Sófixír

A sóoldat fixáló hatásáról nagyon megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint működhet, telített sóoldatban, akár 72 (!) órán keresztül áztatva (kinek van manapság erre ideje?), mások szerint egyáltalán nem oldja ki az ezüstöt és amúgy is csak a baj van vele. Más elképzelés szerint a só nem is kell kioldja az ezüstöt, csak egy kevésbé fényérzékeny ezüst-kloriddá alakítja, ami azért továbbra is elszíneződhet erős fényben.

A fixáló szerepe, hogy a fel nem használt ezüst ne tudjon a fényben "lumenesedni", mert az elszíneződést, fátylat okoz. Tehát ki kell oldani és mosni a képből a nem fémezüstté hívott ezüstöt.

Erre mostanság ammónium tioszulfátot szokás használni, ami hatékonyabb a nátrium tioszulfátnál. Emellett csomó egyéb is lehet a fixálóban, ami az oldat stabilitását, tartósságát adja, esetleg ami az emulzióra hat. De a fixálás lényegét a tioszulfát végzi. 

A hipó elnevezés a nátrium tioszulfátos fixírek miatt terjedhetett el, mivel hívták nátrium hiposzulfitnak is, de nagyon nem rokona a hipónak, ami a nátrium hipoklorit. Téves elnevezés, ennek ellenére előfordul a szakirodalomban.

Na, most ha valaki hozzájut könnyen és olcsón (akár a többi kiegészítő összetevőhöz is), és nincs szüksége nagy minőségre, akkor DIY projektekhez érdemes lehet kotyvasztani saját fixálót, de jelenleg 1 liter gyári fixír (a legolcsóbb) 10 lej körül jön ki, szóval nem elviselhetetlen költség, a házi recept elkészítéséhez viszont utánajárás, ebayes irracionális postaköltségek, sokkal nagyobb macera, mert ezeket nem kapod meg csak úgy a temun meg az aliexpressen, esetleg az emagon. 

Mellesleg a sima nátrium-tioszulfátot sem lehet olcsóbban kapni. Ha 200grammot számítunk egy literre, akkor 20 lejben jön ki, de ha kevesebbet, akkor sem lesz olcsóbb a gyárinál (na jó, olyan receptet is találtunk a neten, amibe csak 50gr/litert használnak), A gyári meg valószínű már ammóniium-tioszulfátos, gyorsabb, stabilizáltabb. 

Részlet a ChatGPT-beszélgetésből:

⚖️ Nátrium-tioszulfát vs. Ammónium-tioszulfát – összehasonlítás

Tulajdonság	Nátrium-tioszulfát	Ammónium-tioszulfát
Fixálás sebessége	Lassabb (~10 perc)	Gyorsabb (~2–5 perc)
Hőérzékenység	Kevésbé	Érzékenyebb a hőre
Használat papírnál	Teljesen megfelelő	Kiváló, de túl gyors is lehet
Beszerezhetőség (hobbi)	Könnyebb (akvárium, vegyszerbolt)	Nehezebb (ipari vagy fotós beszállító)
Ár / liter fixír	Olcsóbb	Drágább
Tárolhatóság	Stabilabb	Kevésbé stabil hosszú távon

Ha már itt tartunk az AI sem gondolja, hogy a só jó lehet fixálónak, bár megemlíti, hogy ideiglenesen stabilizálhatta a képet (ez bármit is jelentsen), emiatt hihették azt, hogy alkalmas fixírnek. A vizelet-fixírről azonban azt állította, hogy az ammóniatartalom valóban okozhat ilyen hatást. Ezután felajánlotta, hogy mutat pár "vicceskémiai" érdekességet a fotokémiai kísérletezések hajnaláról. De valójában inkább bizarr dolgokat szedett össze a régi urakról, akik ki tudja miféle intim viszonyban állhattak a képeikkel. Istenem... Pedig csak egyszerűen alá is írhatták volna, nem kelletett volna mindjárt lepisilni, vagy rászarni. 

Szmókin' fingerz - Szputnyik konyec

Ez egy elég átfogó videó a gyufákról. Ilyeneket lehet megtudni, hogy miért biztonságos az a gyufa, amit nem lehet a csizmánk oldalán meggyújtani (itt megpróbálnak ilyet csinálni, mert egyre nehezebb találni a piacon), vagy hogy igényesebb gyufáknál a fát kezelik, hogy ne izzon sokáig, miután elégett, illetve hogy miképpen lehet lassítani a gyufafej berobbanását. El is készíti a saját gyufáját, de szerintem a hozzávalók beszerzése közben tutti, hogy a spion kékek felkapják a fejüket. 

Gondoltunk egyet, s kipróbáltunk pár olyan gyufás trükköt, amik a leginkább szembe jönnek velünk az interneten. Ilyen például a mágneses gyufa. 

Legalább 4-5 féle gyufával próbálkoztunk, egyiket sem vonzotta a mágnes elégetés után. Tehát egyáltalán nem igaz, hogy minden vörösfejű gyufa vasoxidot tartalmazna, ami elégetés során vassá és széndioxiddá alakulna.

Forrás

A gyufák összetételével Dunát lehet rekeszteni, sőt olyat is találtunk, hogy ez leginkább a nem biztonsági gyufára igaz, mindenesetre a gyufa wiki oldalán a vasoxid kifejezés nem ad találatot. De elhisszük, hogy a világnak vannak olyan szegletei, ahol az égett gyufa mágnesezhető. Csak nem nálunk. 

Ezek után már a füstölgő ujjakban sem bíztam, és az első próbálkozás nem is sikerült. Tehát ez sem minden (biztonsági) gyufa dörzsijére igaz. De aztán találtunk megfelelőt. Hogy ezt mennyire egészséges büngyürgetni, az kizárt dolog...

Mindenképpen érdekes a gyufák története, illetve az összetétel változása is. Én még emlékszem, hogy unokatestvéreim az üvegablakon meggyújtották a gyufát, bár nem világos, hogy ez akkor bárhol meggyúló gyufa volt e, vagy valamiféle ügyes vircsaft (vagy meg se történt, csak a fejemben levő emlékgyár terméke). A 80-as évek ipara által előállított gyufák zöme amúgy is túlontúl biztonságos volt. Nemhogy magától nem gyúlt meg, de csak lekarmolta a dörzsit, majd leporladt a feje is. Egy doboz gyufából jó ha párszor rá tudtál gyújtani.

A feltaláló munkája hiába tervezett, de sokszor mégis a véletlen művészete. Például amikor egy vérzéscsillapító fejlesztéséből LSD lesz, szívgyógyszerből viagra, vagy a különlegesen erős ragasztó helyett a post-it gyöngécske, de híres ragacsa. Na, pont így jártunk a mindenhol és mindenhogy meggyújtható gyufa fejlesztésével is. Véletlenül sikerült feltalálni azt a tűzbiztos gyufát, amit sehol és szinte sehogy nem lehet meggyújtani. 

Először a játékpisztolyok durranó patronjait próbáltuk ki.

 

Az elképzelés az volt, hogy a kis tégelyekből kinyerjük a durranóport, de ez német minőség volt, minden kis tégelyben csak egy durranóporral átitatott papírkarika lapult. Viszont az a kis semmiség elég mérges, fapálcikával is sikerült eldurrantani a kipiszkálás során. Attól függően, hogy valami német minimalista cuccot, vagy kínai leszaromosat sikerül megpiszkálni, a robbanás pár centitől araszosig terjedhet. Szóval csak szemüvegben piszkáljad, pláne ha te is rövidlátónak tetszel lenni. Nekem a kínaitól ment el a kedvem a piszkálástól. Az idegeim túl gyengék ennyi izgalomhoz. 

Ezeket a papírkorongokat a gyufa fejére ragasztottuk pillanatragasztóval, de véletlenszerűen durrantak el, leginkább csiszolópapíron, de nagyon esetlegesen, illetve nem gyújtották be a gyufát egyáltalán. Ez tehát zsákutca. 

A következőben a gyufa fejét fejtettük le és őröltük meg, a dörzsit izopropillal oldottuk le. Ez már a jackass kategória, ugyanis, a két komponens összekavarásától eléggé fostunk. Kevés PVA ragasztóban kevertük el, először a finomra őrölt gyufafejeket, aztán apró mennyiségben a dörzsi-port is hozzáadagoltuk. Nem robbantunk fel. A PVA előnye, hogy könnyű tartós gyufafejetek formázni belőlük a pálcikára.

Hátránya viszont a tűzállóság, ami egy gyufa esetén nem kifejezett előny. Dörzsölésre egyáltalán nem gyulladtak meg, de szégyenszemre a nyílt lángot is elég jól állták. 

Ugyanebből az anyagból kis galacsinokat is gyúrtunk, petárdának. Volt ami csak gyufafejet tartalmazott PVA-val, és volt olyan, ami a dörzsit is tartalmazta. 

Az eredmény, a gyufák leszerepelése után már borítékolható volt. Kővel megcsapkodva egyik sem pukkant. A dörzsis galacsinból az egyik viszont sistergett egy aprócskát. Ez volt a legtöbb.

A következő kísérletet már nem mi csináltunk, hanem egy haverunk haverjának a haverja. Hiszen az ilyesmi újabban illegál. Gyufarakéta, amit már lehet, hogy a fegyverek közé sorol a törvény, és mint olyan, nagy valószínűséggel A-kategóriába, vagyis katonai fegyverek közé. Azt hiszed ez vicc, de ennél képtelenebb cuccokért is szopattak meg már állampolgárt. 

Az eredmény elég lehangoló volt, de az első sorozat kudarcainak okait itt felsorolom, hátha segít valakinek. Szóval a fej-részt érdemes nagyon erősre készíteni (ragasztós alufóliával megerősíteni), különben a nyomás ezt löki le leghamarabb. A rúdra nem érdemes nagyon szorosra rátekerni a rakéta testét, hiszen csak akkor tud lerepülni a rúdról, ha elég laza. Egyetlen gyufafejjel fél méteres hatótávolság érhető el, de az interneten a kollégáknak több méteres is sikerült. A dolgot érdemes lenne tovább fejleszteni.

És egy érdekesség. Ez azért elég beteg. Értem én, hogy gyufázni jó, de ekkora munkát beleölni... Habár 105 millió megtekintés után ez már tekinthető munkának is, akkor meg legalább azt csinálja, amit szeret. 

Marangoni újratöltve

A Chemical bouillon YT-csatornánál nem arról híresek a srácok, hogy kifecsegnék, mit mivel kevernek össze a hatások elérése érdekében. Szívük joga, de azért orrolok rájuk. És csodálom is a munkásságukat, megjegyzem néha az én konyhámban is van akkora kupleráj, mint az ők műtermükben. És ez lehet annak az oka, hogy miért nem írják le pontosan, melyik hatás hogyan keletkezett. Hátha ők is csak töltögetik egymásra a cuccokat, nem jegyzetelnek, ahogy én sem, s másnap már én sem tudom, hogy mi volt ételfesték, akril, tus, vagy tinta, és azok mivel voltak felütve, alkohollal, benzinnel, acetonnal, mosogatószerrel, és milyen felületen, xantánon, olajon, PVA-n, vagy micsodán.

Sőt abban sem vagyok biztos, hogy a jelenségek mind a Marangoni-effektussal vannak e összefüggésben. De annyira nem is érdekel egyelőre. 

A vízüveg kifejezetten érdekes felület, nagyon nagy nagyítás mellett inkább videón érdekes, fotón, statikusan nem adja ugyanazt az élményt. Tehát ezeknél inkább a folyamat érdekes, nem az eredmény, ami a növekvő entrópia miatt, a csodálatos káoszon át végül eljut a semleges katyvasz állapotába. Nem kizárt, hogy a Chemical bouillon-os fiúk is használnak vízüveget, mert hasonló konvekciós csodákat nekünk is sikerült elérnünk. Tusok, szappanos, alkoholos oldatai. Minden, amit csak el bírsz képzelni egy kis konyhában.

