2020. máj. 28.

Tic-Tac - Back in black

Sose konvertáljunk csak úgy CMYK-ba, mert ez egy jóvátehetetlen visszacsinálhatatlan lépés. Nem csoda, hogy mostanra a stúdiók jelentős része nem CMYK képet küld, hanem RGB-t. Nincs általános CMYK, ami mindenre jó (a SWOP se az), szóval tényleg ne.  A WEB sem pókhálót jelent, hanem rotációs hengert. Így rögtön értelmet nyer, hogy miért vannak például Web Coated illetve sima Coated profilok. Ez utóbbi a Sheetfed-et jelenti. Magyarul: rotációs és íves adagolás profiljai. És nem véletlenül van kétféle (és azon belül is sokféle). A rengeteg szempontból egyetlen egyet kiemelve, a nagyon feketét, ami ugye egyik Kulcskérdés a nyomdászatban: míg az ívesen 340-350% TAC is lehetséges, addig rotációson ez az érték csak 300% körüli (SWOP-GRACoL). Gondolom olyan nem is olvassa, aki szerint jó ötlet lenne 100/100/100/100 vagyis 400% feketét használni, mert az a "leggazdagabb".

Konkrét kísérletünkben egy teljesen fekete (RGB:0/0/0) képet alakítunk Photoshopban CMYK-ba különböző profilokkal, mert ezek kezelik a Tic/Tac-ot, majd bemérjük melyiken mennyire lesz fekete a fekete a total ink coverage segítségével. Ezt mérheted Photoshopban, ha valamilyen bitmaped van:


De mérheted Acrobatban is hogyha PDF-ed van:
Sajnos jelenleg Illustratorban, ebben a pillanatban még erre nem találtam direkt lehetőséget, de ha nagyon muszáj össze is lehet adni az értékeket. Corelben dettó, de Corelt nem használunk, értem? Az már majdnem olyan, mint könyvet szerkeszteni Wordban. Vagy fotót retusálni Paintben. Na.

Ezeket találtuk:
Coated FOGRA 39 - 330% TAC
WEB Coated FOGRA 28 - 300% TAC
Coated GRACoL 2006 - 340% TAC
US WEB Coated SWOP V2 - 300%

Csak a határok érzékelése végett, kipróbáltunk pár Newspaper profilt is, ami nagyjából a budipapír minősége előtt jár egy kicsivel, ott 220-240% TIC-et kapunk egy full RGB fekete konvertálásakor.
Ha mi magunk állítunk be valamilyen színt, mondjuk Rich Blacket,  a maximumot megközelíteni sem feltétlenül érdemes. Ugyanakkor a minimum érték is probléma lehet, a nagyon halvány raszter nem feltétlenül fog megjelenni a papíron. A printninja cikke ezt 0-10 illetve 90-100% közöttre teszi, megjegyzem,  jó elavult cikk lehet, mert a mi szakmai gyakorlatunkban, jó CTP kalibráció esetén (jó emulziókon - minden pöpecre belőve) a 1-2% raszter is tökéletesen nyomtatható. Sőt 2400 dpi-vel számolva egyetlen subraster-pont is meg tud jelenni a papíron (!!!444!!!), mondjuk ezen azért nem kicsit kellett dolgozni, amíg sikerült elérni. 
Na persze, feltevődhet a kérdés, hogy minek ilyen szuper felbontást elérni, ki fogja mikroszkóppal vagy spéci szkennerekkel méricskélni a nyomatot, de erre nem fogunk válaszolni, mivel ez már igazi ipari tictocnak minősül. Húúú, de jól esett leírni, pedig ez csak csomagolóipar, nem uránium dúsítás. Mindegy, ha elmesélném, meg kellene öljelek, amit így neten keresztül nem tudnék megoldani, pedig aláírtam a vérszerződést. De úgyis mindegy, mert idáig pontosan 0 ember olvassa el a bejegyzést. 
Vissza a TIC/TAC-hoz és a Rich Black beállításhoz, ami az említett 340%-tól lefelé akár 240% is lehet (ezt digitális nyomda ajánlatában olvastuk, azzal indokolták, hogy ennyi tonert tud rásütni megbízhatóan a rendszer a papírra - nincs direkt tapasztalatunk) A Rich Black-re ahány grafikus, annyi recept. Személy szerint a C40/K100 formulát kedvelem, mert még a feketében is a babakék a kedvenc színünk, és ez messze alatta van minden limitnek.

Tehát összegezve:
Coated, íves: 320-340%, nem coated, újságpapír, rotációs: 220-260% és inkjetekre találtam 300-350% értéket is. 

Lazán kapcsolódik az Under Color Removal - egy technika arra, hogy a TAC-ot behozzuk a határértéken belülre. Semleges sötét túltelített zónában a drágább CMY festék helyett olcsóbb K festékkel kiváltható. Ez általában a profilokba van építve. Sírtunk miatta eleget egyszer, mert egy szoftverfrissítésnél elállítódtak a profilok és egy visszatérő munkánál egyszercsak nekiállt a program spórolni a festékkel, ami miatt lehetetlen volt ugyanúgy beállítani a színeket, mint azelőtt. 

Tehát visszacsatolva a legelejére, érdemes e a képeket CMYK-ba konvertálni nyomdába adás előtt? Nem. De ha tudod, pontosan milyen technikával és milyen profillal szeret dolgozni a nyomdád (pl. Fogra 39), akkor nagyot nem árthatsz vele.

Nyomtatási gyakorlat azt mutatja, hogy még a legnagyobb stúdiók is általában csak egy hard-proofing megoldást alkalmaznak, ez manapság többnyire valamilyen digitális módszerrel készül, ami nem adja vissza a raszterképet. A régi kromalin technológia kifejezetten a színre bontott filmről készült kontaktmásolattal, tehát hozta a raszterképet is, uv-levilágítós, hő-laminálós babramunkával, valami 40 perc volt egy ív elkészítése, nem tudom létezik e még, de nem sírom vissza, utáltam csinálni. Bár kreatív képzőművészeti alkalmazásra jó lehet, ha van valakinek hozzáférése ilyen ősrégi anyagokhoz és laminálókhoz. Legtöbbször azonban a hard proof nincs összekalibrálva a többi munkaponttal, ez egy újabb változót visz a  folyamatba, és érdekes, de a végén mégis tökéletes az eredmény. De most komolyan, túl azon hogy mennyire abszurd például a csomagolástechnika, aminek a jelenlegi formáját az erőforrások felélése fogja lesodorni a porondról, vagy a nyomtatott sajtó, magazinok, amit pont most szorít ki az online megjelenés, nem mindegy, hogy egy szín mennyire milyen? Ha amúgy az összhang jó!

Kivétel, amikor irtó fontos, hogy a kinyomtatott szín pontosan olyan legyen, mint mondjuk egy termék színe, tipikus példa a hajfestékes dobozon a modellek hajszíne. Na, itt aztán megy a szőrözés, tweakelgetés, rohangálás a nyomdagéphez meg vissza a Photoshophoz. Aztán mégis mi a mindennapi tapasztalatunk? A csajok megfestik a hajukat és az pont olyan lesz, amilyen lesz, egy random valamilyen a hűtőszekrényszőke és a mozdonyszőke között, ami köszönő viszonyban nincs a dobozon levő színnel, de a konkrét festék színével sem, hiszen nem is lehet, mert az már maga az abszolút színkezelési lehetetlen, egy nyomdászati szingularitás.

Persze lehetnek ettől eltérő esetek is, amikor nagyon fontos hogy egy szín pontosan olyan legyen amilyen, biztos volt már nektek is hisztis fotós kliensetek. Na, neki aztán beszélhetsz, mert ő tutti jobban tudja, mert ő volt ott, így ő látta.  Vagy olyan esetekben, amikor millióféle hordozón, a bannerekre, autókra, magazinokra nyomtatott színek mind-mind egyformák kell(ene) legyenek. De ha nem lennének néha ilyen problémás helyzetek, akkor el is felejtenénk mindent a szakmáról. 

ISO 12647 - nyomdászati szabványcsalád. Pár évente updatelik az ipari trendeket érdemes néha utánanézni.

