2020/07/20

A lét elviselhetetlen könnyűsége - Miért teljesítménytúrázunk?

Vulgárpszichológiai dilettantizmus allert! 

(a képeket az évek során Grimpix ismerősei  
és a különböző rendezvények fotósai készítették. 
 Sorry, de nem fogom mindegyik eredetét kinyomozni.


Klinikai egészségtől szenvedő...

Hajnali 5. Kint még sötét van, de már pezsegve virrad az új nap. - Jóóó reggelt Vilááág!
- A világ bekaphatja az összes... -  és csak annyit teszel hozzá, hogy megint nem vagyok normális. De azért mégiscsak teszed a dolgod, eszel, bár legszívesebben kihánynád, csomagolsz és irány a busz, sötétben, mínusz húszban, vagy nyáron, a harmaton, tökmindegy. Mi vesz rá rendszeresen arra, hogy kikészítsük, magunkat? Ízületi fájdalmak, dagadt boka, kihorzsolt herezacskó, vízhólyag vérhólyag hátán, izomláz, összetört, végletekig kisajtolt test.

Voltál már aktív éber hipnózisban órákig? Jártál már úgy, hogy tényleg a jelenben voltál? Volt olyan élményed, hogy egy villanásnyi ideig érezted, hogy élsz, értetted is, hogy ez mulandó és hogy ez pont így volt rendben? A flowt kened-vágod? A mindenséggel eggyé válás megvan? Na, a teljesítménytúrázás pont nem ilyen. 

Nézed a többieket a rajt előtt. Pár tucat neurotikus sorstárs, akik szintén hétvégi önsanyargatással tartják egyben a személyiségüket. Vannak fiatalabbak, tapasztalatlanabbak, ők még nem tudják, hogy a teljesítménytúrázás is segélykiáltás a társadalom felé. Ezek vihorásznak és élvezik a kihívást. Aztán eszedbe jut, hogy fognak szétesni úgy a harmincadik kilométer után és ez valami fejlődési korokon visszaívelő, atavisztikus jó érzéssel kárpótol, amit persze nem vallasz be magadnak. Belőlük lesznek az omegák. Már legyőzted őket, pedig el sem indultatok. Megeszed őket egészben, lenyeled keresztben. Úgy elviszi őket a kardfogú, hogy asszonyaik sátrai csak rád fognak várni. Érzed, ahogyan átváltozol lassan ősemberré.

Az elmélet szerint, a kihívás mértékétől függően unatkozunk, vagy szorongunk. A kettő mezsgyéjén áramlik a flow, vagy flowlik az áramlat, bár a flow-téma nyaldossa az ezotéria határait. Például attól is lehet szorongani, hogy vajon a kihívás nem e túl kevés, vagy nem e túl nagy falat. Lehet, hogy inkább a szorongás  élménye az, amiért teljesítménykényszerünk van? Lehet, hogy fejlődésünk során ez a módszer vált be a majmunk sakkban tartására? A teljesítmény hajszolása egy önnevelő eszköz? Egyfelől büntet, de a végén feloldoz, mint a jó anya? 

De te még lehetsz az alfa. Csak azok a gyanús alakok ne lennének. Talpig decathlonba öltözve. A fényes bunda vajon csak díszlet? Vagy igazi tapasztalat? Manapság már nem csak a kezdők vannak a legújabb hegyi divatba öltözve, nehezebb megállapítani, ki mennyit ér a terepen.

A mindennapokban megteheted, hogy úgy mész el más hímek mellett, hogy nem készítesz rangsort. Egy teljesítménytúrán ez elkerülhetetlen. Például megkérdezed kedvesen az egy órája a nyomodban loholó embert, hogy honnan van? Hát azt a várost ismerem, jártam felétek csajozni fiatal koromban... De jön a válasz is, arra, hogy te honnan jöttél. Ja, a feleségem odavalósi. Nem tudom mennyire világos (nem etológusoknak) ennek a mikrobeszélgetésnek a mélysége. A kecskebakok összefejelése és annak hárítása, két szarvas agancsakasztása. Két hím medve pofonváltása. Az erőviszonyok felmérése.  Kevésbé kulturált viszonyok között ugyanez a beszélgetés így zajlana le: Mit mind jössz utánam? Megbasztam a törzsedet, majom! A válasz pedig: Hiába futsz előttem. Én is megbasztam a te faludat! Patthelyzet. A két bak a homlokok összecsattanása után pillanatnyi időt kér, amíg új fogást talál a másikon.

Közben meg peregnek a kilométerek. Nem ezt a zoknit kellett volna felhúzni, nem kellett volna ennyit inni, de persze megállni nem lehet, mert elrohan melletted a mezőny.

Azt mondják, hogy a teljesítménytúrákon az ember önmagával versenyez. Ez természetesen egy ordas közhely. Nyilván evolúciósan a harc lényege, hogy te lehess a nap végén az alfa. És ehhez kellenek legyőzhető vesztesek. Mégsem szeded le a fákról a jelzéseket és kötözöd fel rossz irányba. Pláne nem lököd be az előtted haladót a szakadékba. Mert már annyi rajtunk a kultúrmáz, annyira absztrakt játszmákat játszunk, hogy az evolúciós alap szinte nem is látszik. Helyette csokival kínálod, tanácsokkal látod el az ellenfelet. Lehet, hogy a kooperáció miatt lett atombombánk, amivel a kompetíció teljesen új szintre léphetett? Hogyan lehetséges, hogy többnyire alávetjük zsigeri indulatainkat a fairplaynek? Persze ettől még  jólesik kifárasztani, felőrölni, majd végül leelőzni az ellenfeleket.  
Mellesleg, az önmagunkat legyőzés közhelye logikailag is hibás. Ha magamat kell legyőzni, akkor hiába, hogy lesz egy nyertes, de lesz egy vesztes is, aki szintén én vagyok. Ez inkább csak egy belső energiaátrendeződés, amit ha szó szerint vennénk, köszönő viszonyban sincs  a lelki békével. 

