Amíg az én kenyeremet eszed...

Édes Jézus ide hallgass,

éhes vagyok mint a farkas

Forrás - The Platform

Életünk hajnalán, amikor még nem voltak gasztro-vlogok és főzős csatornák se, a legtöbb gyereket igyekeztek szülei ellátni érvényes életvezetési tanácsokkal. Nemzeti örökségünk kulturális morzsáiból is rendre csipegethettünk, így tanultuk meg például, hogy a magyar emberevés közben nem beszélget. Mit is mondhatna közben? Teliszájjal. Hisz arra nincs is szájba'szó! De tanultunk biológiát is, hogy van szánk, ha nyúkátunk az asztalnál, vagy van kezünk is, ha kértünk ahelyett, hogy nyúlkáltunk volna. 

De vissza az egészséges táplálkozásra vonatkozó dietetikus axiómához, hogy evés közben nem beszélünk. Ez fordítva is igaz, beszéd közben se együnk, pláne ne tele szájjal, mert megnyuvacc. De a csak csukott szájjal evés, az igazi trükkös feladat. Mint a rendőr a kiflit, a másik oldalán? Ugyanolyan nyelvi paradoxon, mint a Ha nem eszed meg, nem kapsz enni. - ez akár Heller tökéletes csapdája is lehetne. És ez az átok ismerős? Addig innen fe' nem ász, míg mind meg nem eszed! 
Erőszakkal is, ha jól esik - mondta nagyapám.

told ide a hokedlit, 

szarok neked nokedlit.

A szülőket is meg lehet érteni, hogy spórolni akartak a kicsi csírákon, akik nettó felzabáltuk volna az egész román nyolcvanas éveket protekcióstúl, pultalattostúl, jegyrendszerestűl, mindenestűl. Pláne kerekrágóstúl, dunakavicsostúl, kajlacsokistúl, de bezzeg a nyomi főzelékekhez, félhetes savanyú kenyerekhez annyira már nem fűlött az amúgy mindig lyukas fogunk. Tehát alap, hogy kenyeret (ételt) nem dobunk el. Miért? Mert Afrikában éheznek. Vagy mert mások bezzeg megennék. Pedig már Krisztus urunk is kifejezetten a kenyérhajigálásra biztatott és a román pékipar termékei igencsak alkalmasak voltak dobófegyvernek. És mert előbb mindig a réginek kell elfogyni.  Kell. 
Még jó, hogy nem dobjuk el a kenyeret, hát keresztet kellett vetni rá a nagy konyhakéssel, mielőtt felvágtuk. Gyakorlatilag minden kenyeret megkereszteltünk. Innentől kvázi rokonunk lett. Semmi nem hozott annyi szekularizációt a táplálkozásba, mint a készen szeletelt zacskós kenyér. Képzelem egy teljes nemzedék keresztény háziasszonyát, ahogy tanácstalanul pislog, kezében a hosszúnyelű késsel, hogy most hova is szúrja az áldást? Egyáltalán milyen vallású például az ezotérikusnak hangzó Graham-kenyér?

Persze azóta influenszer dietetikusok egész serege rúgta tökön nekifutásból  Krisztus testét, nem hogy a népek ópiumának, hanem egyenesen kokainjának nevezve a kenyeret. De nekünk még fülünkbe cseng a retró intelem:  Kenyérrel kell jóllakni! Egyél kenyeret, hogy lakjál jól!  Fogyjon a kenyér is! Micsoda barbár világ volt ez? Móricz világa? Egyáltalán a fogyás és a kenyér egy mondatban... Kockahasak rándulnának görcsbe ma, ha ezt hallanák. Egyé' kenyeret melléje, me' megcsömörölsz, de leginkább: Ne egyed az ételt magára!

Ezt azért ízlelgessed: az ételt, magára! Volt aki a szalonnát is le kellett nyomtassa kenyérrel. Mert ugye a szalonna, ha magára marad, inkább visszajön.

Száz szónak is egy a vége: Sok kenyér - kevés kőccség. - ez amikor a gyermek élelmezése mögül leplezetlenül kikandikál a családi köccségvetés. Kicsi kőccség - nagy puliszka. A hét krajcár drámája. Az a fél perc öröm, aztán azóta egyfeszt csak a köccség (meg a baj) van a gyermekkel. 

Forrás

A végére hagytam a legprosztóbb vendéglátást: Faj túrót (kóbászt) is, né mennyi a retek (kenyér)! Itt többen állítják, hogy a mondást úgy ismerik, falj túrót Mózsi! de ezt nem tudjuk értelmezni, mivel egyiküket se hívják Mózsinak. 