2020. máj. 27.

A Sárkány-gerinc


- Sárkány, sárkány hátán... dúdolta Grimpix pontatlanul a dalt és szögezzük le rögtön az elején, hogy a második sárkány nem Babi, hanem én voltam, amikor az égig érő borókás közepén, mint egy posztmodern Laokoón, a hegyi-tájcsi keretén belül bemutattam a szvasztika-katát, karjaim és nyakam köré tekeredett gyökerekkel és ágakkal, s azt találtam mondani, hogy tojok én bele a természetvédelmi területnek a kellős közepibe úgy ahogy van, de ide legközelebb motoros fűrészt hozok, az tuttifix s úgy megnyúzom a Sárkány hátát mint... izé... városi gyermek a kolbászt. 
Tavaly ilyen gyorsan végigszaladtunk. Az idén erre 10 óra kellett a dihami úttól és vissza.
Mert az úgy volt, hogy a tavaly már jártunk itt, csak ugye közben megmásztuk a Moraru-gerincet is, ami pontfix úgy néz ki, mint a Sárkányos (csak persze sokkal durvább, amúgy déli szomszédgerinc, remek rálátással egyikről a másikra) és a két útvonal teljesen összekeveredett a fejemben, így történhetett meg, hogy nem a járt úton, hanem a járatlanon sikerült felmenni az idén. 
A Moraru fogai valahonnan a Sárkány oldalából.
A Sárkány-gerinc egy jelzetlen, de könnyű útvonal a Bucsecsben, azoknak akiknek a Moraru-gerinc már túl nagy falat lenne. Szóval ide már elhozhatod a tériszonyos nagyit is. Egy baj van vele, ami az előnye is, hogy jelzetlen. Tehát egy minimális talpraesettség, egy jó GPS és sok motiváció kell hozzá. 

Ha most ezós lennék, akkor írhatnék arról is, hogy a világ telidesteli van kapukkal, amelyikek a világokat választják el egymástól és így van ez már a világ kezdete előttről. Ebből az archetípusból eredezik rengeteg mese helyszín, de még a csillagkapu is. De ezek a világok nem olyanok ám, hogy akinek a GPS trackje arra mutat és átmegy egy lehajlott fa alatt, az máris túljutott. Itt a léleknek kell áthaladni.  És onnan tudod, hogy átjutottál, hogy visszafele nézve már egy más világot látsz. Úgyhogy csak szemfülesen. 

Felfele egy komoly dilemmával is szembesültünk, ugyanis a Moraru-völgyeben folydogáló patakot többször is kereszteznünk kellett, pedig tudott dolog és Hérakleitosz törvénye is kimondja, kétszer nem léphetsz ugyanabba a patakba, és ez nemcsak azért, mert ez egy Nemzeti Park. De szerencsére a második átkelés már egy felsőbb világban volt, így az nem számít. 

Az OpenStreetMap két útvonalat javasol a gerincre. Ebből mi tavaly a direktebbiket (északabbit, a Moraru-völgyről hamarabb leágazót, térképen az egyest) használtuk, most pedig egészen fentről a völgynek majdnem a közepétől kiágazót (a kettest), de végig abban a hitben, hogy a tavalyin vagyunk. 

Még bent a völgyben, az elágazás előtt szólt egy öreg túramanus, hogy aztán majd a borókást alulról kerüljük ki. Na, nekünk ez sikerült is, de nem úgy, hogy alulról, hanem, hogy a gyökerek között... Hát itt volt néhány kapu, amin nem sikerült átjutni, mert a kapuknak az ő őrzője, a Borókamumus, nem fogadta el a jelszót. Jó tudni, hogy egy felső világba általában nem a kurvaanyját a valid password.  Mert ezeken a kapukon minél jobban át akarsz jutni, annál kevésbé fogsz, mert itt nem a nyers erő számít, hanem, hogy szimpi vagy e a Sárkány kapuőrének. Végül mégiscsak feljutottunk a Sárkány hátára és most nem is kellett vérünkkel itatni a bestiát érte, mint amikor a Székely-követ direktbe frontál-perpendikulár támadtuk meg. 

Persze jó lett volna kideríteni, hogy pontosan hol is kellett volna menni, de amikor megtaláltuk végre a keletről érkező ösvényt, akkor már nem érdekelt a terep dokumentálása. De ezt már említettem, miután átjutottál egy másik világba, már nem ugyanúgy látod az azelőttit.

2020. máj. 26.

Barbár GPS e a viking szaga?

Van valami bizarr abban, hogy a Netflix meg a HBO arra az üzleti modellre veri, hogy náluk a tartalom a lényeg és nem a reklámidő. Így tehát, ha őket nézed, nem fogja kedvenc műsorodat egyfeszt megszakítani valami idétlen, legalja reklám. Reklámozza ezt nekem pont a Netflix  a Youtubon, megszakítva hatvanhatszor azt, amit éppen néznék. Úgyhogy érzek én ebben az üzleti modellben valami sötét, védelmi-pénz jelleget. 

De nem ezekről a csatornákról lesz most szó, hanem a viking szappanoperáról. Apropó szappan, nem úgy viking szaga, hogy annyira görények lettek volna, hogy büdi-bulevárd mentén közlekedhettek az Atlanti-óceán széltében, hosszában, hanem valami izlandi saga említ egy napkövet, amivel ködben, vagy látóhatár alatti Nap mellett is lehetett navigálni, ami ugye gyakori azon a szélességen. Ez a csodakő a szappanoperában is megjelenik.

A kalcitkristályos (izlandi pát) navigációs módszert sokáig nem vették komolyan, mert nem támasztották alá leletek (mostmár 2013. óta van ilyen lelet is). 2011-ben kipróbálták, és úgy vélekednek, hogy esetleg még működhetett is, kérdés, hogy ezt a begombázott vademberek mennyire tudták kezelni élesben. Bár az is igaz, hogy a méhecskék is milyen balfasz kis jószágok (társadalmi berendezkedésük alapján pláne), aztán mégis szuperül implementálják a polarizált fénnyel való tájékozódást a mindennapjaikba.

Találtunk olyan cikkeket is, amelyek azt állítják, hogy az emberi szem is alkalmas lehet a polarizált fény észlelésére, ez a másik cikk meg is tanít látni a Haidinger pamacsokat. Egy polárszűrő (vagy napkő) kell hozzá, azon keresztül kell bámulni az eget, majd hirtelen elfordítva (vagy elvéve a szűrőt), elvileg meg kellene jelenjen a pamacs. Nem ez az a szkill, amit feltétlenül meg szeretnék tanulni, amúgy is felhős az ég egész héten. Ha valakinek sikerült szóljon. Lehet, hogy a galóca-diéta direkt segítette a derék vikingeket ilyen pamacsokat látni? 
Az ég polarizált, a füves háttér nem. A földi hátterek, bár lehetnek polarizáltak, de nem alkalmasak a mi célunkra.
Most nem ülünk fel arra a körhintára, hogy a Nap pozíciója még elég kevés egy hatékony navigációhoz (a hosszúsági fokról semmit nem árul el egy pontos óra nélkül), mivel a téma így is elég összetett. Kifejezetten a polarizált ég és a napkereső napkőre fókuszálunk. Végtelenül leegyszerűsítve a témát (amúgy nagyon bonyolult műszerekkel és matematikával is mérhető az ég polarizáltsága),  nagyjából a Naptól 90 fokra húzódik a legjobban polarizált övezet, ez az a terület ahol a polárszűrő a legjobban érezteti a hatását a fotókon (pl. sötétíti az eget, doomosítja a felhőket stb.). Ezért okoz gondot a széles panorámáknál a polárszűrő, mert bazi sötétkék foltokkal, esetleg ívekkel tarkítja azokat.
Nem 360 fokos fotó, így csak másfél polarizált zóna fért rá a képre. 
A kalcit kristályt tehát, mint polárszűrőt használjuk és a polarizációt az égről olvassuk le, vagy úgy ahogyan fennebb a Haidinger pamacsokat (átbámulva, majd elkapva a szemünk elől), vagy egyszerűbben, hogyha egy foltot rajzolunk a kristály túlsó felére. Na ez a másik. Vajon volt a vikingeknek alkoholos filcük is?
A kristályt elforgatva a polarizált ég előtt hol az egyik, hol a másik pötty látszik jobban.
A kettős törés miatt két foltot fogunk látni, mindkettőt egymásra merőlegesen polarizált fény fogja kirajzolni. A Naptól 90 fokra tehát az egyik folt sokkal sötétebb lesz, mint a másik. A kristályt  elforgatva 90 fokkal a másik folt lesz sokkal sötétebb.
Az égtájak csak közelítéssel helyesek. Bár fokra pontosan így nem mérhetünk, de azért nagyjából belőhető a Nap pozíciója, amennyiben találunk egy foltnyi kék eget. Erős felhőzetnél a dolog nem működik, hiába állítja ezt a szappanopera. 
A Nap irányába tartva a kristályt a foltok intenzitása egyforma. Ugyanez van a Napnak háttal is, a fenti képsor késő délután készült, így a legpolarizáltabb az északi és a déli égbolt voltak (illetve a keleti ég felső része). Fokra pontosan nem mértük be, mert annyira nem precíz a módszer, simán tudnánk +/- 10 fokot tévedni, ami azért elég durva, és ezt úgy, hogy közben láttuk a Napot szabad szemmel.
A déli égbolton a teljes polarizált zóna a tömbház fedésében lenne, ezért nincs akkora kontraszt, mint az északi irányban
A fentiek alapján tiszta sor, hogy nincs szükségünk a továbbiakban a kristályra, egy kibelezett monitorból kimentett polárfóliából sokkal kényelmesebb napdiát lehet készíteni. A lényeg, hogy két egymásra merőleges polarizáltságú szűrőt teszünk keretbe, és ezek tónusát hasonlítjuk össze.
Szerintem ebben a videóban a már nem kapható Skylight Compass card egy valamilyen formáját használják, sajnos ilyen kártyát nem találtunk, hogy pontosan elemezzük a szerkezetét és működését. De elkészítettük a mi kártyánkat. Az egyes szűrő-darabkák hosszanti irányba polarizáltak.
Az eddigi módszerekkel szemben az az előnye, hogy egyfajta irányt is mutat  a Nap felé, ezáltal annak magasságát is sokkal könnyebb megbecsülni. És nem utolsó sorban, így az égbolt polarizáltsági iránya is feltérképezhető.
A villanykábelek görbülete jól mutatja, hogy a Nap-irányt, hogyan kell felvenni ezzel a napkoronggal. Felhőzet esetén, akkora kék égfelület kell, amekkora a korongon a polarizált ablakok mérete. 

Ha nincs otthon se kalcit kristályod, se polárszűrőd, az ciki ugyan, de attól még teljes felhőzet mellett is elég pontosan megállapíthatod éppen hol van a Nap az égen. A posztmodern korok krónikásai a Grimpixmöj-man sagában ugyanis említenek egy bizonyos Naptéglát:
Az ég szürke vala és vastag felhők csüngöttenek le róla, mint az öregasszony csöcsei. Akkor a király kiadta népének esemes körüzenetben, hogy mondják meg hová tűnt a Nap, de azok nem tudták megállapítani, mert teljesen kótyagosak voltak a tegnapi galócapaprikástól. Leginkább csillagokat látott az ők szemük, de pont a Napot egyik se találta.  Grimpixmöj-man persze egyből rámutatott az ég egy pontjára. Akkor a király előhúzta zsebéből a Naptéglát, amit még a kínai kereskedőktől zsákmányolt és az ég felé tartotta annak előlapi kameráját. És akkor annak IPS paneljában világosan láthatóan felragyogott a Nap, igazolva a pontot, amit Grimpixmöj-man megjósolt vala.
Naptégla app. Külön érdekesség a Naptégla felső részét díszítő felirat.
Talán orkul van? Mit jelenthet?

2020. máj. 14.

A rekesz okozza a jel/zaj arányt?

