Van valami sorsszerű abban, ahogy a Czárán Teljesítménytúrának elfogyván évtizedes türelme felénk, egyszercsak utunkba állt. Pedig csak mászni indultunk a Királyerdő ferrátáira pótnyaralásiból, de a TT úgy döntött, eleget várt ránk és váratlanul keresztbe feküdt elénk a kempingben. Minden csillag és bolygó együtt állt, merev vigyázban a teljes univerzumban, a tűz s a víz összeért, és együtt lassan összeállt. Ennyi. Hát így már mi sem mondhattuk, hogy izé, messze van, most nem alkalmas, meg fáj a fejünk. Elmentünk. Valahogy annyira predesztináltan zajlott minden, hogy meg se lepődtem, hogy még elsők is lettünk a 34 kilométeresen, úgy, hogy még rendes gps trackünk sem volt az idegenül és vadul körösi tájon. Pedig második helynél (a Jókain és párszor a Hargitán) jobbat egyetlen teljesítménytúrán sem sikerült megcsípni soha.
Persze azzal indokoltuk a hirtelen programmódosítást, hogy ennél átfogóbb képet másképp nem kaphatnánk a Rév-Sonkolyos-környéki dombokról, de tudjuk, hogy a teljesítménytúra csak arra alkalmas, hogy futólag lássuk elsuhanni a tájat. Szerencsére így is minden mászótervünket sikerült átcsoportosítani, tehát a Czárán Gyula nyomában túrát leginkább nyaralási bónusznak tekinthetjük. Ajándéknak. Amit azért kaptunk, mert valahol, valamikor talán megérdemeltük. Vagy majd valamikor meg fogjuk érdemelni. Vagy valakit, aki első kellett volna legyen, velünk büntetett a karma. Ki tudja.
Külön élmény volt három év sikertelen Carolina Reaper termesztési kísérlet után, hogy az egyik bírói ponton a zsíroskenyér mellé, mindenféle habanerokat szolgáltak fel. Pillanatra azt hittem, ezt már biztosan álmodom. Persze egy teljesítménytúrán kinek jutna eszébe habanerot kóstolni, ahol se tej, se mentő, se lavór, hogy telezokogjuk, de amikor ennyire adott a helyzet, olyankor nem mérlegel az ember. És hát világrekord ide, meg oda, faltuk a csípős habanerot, ha már így együtt állt az a sok izé, bolygó, amiről már szó volt. Nem is lett semmi bajunk, sőt ettünk mi már durvábbat is. Most ha nagyon majom akarnék lenni, azt mondanám, olyan erős volt a habanero, mint a teljesítménytúra mezőnye. És akkor ezzel magunkat minősítettem.
Az egész túra alatt etettek a derék szervezők, egy helyen még kávé is volt. Pálinka meg asszem csak egy helyen nem volt. Asszem szeretjük ezt a TT-t. Is.
Apropó evés. Régen Körösrévnél szállították az export sót, gondolom a tordai bányából. És hát akaratlanul is a mi asztali sónkra tévedt a szemem. Amit a fizetésónkból (salary) vettünk. Tengeri só. Lidlis kiszerelés. Valahol a Regát közepén csomagolják egyik sóbányánál. És hát minden só tengeri só, csak amit a bányából hoznak elő, az tett pár tíz millió éves kiruccanást a föld alatt. Én nem állítom, hogy nem a tengerről hozott sót csomagolják ott, de azért gyanús, hogy ez egy sóbánya és nem a tengerparton van. Na mindegy is, a boltban tengeri sót vásároltunk. Mikor Parajd gyakorlatilag a valagunk alatt van. Ez persze rólunk is sokat elárul, de arról a világról is, amiben élünk. Ezek után már az a kurva banán sem ízlett, pedig nem is volt sós.
Hát igen, a királykisasszony szeretete veseelégtelenséget, magas vérnyomást és szívbetegséget okoz. Na, hali(t) :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése