből projektálhat, én nem látok rá a magyar fotográfiának a politikai színezetére. Aztán voltak vicces kommentek is.

Itt el is szabadult aztán a brainstorming:

Hú, ez igazán övön aluli mélyütés, de értjük a tréfát. Ezekért a beszólásokért külön köszönet, ugyanis úgy lehet kő alatt élek, mert nekem kimaradt az ötvenhatos háryjános megschmittelt története. Jó móka volt pótolni :) Pedig meg kellene becsülni az  ilyen szabadságharcosokat, hiszen milyen kevesen voltak és milyen sokan maradtak...

Aztán volt, aki örült a történetnek, mert valami rendezetlen ügye lehet úgy általában a fotósokkal. Mi tagadás, volt pár vastag botrány Niépce óta.

A linkeken természetesen az Iwo Jima, illetve a Reichstag zászlóállításai vannak.

És ezt csak azért, hogy valamiképpen kapcsolódjunk a bekezdésünkhöz :)

Egyáltalán nem érezzük úgy, hogy a tanulmány meghurcolná Capat, mint embert, a nyomozásnak a mítosszal van dolga.  Szerintünk nem megrabolja a legendát, hanem egy újabb, érdekes réteggel árnyalja annak technikai és közvetve emberi oldalát. Morris videóját, nyilatkozatát is többféleképpen lehet értelmezni, ha elég nyitottak vagyunk, Coleman blogján böngészve, de a higgadt ellenvéleményeket is figyelembe véve, csak kialakul bennünk egyfajta kép. Egy kissé elmosódott kép.

Persze, ekkora történelmi távlatból szinte irreleváns, hogy mi is történt azokkal a tekercsekkel, történt e tudatos összeesküvés, vagy az abban résztvevők is csak rohantak az események után és csak megtörténtek velük a dolgok. Viszont a fotográfia szempontjából reményre ad okot, hogy mindig lehet kutatni és kutatják is a régóta kanonizált történeteket. Ugyanis szerintünk ez ad becsületet a számtalan botránytól megtépázott szakmának és bízzuk a szakértők bicepszezésére, hogy 10 év múlva mi lesz ezeknek a fotóknak a hivatalos története. Capa, meg nem szorul senki védelmére, valószínűleg jól szórakozna a hozzászólásokon.

Most mi sem kívánjuk eljátszani a forensic szakértőt, mert egyrészt nem is vagyunk azok, másrészt Capa életművét sem ismerjük jobban az átlagos, érdeklődő fotósnál. Úgyhogy, jobb híján a mi narratívánkat Capa beszámolójára alapozzuk, kellő hézagot hagyva minden irányban, ahogy azt az irányelvekben olvastuk:

„A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta vagy egy kicsit eloldalazzak mellette. Ennek a könyvnek minden eseménye és szereplője a képzelet szülötte, de van valami köze az igazsághoz is.” írja Capa a Kissé elmosódva fülszövegén. És akkor lássuk a kérdéses D-nap teljes leírását, amiből az index.hu cikke csak szűkszavúan idézett.