A szakmabeli újságírásnak már csak az van hátra, hogy kijelentse, a kamerapánt okozza a zajt a képeken. Kis matek jöhet? 5-8 osztályosoknak ideális. Ez a czikk például azt feszegeti, hogy a képminőségben (zaj) nem is a lapka mérete (felülete) számít, hanem a rekesz, ami ebben a példában egy tölcsér analógiája, aminek a szája, ha jó széles akkor rengeteg fotont tud a bármekkora lapkára terelni. A tölcséres ábrájuk elég megtévesztő, az egész cikk értelmezése döcögősen ment nekünk. Ezért mi is végzünk egy gondolatkísérletet végtelenül leegyszerűsítve a témát, lám ugyanarra az eredményre jutunk e. 
Rekeszátmérő méretkülönbsége fullframe és APSC között

Tételezzük fel, hogy van két gépünk (egy APSC és egy fullframe). Ugyanannyi megapixeljük legyen, a leegyszerűsítés végett mindkettő legyen egyetlen pixeles lapka. Tehát az egyik gépen 36*24mm a pixelméret, a másikon mondjuk 24*19mm. Ami azt jelenti, hogy a fullframe pixele kb. 2,25X nagyobb felületű. Az egyszerűség kedvéért mindkét lapkát natívon, ISO gain nélkül használjuk, az egyiknek legyen 45,000 elektron a full well kapacitása, a másiknak meg csak 20,000 elektron (felületarányosan választottuk a két számot, ami csalás, mert a valóságban az FX Nikon D3s 80,000 elektronos, a kortársa az APSC D5000 pedig csak 28,000 elektronos, ahol 2,85X a szorzó, viszont a két gép kvantumhatékonysága sem egyforma, 55% vs 37%, ha mindkettőt 100%-ra számoljuk, akkor már majdnem 2,01 szörös lenne a különbség a felület miatt elvárható 2,25-ös szorzóhoz képest)
Forrás  FX és APSC Nikonok összehasonlítása

Legyen ezeknek a csodagépeknek objektívjük is. Az APSC lapka 18mm látószöge akkora, mint a fullframe lapka 27 milliméteres látószöge, vagyis ugyanarról a területről gyűjt fotont és ugyanannyi pixelre osztja azt szét, jelen példánkban egyetlen pixelre mindkét gép.Tehát eddig mindkét gép adott pixelébe elvileg (fotonzajjal nem számolva) ugyanannyi fotonnak kellene belehullni adott időegység alatt. Tételezzük fel, hogy egy középszürke homogén felületet akarunk középszürkének befotózni abba az egy pixelbe. Amennyiben a nagyobbik pixelbe 22,500 elektron képződik, akkor félig lesz tele, ugyanennyi elektrontól a kisebbik pixel túlexponálódna, sőt túl is csordulna 2,500 elektron.

Tehát valamit kifelejtettünk az exponálási háromszögből, mégpedig a rekeszt. Legyen mindkettőnek azonos rekeszértéke, pl. f/2,8. Van a képlet: fszám=gyújtótávolság/nyílásátmérő, amiből egy harmadikos is levezeti, hogy a nyílásátmérő=gyújtótáv/fszám, tehát a fullframe lencse ugyanakkora rekeszértékéhez nagyobb beömlőnyílás, a példa esetén szélesebb tölcsér tartozik, ami értelemszerűen több fotont tud befogni, amiről tudjuk, hogy jobb SNR-t eredményez a fotonzaj szempontjából. 

Magyarul, egy adott fókusztávhoz járó fullframe rekesz (mondjuk 27mm - f/2,8) bővebb nyílás átmérőben, mint egy APSC ugyanakkora rekesze (ha ugyanolyan látószögre számítjuk). De ez egyetlen gépen belül is igaz, egy 400 milliméteres lencse 5,6-os rekesze sokkal tágabb, mint egy 35 milliméteres lencse ugyancsak 5,6-os rekesze, hiszen az előbbi kisebb területről gyűjti a fényt, tehát nagyobb tölcsérrel kell merítenie (a fenti analógiát használva). 

Azt gondolom mindenki számára világos fiatalkorából, hogy adott objektívvel cigit meggyújtani a legtágabb rekeszen volt érdemes, sose rekeszeltünk, mert nem az volt a cél, hogy szép Nap-képet kapjunk a dohányon, hanem hogy minél hamarabb meggyúljon. Persze érdemes volt nagylátószögűvel cigit gyújtani és nem teleobjektívvel, de ennek oka a jelen példa szempontjából mellékes. Viszont aki bekommenteli, hogy miért is jobb a nagylátószög cigigyújtásra, az bebizonyíthatja, hogy alaposan olvassa az Utazásokat, tehát nem palcsinger.

Mivel a két lapka oldalai között kb 1,5 X a különbség, ezért a gyújtótávolságban is 1,5 a szorzó (18-27). A lapka felületeiben a különbség 2,25-szörös  lesz (területszámítás), a rekesznyílás felületeiben szintén 2,25 a szorzó a két gép között. Tehát ha a nagyobb lapkán 22,500 foton okoz elektront, akkor a kisebbiken pont 10,000, amitől az is pont félig fog feltelni. Tehát az expozíció helyes lesz középszürkére. Viszont a minőségben a SNR=N/sqrt(N) képletet használva, fotonzaj szempontjából (22500/sqrt22500=150 vs 10000/sqrt10000=100) 1,5-szörös különbség lesz a nagyobbik lapka javára. Azt hiszem eléggé körbejártuk a dolgot elméletben, és nem fog kelleni a kínai nagyítóimból fénymérős kísérleti eszközt építeni, mert unnám. De ti megcsinálhatjátok.

Na, ebből a perspektívából valóban igazolható, hogy a rekesz okozza a képminőséget. De ettől az a tudásunk sem érvénytelen, hogy a nagyobb lapka a jobb (legalábbis azonos technológiai fejlettségi szinten, mert ugye egy mai telefon simán versenyezhet a legelső DSLR-ekkel). A cikk ugyanakkor kiemeli, hogy ettől még a lapka dinamikája valóban a lapkamérettől függ, például a Nikon D5000, CMOS pixelmérete (pixel pitch) 5.5 mikron, a felület pedig 30,36 µm2, ami azért fontos, mert a felület meghatározza, hány foton tud rápotyogni. Bár mindenki a vödrös hasonlattal él, azért a lapka mélysége nem átlátszó mindenféle színű fény számára, hiszen akkor lehetne gyártani a jó mély szenzorokat amik aztán több-százezer elektront is gyűjtögethetnének. Sajnos a hullámhossztól függ mennyire mélyen penetrálja a foton a szilíciumot, 1100 nm fölött azért már jócskán átlátszó a szilícium monokristály.

Ugyanezt a témát közelíti meg az f/ratio mítosz című cikkük is, csöppet más perspektívából. Tagadják azt a tévhitet, hogy minden kamera ugyanolyan expo-szentháromsággal ugyanolyan jel/zaj arányt fog produkálni. Mi ezt nem is hittük sohasem, de ha te igen, akkor olvasd tovább. Példának azt az esetet hozza fel, ha egy kamerát felére lecsökkentünk.

36*24mm -ből lesz 18*12mm a lapka. A fókusztávolság szintén csökken 27mm-ről 13,5mm lesz. A cikkünk előző része alapján a rekeszátmérő is feleződik, 9,64mm-ből 4,82 mm lesz. A lapka területe nyilván negyedakkora lesz 864mm^2 vs 216mm^2, de az expozíciónk nem változik, mert nyilván a rekesznyílásunk felülete is negyedére csökken: 72,98mm^2 vs 18,24mm^2. Gyakorlatilag egynegyed fotonmennyiséget fog begyűjteni egy felére csökkentett kamera. Ami az SNR képlettel pontosan feleakkora jel/zaj arányt jelent, magyarul egy feleakkora kamera feleakkora képminőséget jelent (fotonzaj szempontjából). 

