Családi kéztár

A bringajavítás és a zen művészete

Huszonharmadszor gurul el a csavar. Nyitva az ablak. 

- Nínónínónínó! - süvöltik a kölykek az udvaron, ahogy végigrontanak az ablak előtt. Asszem tűz lehet a sarki cserjésben, mert egyiken fröccsöntött tűzoltósisak. Hanem lehetne tömegszerencsétlenség a homokozóban és lenne ő a mentő, vagy bankrablás a susnyásban és akkor rendőrt játszanának. Ilyenek mennek napmintnap. Ezredszer zörög el az ablak alatt a műanyag kétkerekű.

- Anyád! - morgok - mármint a csavarnak.

- Nínónínónínó!

Pillanatra abbahagyom a bringaszerelést. Odalentről három-négy újszülött torok üvölt jóízűen kánonban, tudod, olyan önző, erőszakos bömböléssel, ahogy csak gyilkos afrikai sakálok és persze kisgyermekek tudnak a saját szórakoztatásukra. Az anyjuk persze rájuk se ránt. Gondolom csak így lehet elviselni. 

Újból próbálkozok, a rugó enged, helyén van a fékpofa. Valahol olvastam, hogy a gyermeki fejlődés szerves része, hogy a nap huszonnégy órájában vérfagyasztó ordítással kell kommunikálni. Egyszerűen egészséges. Nemcsak a hangszálaknak, de a léleknek is. Ezért ordít minden gyermek, mint egy herélt hiéna. Közben odalent mint a vidámparkban:

- Ákos, nemenjoda-nemszabad-gyerevissza! Lackó, addvisszagyorsan! Nemmegmondtam-teszedleabiciklit-megnyúzlak! Bence, neverekedjakisebbekkel-mertfelpofozlak!

- Nínónínó!

- Kurvanyádat! - ezt már én mondom, meglehetősen halkan, szobám falai között. Az anyám megint elgurult...

- Nínónínó! Addvissza! Nelépjbele! Megmollak! Füledkicsavarom! Nínónínó! - és érzem, hogy visszafordíthatatlanul eszkalálódik a helyzet, s mindjárt olyan cifrát mondok, hogy magam is megbánom. 

S ekkor eszembe villan a lét örök körforgásának természete. Hiszen annak idején, mikor kisgyerekek voltunk és Citrombá nem talált el a tejesüveggel (és általában nem talált el, mert túl részeg volt hozzá), vagy pizsamában, mezítláb kergetve nem bírt elkapni, hogy letaslizzon, utolsó kínjában biztosan azt kívánta - megálljatok taknyosok, jöjjön el az idő, amikor otthonotokban békét szeretnétek és csendet, hogy kipihenhessétek a ti fáradalmaitokat, s akkor csendüljön fel ablakotok alatt ezer meg ezer elátkozott gyermek vonyítása, sivalkodása és hörgése, s nyugalmat sose találjatok az ők szamárordítozásától ti sem ezen a földön. És ezt az átkot szórhatta valaki a kicsiny Citrombára is annak idején és azelőtt is, egészen vissza az ősember kölykéig, aki ugyanúgy bőgött a barlang előtt a saját önző örömére, talán sikongatott is béfele, hogy még visszhangozzék is, s a felnőtteknek lúdbőrözzön tőle az ők szőrös hátuk. Hát ez van most is. 

S ímé itt állok, egy imbuszkulcs kezemben, az anyám a padlón elgurulva, s pont nekem, pont ezen az átlagos csütörtök délutánon megadatik ennek az örök karmikus folyamatnak a megszakítása. Mély lélegzetet veszek, érzem ahogy felnövök a pillanathoz s megrészegülök a lehetőségtől:

- Tudjátok mit? Mikor nagyok lesztek, más se jöjjön bé a ti ablakaitokon, mint halk tücsökciripelés, távoli madárdal és patakcsobogás, de olyan halk, hogy csak éppen elnyomja majd a gyereksuttogást a szomszéd utcából. Ezt nektek, aprómajmok! 

A bringát meg holnap elviszem a javítóba. 

Láthatatlan képek

Mutatok képeket. Érzed a nedves permetet, amint a bőrödre hull? Érzed a víz szagát? És a robaját is hallod? Susognak a lombok is. Remeg a palló deszkája a lábad alatt. Mi ez?

Aztán nézd meg ezt. Illatos. Mézszagú. És zümmögés veszi körül. A tarkódon érzed a nap melegét, matató ujjadba tövis szúr.

És mi ez a mély hallhatatlan hang? Mélység? És jeges tüskéket fúj arcodba a szél. Roppan a hó tétova lábad alatt. 

Ezen meg halk zene szól. Meleg van. S a levegőben egy asszony illata keveredik a bor szagával. Finom ruhasusogás. A meztelen bőr érintése ujjad hegyén.

Kár, hogy a fotónak nincsen hangja, se illata...

Ha Budapesten jársz, s úgy gondolod, nézd meg a Láthatatlan kiállítást. A látvány nem túl ütős, de a hangulata nagyon ott van. 

Busójárás, te magad légy

Ha fotóznál, nem kell mentség,

Kamerázz, sze' van tehetség.

Egy ki ájfónnal fotózza,

egy ki zoomjával  lök orrba,

egy ki fotóz munkanapján,

egy épp LCD-n szelektál,
egy ki neve photography,
egy kinél van instamatic,

egy ki fészbukra lő lájkért,

egy csak selfiet, önmagáért.

Dongjad körül, mint húst a légy,

a fotós most te magad légy.

Hogyan neveld a sárkányodat?

Biz' Isten nem akartam én ezeket megmutatni, de ha már Lóri és Szilárd kolléga szóba hozták a sárkányt, imé néhány sikertelen próbálkozás. A kameraröptetős előzmények itt találtatnak.

Szóval adva van egy kétzsinóros, occsó Lidlis sárkány, amelynek nagyon eltalálták az egyensúlyát a németek, mert szépen röptethető. Sajnos szél is kell neki rendesen, ami nálunk elég ritkán adatik meg, bezzeg ha négy tenger mosná partjainkat... A másik szükséges tartozék egy kémkamera. Az enyémnek valami baja lett, mert képtelen 10-20 másodpercnél hosszabban rögzíteni, olykor alig 007-et tud, és teljesen véletlenszerűen kapcsol ki. Ennyi idő viszont nem elég magasba juttatni a sárkányt (gyári zsinórból kb. 30 métert tud) és kellően stabilizálni a röptét. Szóval az első kísérletek ilyen eredményt adtak: 

A képek jellege miatt ide kapcsolódik egy másik, régebbi cikkünk is. De van perspektíva a dologban, tavasszal visszatérünk rá, egy másik kamerával. Meg aztán hátha inspirál valakit a dolog, van elég amatőr repülőgépes is a városban. És a légifotózástól függetlenül sárkányozni irtó jó móka. Jót tesz az idegeknek :)