Másik fontos tanács, hogy ne igyon annyit (vizet) a gyerek, mert béka nő a hasába. Békanő. De lehet ha csak simán kipukkacc. Egyes családokban még az a biológiai csoda-jóslat is elhangzott, hogy az éretlen szilvától nő(l) béka a gyerek hasába. Más gyermekeknek még arra se volt elég esze, hogy levegőt vegyenek, ezeknek kifejezetten az anyjuk kellett szóljon, hogy szusszanj meg fijam ivás közben.  Most meg pont nem iszunk eleget.
De a gyermek az étkezés helyes tempójának sincs a birtokában. Asziszi az étel, hogy kutya kapta be!, vagy Fijam a szádban megalszik a tej. 

És változik a világ, most, hogy rengeteg kaja van, tömni akarjuk a szerencsétleneket. Most nem az a baj, hogy csak válogat a legjobb falatok között, hanem most pont a legjobb falatokkal akarjuk megvesztegetni őket. 

- Csak még ezt a kis csirkehusikát szósszal fald be, a pityókát nem muszáj megenni, aranyom, azt majd tata megeszi. Legalább a leveskének a sűrűjét kanalazd ki. Most egyél, mert ha mama meghal, nem lesz aki süssön.

Elvágtad a kezedet? Fújd meg az ételt! Mossá kezet! Ne csámcsogj! Ne szürcsölj, mint egy malac!

Forrás

Hát igen, kellettek ezek a jó tanácsok, mint... mint egy falat kenyér. De te tudod akkor is, amikor disznótoron kínálnak, hogy te is csak az vagy, amit megeszel. 

Úgy jóllaktam, mint a duda,

Hála neked Egek Ura

Fókuszban a gyereklélektan

Margueriteclark naplóbejegyzése nagyon régi emléket idézett meg. A gyerekkor ugyanis a Sötét Titkok világa is. Akkora borzalmas nagy titkoké, melyek nem is férnének el máshol, csak egy kisgyerek feneketlen lelkében. S majd ahogyan összemegy a lélek a korral, ezek is csupán nevetséges epizódokká válnak a cinikus felnőtt szemében. 

A Mic Dictionar Enciclopedic csudálatos műbőr kiadását, bár a neve kicsi, két kézzel is alig bírtam megemelni. Hatalmas tisztelet övezte. Gyakorlatilag minden benne volt, ami egy fiúgyermek számára kincsesládává tette, légvédelmi ágyúk, állatok, űrhajók, térképek, emberi szervek és az egész ókori Görögország. Persze nem szabadott csak úgy lapozgatni kedvünkre, de az elején nem is tudtunk annyira románul, hogy a címszavakat megértsük. Viszont szertartása volt. Apám félkézzel levette a polcról, fellapozta a kérdéses részt és lefordította nekünk. Mi meg nézegettük a képeket. Néha, ha elvették a villanyt, többszáz oldalt is végiglapozhattunk a petróleumlámpa fényében. Főleg a színes mellékleteket szerettük. 

Aztán egyszer, megtörtént a szerencsétlenség. Vonalzóval élet-halál kardpárbajt vívtam a némával és az egyik huszáros vágás beleszaladt a könyv lapjai közé. Az ellenfél haláltusája borzalmas volt, amint kihúztam a kardot a sebből, a lecsöpögő betűk teljesen átírták a világomat. Két lap szakadt el, pár centi mélyen, s velem tótágasra fordult a szoba. Megpróbáltam megragasztani titokban, nagy műgonddal, mit mondjak, ilyenre sikerült:

Magam is láttam, hogy ez rettenetes. Attól a naptól kezdve semmi ismeretlen, új fogalom nem érdekelt, semmire nem kérdeztem rá, nehogy beinduljon a Lexikon-szertartás és nehogy véletlenül pont ott nyíljon ki, amire volt némi esély, mert többször is elővettem és borzalommal szemléltem a keletkezett kárt az elkövetkező években. Szinte nap nem múlt el bűntudat nélkül, s ha olykor mégis előkerült a lexikon, beszűkült tudatom mélyén szűköltem a rettenettől, mindaddig, amíg vissza nem került ismét a polcra.

Feloldozás nem történt. Sok évvel később lett egy újabb lexikon, a Pallas háromrészese. A szocialista kiadvány pedig lassacskán érdektelenné vált és ezzel, meg a korral együtt, észrevétlenül szűnt meg a bűntudat is. Ma nálam van. Félkézzel levehetem a polcról. Néha virágokat nyomtatok vele, olykor lábtámasznak használom gitározáshoz (Láb alatt van, mert alá-való, Hideg hinta, mohón faló). És benne az a két lap, ugyanúgy, ahogyan ezelőtt harminc évvel megpróbáltam eltüntetni a bűnjeleket. És már semmiféle érzelmet nem vált ki, ha rányitok ezekre az oldalakra. Csupán azt nem értem, miért az eltitkolás tűnt a jó stratégiának hatévesen? És azóta mi változott? 

Mondtam már, hogy a felnőttek cinikussá válnak? S mindenből viccet csinálnak, valahogy így: