2015/07/09

Buzie vagy


- Mi ez a sok színes, szivárványos kép a Facebookon? - kérdezte Grimpix egyik este.
- Hát tudod, sokan így mutatják ki, hogy támogatják a másságot. - mondtam.

- Színesen?
- Igen, merthogy a sokszínű társadalom is lehet szép.
- Esetleg giccses?
- Igen, ha túlzásba viszik. - láttam rajta, hogy a "túlzás" mértékét próbálja bekalibrálni fejben.
- És kik a mások? A buzik? 
- Nem, a mások azok a melegek
- Jó, akkor kik a melegek?
- Hát például azok a férfiak, akik együtt élnek.
- Akkor mi is melegek vagyunk?
- Nem, mi nem vagyunk melegek. Mert például én nem vagyok szerelmes beléd, te igen?
- Isten őrizz. - mondta Grimpix és pofákat vágott.
- Na látod. Meg különben is te egy szimbolikus figura vagy. Ha komolyan vennélek, engem kezelnének, kapnék színes bogyókat, te meg eltűnnél. - ez rosszul esett Grimpixnek. De azért folytatta.
- A melegeket nem lehet kezelni valami bogyókkal?
- De, megpróbálták. Csakhogy ők nem tűntek el. Állítólag sokan vannak.
- Akkor ez nem betegség?
- Jajj Grimpix, ezt már megbeszéltük, hogy a betegség az, amit magadon annak érzel, másképp csak egy címke, amivel megbélyegzik egymást az emberek.
- Orvos se mondhatja?
- Ha te nem érzed annak, akkor ő sem.
- Nők is lehetnek melegek?
- Persze, de az nem éppen annyira ciki.
- Miért?
- Hát mert mittudom, az olyan...  izgi.
- És két férfi nem izgalmas?
- Hát van aki ettől egyáltalán nem jön tűzbe. De van aki igen és ettől megijed. Kísérletekkel is alátámasztották. Félelmében aztán mindenféle béna érveket dobál a melegek ellen.
- A szivárványosok mind jól érvelnek?
- Dehogy, az érvelés egy készség, azt hiszem. Nem mindenki ért hozzá.
- Na jó, és kik azok, akik úgy kezdik a kommentjeiket, hogy ők nem utálják a melegeket, de...?
- A szivárványosok homofóboknak hívják őket.
- Tehát a homofóbok mind félnek a melegektől?
- Nem tudom, lehet, hogy van aki nem is gondolja végig, csak utánozza a többieket. Tudod, vannak akiknek nincs saját véleménye, csak készre gyártott ideológiát képviselnek. Például utálják a liberalizmust, a zsidókat, cigányokat, mert ez most a közbeszéd. Nekem is vannak készre gyártott véleményeim, amiket még nem vettem észre, hogy igazából nem is a sajátjaim. A véleményekkel sohasem lehet tudni...
De Grimpix lecsapott az előbbire:
- Te nem utálod a cigányokat? Ellopták a biciklidet - emlékszel?
Egyre inkább úgy éreztem, hogy szándékosan provokál.
- Hát én úgy emlékszem, hogy a biciklimet nem ők, hanem egyetlen ember lopta el. Na azt az egyet viszont utálom is.
- És a kéregető cigánygyerekeket?
- Őket tolerálom.
- Kiket tolerálsz még?
- Hát például akik szétszemetelik a várost, vagy teleparkolják a járdákat, ahol járnék. De lehet ha ez nem is tolerancia, hanem csak lustaság, mert inkább kezdeni kellene ezekkel valamit.
- Ez nem lehet mégis elfojtott türelmetlenség?
- De, könnyen lehet az is.
- És mi toleránsak vagyunk a melegekkel?
- Nem, nem vagyunk. Toleránsnak lenni csak olyan témakörben lehet, amiben érintettek vagyunk. Ehhez nekünk semmi közünk.
- És a homofóbokhoz van e közünk?
Most már egészen biztos voltam benne, hogy provokál.
- Nem, hozzuk sincs. Velük pláne nem foglalkozunk.
- Miért?
- Ó, mittudom, Grimpix, hagyjál már békén, különben is a homofóbok mind hülye buzik!

2015/07/03

A térdem én vagyok?

"Ez a térd szar!" Kimerült, töltőre kell kötni.
A legenda szerint már a Sokadik Lajos Napkirályt is foglalkoztatta a testi önazonosság problematikája. Nem csoda tehát, hogy egy este Első Grimpix is nekem szegezte a címbéli kérdést. Bevallom meglepődtem, és egyből eszembe jutott Popper sztorija a megvakulásáról. És aznap este ugyanolyan volt a hangulat, két egészséges ember beszélgetett egy széthulló térdről, ami történetesen az enyém volt. És ugyanígy beszélgettünk a bizonytalan jövőről és olyan szokásokról, melyeket lehet, ha fel kell majd adni. És ez a jövő is történetesen az enyém volt. 


Csak USB csatlakozást nem kaptam.
Szakállas közhely, hogy Grimpix tervez, Isten perverz. A tervezés illúziója, hogy beugrok bringával Szeredába, holnap félmaraton, jövő héten teljesítménytúra, majd hívlak, majd jövök, majd megcsináljuk. Közben pedig van a test, s én bele vagyok zárva bárhogyan is teljesül be a sorsa. Nem tudok helyette félreugrani az autó elől, és nem tudom azt mondani, ebbe a labdába most inkább ne rúgjunk bele. Csak fél méter ez a sziklalépcső, leugorjam? Bevehetem ezt a kanyart ötvennel? Tehetek a rúdra még húsz kilót? Megemeljem ezt a zsákot? Együtt élvezünk és együtt bukunk a testemmel. A pillanatnyi helyzetek kimenetele mindig kétesélyes, vagy ha úgy tetszik szuperponált, a megszokott mindennapi és például a traumatológia között valahol félúton.

Spinális érzéstelenítés után egy napig ezt láttam. 
De a traumatológia sem szükségszerű rossz. A rossz amúgy is csak egy címke, amit rápattintok a dolgokra. Az abszurd katarzis, amikor megmozdíthatom a fejem például jó. Az érzés, mikor visszatér a zsibbadt altestbe az élet. Az első kínkeserves pisilés kacsába. Az első alkalom, amikor felülhetek az ágyban. Az első alkalom, amikor oldalzacsival és járókával egyedül elmegyek pisilni. És, főleg a tudat, hogy mások sokkal, de sokkal rosszabbul jártak. Egy gyöngébb RESET az élvezetek érzékelésében. Kár, hogy ezek hamar hétköznapivá válnak megint.



 Testépítő étrend endomorfoknak. A kenyér napi adag, ofkorsz.
Borzasztó és borzasztó érdekes, hogyan hull szét alattam az anyag. És akkor ez a kérdés: én vagyok e a lassan kivirágzó, majd pusztuló test? És fogamban az idegen anyag én vagyok e?  Én vagyok az egykori álmaim? Hát a saját emlékeim őrzője vagyok e egyáltalán? Én vagyok e a tavalyi teljesítménytúrák, a biciklis kilométerek, a tükörben a félkészen abbamaradt kockahas, a leborotvált szőr a térdemen? Leszek e újra én a szaladás? Lehetek e még a maraton?

- Szóval a térdem, az én vagyok? És ha nem is én vagyok, nélküle végigcsinálnám e? Szép feladat lenne, de nem e lenne túl nehéz?

- Grimpix ökölbe szorult keze vagyok...