Partszakaszunk, a „Könnyű Vörös” a levegőből alighanem úgy festett, mint egy nyitott szardíniásdoboz. Mivel egy szardínia szemszögéből fotóztam, a felvételeim előterében vizes bakancsok és zöld ábrázatok hemzsegtek. A bakancsok meg a pofák fölött képeimet srapnelek füstje töltötte be, a háttérben többnyire kiégett tankok, süllyedő naszádok sorakoztak. Larrynek volt egy száraz cigarettája. Én az ezüstkulacsot kapartam elő a farzsebemből, és whiskyvel kínáltam meg Larryt. Az atya oldalra billentette a fejét, és a szája sarkába döntött egy kortyot. Mielőtt visszaadta a kulacsot, átpasszolta másik haveromnak, a zsidó orvosnak, aki sikeresen utánozta az atya technikáját. Nálam is kitűnően bevált.
A következő gránát a drótakadály és a tenger között csapódott be, és minden repesze egy-egy emberi testet talált el. Az ír tisztelendő meg a zsidó orvos ugrottak talpra elsőként az egész partszakaszon. Lefényképeztem őket. A következő lövedék már közelebb robbant. Nem mertem a szememet felemelni a Contaxom keresőjéről, és lázasan készítettem egyik képet a másik után. Fél perccel később hiába nyomkodtam a gombot – elfogyott a film. A zsákomba nyúltam új tekercsért, de remegő, izzadtságtól nedves kezemben tönkrement, mielőtt a gépbe illeszthettem volna.
Egy lélegzetvételnyi pihenőt tartottam... aztán begolyóztam.
Az üres kamera vadul reszketett a kezemben. Valami újfajta, eddig ismeretlen félelem öntött el, amelytől eltorzult az arcom, és tetőtől talpig rázkódott minden porcikám. Lekapcsoltam derékszíjamról az ásót. és megpróbáltam gödröt ásni magamnak. Az ásó a homok alatt sziklába ütközött, mire elhajítottam. A katonák mozdulatlanul feküdtek körülöttem, Csak a holtakat görgették ide-oda a hullámok a víz szélén. Egyetlen rohamcsónak dacolt a pergőtűzzel, vöröskeresztes sisakot viselő szanitécek özönlöttek ki belőle. Nem gondolkoztam, nem döntöttem tudatosan. Egyszerűen csak talpra ugrottam, és a csónak felé iramodtam. Két holttest között a tengerbe vetettem magam, nyakamig ért a víz. A dagály a testemnek feszült, a hullámok az arcomba csapdostak a sisak alatt. Kameráimat magasan a fejem fölé emeltem, és hirtelen ráeszméltem, hogy megfutamodtam. Megkíséreltem visszafordulni, de egyszerűen képtelen voltam szembenézni a parttal. – Csak a kezemet törlőm szárazra azon a csónakon – hajtogattam magamban.
Sikerült elvergődnöm a csónakig. Épp akkor ugrott ki belőle az utolsó szanitéc. Felmásztam a kötélhágcsón. Amint a fedélzetre léptem, hatalmas rázkódást éreztem, és egyszerre csak toll lepett el mindent, – Mi a franc ez? – gondoltam. – Csirkéket öldös itt valaki? – Aztán észrevettem, hogy a naszád felépítményét lőtt ék szét, és a toll a vele együtt eltalált katonák dzsekijének bélésanyaga volt. A kapitány hangosan zokogott. Az adjutánsát közvetlenül mellette szaggatta ízekre a gránát.
A hajónk megdőlt, és lassan távolodni kezdett a parttól, hogy megkíséreljen visszajutni az anyahajóhoz, mielőtt elsüllyedne. Lementem a gépházba, szárazra dörgöltem a kezem, és betöltöttem a filmet mind a két gépembe. Aztán visszakapaszkodtam a fedélzetre, még épp idejében, hogy egy utolsó felvételt készíthessek a füstbe merülő partról. Végül csináltam néhány képet az egészségügyiekről, amint vérátömlesztéseket végeztek a szétlőtt fedélzeten. Ekkor egy partra szálló naszád siklott mellénk, és kimentett mindnyájunkat a süllyedő hajóról. Pokolian nehéz feladat volt a súlyos sebesültek átemelése a viharosan hullámzó tengeren. A naszád a USS Chase-hez szállított minket, ugyanahhoz a hajóhoz, amelyet alig hat órája hagytam el. Éppen ekkor eresztették le róla a 16. gyalogezred utolsó hullámát, de a fedélzetek máris zsúfolásig teli voltak a visszahozott sebesültekkel és halottakkal.
Ez volt az utolsó lehetőségem, hogy visszamerészkedjek a partra. Nem éltem vele. A kantin pincérei, akik hajnali háromkor hófehér zubbonyban, kezükön fehér kesztyűvel szolgálták fel a kávénkat, csuromvéresen holttesteket varrtak fehér vászonzsákokba, A tengerészek hordágyakat emeltek át a fedélzetre a mellettük süllyedező hajókról. Fotózni kezdtem. Aztán minden elhomályosult...

Egy priccsen ébredtem fel. Pucér testemet durva pokróc takarta. A nyakamon egy papírdarab lógott: „Harctéri sokk. Nincs dögcédulája.” A fényképezőgépeim táskája az asztalon hevert, és lassan eszembe jutott, ki vagyok.
A másik priccsről egy másik pucér fiatalember meredt a plafonra. A nyakán lógó papíron csak ennyi állt: „Harctéri sokk.”
– Gyáva féreg vagyok – szólalt meg. Egyetlen túlélője volt a tíz kétéltű harckocsi legénységének, amelyek a gyalogság első hulláma előtt indultak el a part felé. Mind a tíz tank elsüllyedt a viharos tengeren. – Ott kellett volna maradnom a parton – motyogta a fiú. Nekem kellett volna a parton maradnom, bizonygattam neki.
Zümmögtek a gépek, hajónk hazafelé tartott, Angliába. A harckocsizó fiú meg én egész éjszaka vertük a mellünket, mindketten magunkat vallottuk gyáva féregnek, mindketten a másikunkról állította, hogy bűntelen.

Reggel kikötöttünk Weymouthban. A rakparton híréhes újságírók egész hada várt ránk, akik nem vehettek részt az invázióban, és most az első személyes élményeket akarták kicsikarni azokból, akik már oda-vissza megjárták az utat. Elmesélték, hogy az egyetlen fotóriporter, akit rajtam kívül átengedtek az Omahára, már két órája visszatért. O azonban a lábát sem tette ki a partra, mindvégig a hajóján maradt, és jelenleg épp London felé tart a szenzációs képanyagával.
Úgy bántak velem, mint egy valódi hőssel. Felajánlották, hogy repülőgéppel visznek Londonba, csak számoljak be a rádióban a tapasztalataimról. Én azonban nem feledkeztem meg az elmúlt éjszakáról. és elhárítottam az ajánlatot. Becsomagoltam filmjeimet a sajtózsákba, ruhát váltottam, és az első induló hajóval visszatértem a hídfőállásra.
Hét nappal később értesítettek, hogy a „Könnyű Vörösről” készült képeimnél jobbat senki nem csinált a partraszállásról. De a sötétkamrában dolgozó technikus izgalmában túl forróra kapcsolta a szárítót, úgyhogy az emulzió a londoni irodavezető szeme láttára olvadt le a filmről. Így aztán 106 felvételemből mindössze nyolcat tudtak csak megmenteni. A hőtől életlen fotók alatt közölt szöveg szerint Capának túlságosan remegett a keze.  

 Robert Capa - Kissé elmosódva - Park Könyvkiadó - 2006 - 149-155. oldalak