Apropó kooperáció. Vannak olyan teljesítménytúrák is, ahol csapatban kell együtt dolgozni. Ez egy kifejezetten perverz módja a pszichoanalízisnek, hiszen itt nem magadban kell feldolgozni az impulzusokat, a személyes problémák itt csapatproblémaként kerülnek (elvileg) a felszínre. Ugyanakkor a csapatépítés legnagyobb hazugsága is ebben rejlik, hogy csupán imitálja az igazi közösségépítő mechanizmusokat, egyszerűen nem elég az idő, túl sok a biztonság, túl kevés a megpróbáltatás ahhoz, hogy hazug játszmáinkról alaposan lekopjon a festék. Eleve ki se nagyon hull, aki nem odavaló. A pár napos csapatverseny csak a felszínt horzsolja. Így kóstoló csupán, erős, testes élmény, csak éppen nem okoz tartós kötést a csapattagok között. A szólóban történő teljesítménytúrázás ebből a szempontból jobb, hiszen következő alkalommal ott folytathatod a magadban végzett munkát, ahol azelőtt abbahagytad.
A versengés az evolúciós előny igenlése. Csak a keresztény szemlélet gyámolítja hellyel-közzel az elesetteket, hosszú évezredeken keresztül jaj volt a legyőzötteknek. Persze vannak, akik azt állítják, hogy ők nem szeretik a versenyhangulatot, ők kirándulni szeretnek, élvezni egymás társaságát. Látni. Az nem móka nekik, hogy úgy suhan el a táj, hogy csak zöld-sárga csíkokat lát az ember. Hát nem vagyunk megbüntetve, hogy végigszenvedjünk egy kirándulást, mondják. Ez az attitűd az önként vállalt kapituláció. A verseny pszichológiájának a meg nem értése, vagy tagadása. A harcosoknak, semmi dolguk az ilyenekkel.  Belőlük lesznek azok, akik őrzik otthon a lángot, míg a harcosok gyorsan elégetik magukat a gének értelmetlen versengésében.

De miért okozunk magunknak minduntalan fájdalmat, fáradtságot? Nem e azért, mert a mindennapi rinyálás ellenére érezzük, hogy túl jó nekünk? Túl jó, hogy nem kell napokig szaladni a megsebzett prédánk után, hanem öt percre van a hentes, nem kell órákat gyalogolni a legközelebbi forrásig, mert a csapból is ivóvíz folyik. A munka is legfeljebb üldögélést jelent, töménytelen mennyiségű élelemhez van hozzáférésünk, űrkorszaki ruháink vannak, százcsatornás kábeltévé, szélessávú internetes pornó, gyógyszerek a bajra és gyógyszerek a hajjajra is, alkohol meg akármikor. Egyszerűen ennyi minden nem jár az embernek.


És hogy bele ne őrüljünk ebbe az ebül szerzett jólétbe, néha elbábozzuk, hogy újra ősemberek vagyunk és megküzdünk mindenünkért, amiért elődeink megküzdöttek helyettünk, elsőbbségért, élelemért, vízért. Így egy rövid időre helyreáll a világ rendje, hogy nemcsak jó helyre kellett születni, hanem valóban érdemesek vagyunk az életben maradásra a többi nyolcmilliárd szerencsétlennel szemben.


De ez már csak egy absztrakt színház csupán, hiszen a nyertes automatikusan nem kapja meg a legjobb nőket, és a vesztes is csupán azon egyszerű okból részesül utolsónak a babgulyásból, pityókatokányból, mert volt pofája utolsónak vánszorogni be a célba. Sok szereplő meg sem várja a teljes szertartás végét, a díjkiosztót, azelőtt lelép, hogy becsmérlő tekintetével végigmérhetné a vesztesek megszégyenült besomfordálását.


Akkor mégis miért csináljuk, ha játék az egész? Hát mert kurvajó érzés. Játszani mindent, mi élet. És mert amúgy sem élünk örökkétig.

2 megjegyzés:

  1. Na tessék ... Darwintól kezdve Dawkinsig mindenki tapsol és éljenez. Végre van olyan is aki megértette az evoluciót. Vannak dolgok amit nem lehet kontrollálni ... egyszerűen csak csináljuk, mert valami bentről nyomja ki belőlünk. Ennyi. Sokak szerint gondolkodunk, mérlegelünk, stratégiázunk ... egy lófaszt, csak azt hisszük magunkról, amúgy meg csak csináljuk ahogy az ösztön diktálja, és reméljük hogy nem csesztük el már az elején ...

    VálaszTörlés
  2. Hááát oké, hogy csináljuk, mert hanem a fülünkön loccsan ki a nagy akarás, csak kár, hogy az evolúciót csúnyán meghekkeli a modernitás. Tudom, ciki Szendire hivatkozni, de volt nála egy nagyon leegyszerűsítő, tetszetős gondolat ezzel kapcsolatban 🙂
    Azt mire értetted, hogy reméljük, h nem csesztük el az elején?

    VálaszTörlés