A nagy nagyítással készített felvételeknek a Shank FX csatorna is nagy mestere. 

Mint említettem, nem vezettünk naplót arról, hogy melyik beállítás pontosan hogyan készült, melyik vízüveg, melyik glicerin, illetve a 8-10 féle festéket is ötletszerűen használtuk. De ezen a csatornán elég következetesek a kollégák, érdemes tőlük is inspirálódni.

Rézfa fotópapíron

Többféle médiumot is kipróbáltunk ezeknek a rézfáknak a növesztésére. A ChatGPT például ajánlotta az akvarell papírt az itatós helyett, ami egyáltalán nem vált be. Viszont volt nagyon vékony origami-papírunk, aminél azt vártuk volna, hogy könnyebben átbújik rajta a rézfa gyökérzete. De ez a papír sem jött be, ráadásul festéket eresztett, aminek megörültünk, mert így használni tudjuk majd a chemigram projektünkben. 

Hanem akkor az az ötletünk támadt, hogy tintasugaras fotópapírral próbálkozzunk. Ebben a műanyag záróréteg miatt, nem diffundálhat át a papír túlsó oldalára, de hátha a cinkdarab felőli oldalon a kezelt felület anyagában tudnának fejlődni a dendritek. És tudtak. Matt, RC fotópapírt látunk:

Hozzá tartozik, hogy folyamatosan locsoltuk oldattal a cuccot, nehogy kiszáradjon, és legalább két napig, hagytuk növekedni. Jó lett volna a fázisokat is fotózni, amiből kiderülhetett volna, hogy egyes locsolások hogyan befolyásolták a továbbnövekedést (strukturális-, meg színeltérések figyelhetők meg a teljes felületen, amit simán okozhatott az oldat koncentrációváltakozása is).

Ezek után adta magát, hogy a fotó-fóliát is kipróbáljuk. Ami viszont nem vált be, de az is igaz, hogy csak két próbálkozást kapott. 

Ennyiért nem írnánk le a dolgot, de mivel egy ilyen növesztés három napos, most nincs ingerenciánk megismételni, esetleg más fóliákkal is. Viszont a szatén fotópapír, bár az elején úgy tűnt, hogy ki lesz dobva, mert csak maszatolt, a harmadik napra három szép nagy fával lepett meg.

Ezek ilyen ajándék-pillanatok, ugyanis semmilyen kontrollunk nincs fölötte (valószínűleg lehetne, csak mi végezzük tróger módon ezeket a növesztéseket), tehát ezek inkább a boldog balesetek esztétikája, semmi több.

Tovább baszom a rezet...*

... sőt a cinket is megcsinálom az alumínium hátán, igaz, nem szárazon. 

Csináltunk már ilyet, az internetről nyaltuk mink is, de most megint nekifutunk, mert csak. Ha jól sejtjük, akkor a Mullins-Sekerka instabilitásról van szó (egyfajta morfológiai instabilitás, ami a fázisváltozásokra jellemző). Kezdjük egy rezes sorozattal. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire viselkedik másképpen egy telített oldat, egy hígabbal szemben.

A kísérletben, a felső képen, az alsó sor majdnem telített töménységű, a felső meg ennek a kétszeresére hígított CuSo4 oldat. Balról jobbra, cink lemezek, középen cinkelt platni az itatós fölött, jobboldalt meg cinkelt platnik az itatós alatt.

Egy nap múlva ez fogadott. Jól látható, hogy a cink szomszédságából eltűnt a rézgálic (fehér, vagy sárgásabb folt), de hamarább kiszáradt és kikristályosodott a széleken, mint ahogy azok a rézcuccok is a cink közelébe vándorolhattak volna. A különbség, hogy a telítettebb oldatból picit mintha több kékkő-kristály lett volna, de nem olyan, mintha kétszer annyi. Hmmm. Na mindegy, úgy tűnik, érdemes volna egy csöpögtető rendszerrel folyamatosan nedvesen tartani a dolgot, vagy nem nyáron a száraz dögmelegben kísérletezni ezzel.

És a fene tudja, elég e a kétszeres hígítás ahhoz, hogy érdemi különbséget kapjunk. Mindkét koncentráció elég jól működött (csak elég hamar kiszáradt). 

A cinkelt platnik tapasztalata meg az volt, hogy érdemes azokat itatósra tenni, és az ellenkező oldalon, a papír és az üvegtál között alakulnak ki a szebb fraktálok. Tehát a képesebb része mindig a papír fonákján lesz. 

Próbáltunk egy olyan beállítást is, hogy egy függőleges üveglapra, hosszú itatóspapírt lógattunk rézszulfátba, és a papír tetejére rácsíptettünk egy duplájába hajlított cinkdarabot. Ezzel egy lineárisabb fraktálképződést reméltünk elérni, illetve kíváncsiak voltunk, milyen hosszúra tud fejlődni egy ilyen dendrit a cinkdarabtól.

De hamarabb kiszáradt, kikristályosodott, mint amennyire bírta felszívni az oldatot. Szóval ez kudarc.

Eleje-háta, a jobboldali volt az üveglap felől. Hát rövidebbek lettek az ágak, mint a petriben. A kivált kékkő-ristályok azt mutatják, hogy ez a módszer sem képes nedves oldattal sokáig ellátni a cink környékét. Esetleg hűtőben kellene újrapróbálni? Vagy télen, mikor nincs ekkora párolgás. Ebben azért még van lehetőség.

Mindenesetre kipróbáltuk az alumíniumot is.

Baloldalt egy cink-fa, jobboldalt meg egy ötvenbanis (franc se tudja a pontos ötvözetet, de főleg alumíniumra gyanakszunk). Ugyanez többszörösen összehajtogatott háztartási alumínium fóliával:

Itt is a fonákján alakulnak ki a struktúrák (baloldali). De azért nem túl karakteresek.

Összehasonlításul egy hasonló alakú cinklemez:

Az ón-csöpp azonban szinte semmit sem csinált:

Na, ez vajon mitől lehet? A ChatGPT újabban nagy haverunk, ha most hülyeség következik, akkor az az ő sara lesz :) 

(Reaktívabb fémek → könnyen oxidálódnak)

K (–2,93 V)

Na (–2,71 V)

Ca (–2,87 V)

Mg (–2,37 V)

Al (–1,66 V)

Zn (–0,76 V)

Fe (–0,44 V)

Sn (–0,14 V)

Pb (–0,13 V)

(H₂ / 2H⁺ 0,00 V – referencia)

Cu (+0,34 V)

Hg (+0,85 V)

Ag (+0,80 V)

Pt (+1,18 V)

Au (+1,50 V)

(Nem reaktív fémek → alig oxidálódnak)

Az alumínium még a cinknél is aktívabb kellene legyen, de a GPT állítása szerint, (emiatt) oxidréteg gátolja. Az ón viszont már nincs olyan messze a réztől ebben a sorban, tehát emiatt nincs látványos reakcó. Tehát a cink az arany (-kálium) középúton található. 

Nem volt ez egy jól dokumentált kísérletsor, mert közben is jöttek ötletek, nem is volt jól megtervezve.

Összegzésül: nem szabad megtölteni a petri-csészét, az itatós nedves kell legyen, de ne álljon fölötte az oldat. Valahogy meg kell oldani, hogy nedves maradjon, ne induljon be a kékkő kristályosodása, nem kizárt, hogy valahogyan áramoltatni is kellene a cuccot, bár ez biztosan kihat a dendrit-képződésre.

Bár a rézgálic kiszáradása és kristályosodása most probléma, de azért elég szép formációkat hozott létre. Üveglapon teljesen másképpen viselkedett. 

* a ChatGPT szerint a réz-baszás etimológiája a katonaéletre vezethető vissza, vagyis akik egyfeszt polírozták a mindenféle réz/bronz holmikat, hogy jobban csillogjanak, azok tekintettek erre a nagyon fontos, életbevágó, ugyanakkor élvezetes és izgalmas foglalkozásra.