Hogy ugyanannyi fotont gyűjtsön be a kis kamera is, ahhoz ugyanakkora rekeszátmérő kellene, ami nyilván jóval nyitottabb F-számot jelentene a feleakkora gépen. A Clark példájában 20 megapixeles kamera 50mm f/4 rekesszel felére összezsugorítva 25mm f/2 rekesszel adna ugyanolyan megvilágítást (ugyanannyi fotont), vagyis a rekeszátmérő konstans 12,5mm lenne. Ha ezt transzponáljuk f/1,4 rekeszre, az derül ki, hogy a kisebb kamerának f/0,7-es lencsére lenne szüksége azonos jel/zaj arányhoz. Ami ugye elég durci. Arra viszont nem tér ki a cikk, hogy ez két fényérték túlexponálást is jelentene, vagyis ha középszürke felületet exponálnánk V. zónára a nagy géppel, akkor a lecsökkentett kamera a VII. zónában hozná ugyanazt. És már saját méréseinkből tudjuk, hogy minél magasabb zónába exponálunk valamit, az annál zajmentesebb. Tehát körbeértünk, minden klappol a tapasztalatainkkal, a világ tehát ha nem is lapos, de legalább kerek.

De azért egy észrevételt tehetünk, éspedig, hogy emiatt  tesznek lehetővé nagyobb kamerák relatíve nagyobb rekesznyílásokat. (Amúgy relatíve szűkebbeket is - de az a diffrakció miatt) Tehát nagyobb kamerával nagyobb a mozgástér,  nemcsak a zaj, de akár a deep of field területén is.

2020. máj. 13.

Milyen nyomtató a tintasugaras? RGB vagy CMYK?

Gondolkoztatok már azon, hogy mitől RGB nyomtató az a színes tintasugaras (vagy toneres), ami CMYK színeket (?)  használ fehér papíron?
Bridge így jeleníti meg a CMYK és Adobe fileokat (4 külön profil, lásd: filenevek). 
Érdekesség, hogy a két CMYK profile között mutatja a különbséget, 
de a két RGB profile között nem, Photoshopban viszont mutat különbséget.

Ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy érdemes CMYK színmódba konvertálni a cuccainkat, ha azokat ki akarjuk nyomtatni, még akkor sem, hogyha a nyomtatók zöme ma is ezt a négy színt, vagy legalábbis valami ilyesmiket használ. Arról nem is beszélve, hogyha 6, 12 vagy mittudomhány tintával dolgozik. (Sőt már a nyomdászati gyakorlatban sem kell minden kötelezően CMYK kell legyen, egyrészt a RIP technológia az RGB-t csodálatosan átalakítja, másrészt csomó színhelyesség-biztosítási eljárás létezik.) Na, de fotós szempontból a nyomdászat nem annyira érdekes most. Annál inkább a nyomtatók. 

Megpróbáltuk megfejteni, miért tekinthető egy nyomtató RGB és nem CMYK eszköznek, de ezt találtuk tudományos magyarázatnak az interneten: 
... amiből rögtön tudtuk, hogy ezt a könyvet csakis nő írhatta és hát nem is tévedtünk. Hogy mégis valahogy kapcsolódjunk a témához, adott egy Epson L300 gazdaságos (utántölthető) egyáltalán nem high-end irodai nyomtató (nem Postscript). 4 alaptintát használ, ami ránézésre cián, magenta, sárga és fekete. Kimeríti a szubtraktív színkeverés szabályait? Fogjuk rá. Photoshopból (16 bit) nyomtattunk alapszíneket RGB (adobeRGB és sRGB profilok) és CMYK (PSO Coated V3 profil [FOGRA], és a SWOP V2 még rondább) színmódból, a nyomtatóra bízva a színkezelést (perceptual, fényes papír, beszt minőség). Nyilván nem tudhatjuk, hogy pont ezeknél a tökig szaturált alapszíneknél pontosan mekkora az eltérés a nyomtató saját színtere Lidl-fotópapíron, illetve a nyomtatni kívánt színterek között, lehet ha sötétebb, világosabb színeknél sokkal nagyobb eltérést tudtunk volna fogni. De nem tudományos kísérletet folytatunk, csak elbábozzuk azt.

A monitoron, aminek a színtere alig csöppet bővebb, mint sRGB, jól látszott a különbség a két RGB profil között. Az aRGB zöldje sokkal zöldebb volt, a pirosa meg csöppet világosabb és hidegebb, mint az sRGB esetén. A CMYK színterek meg egyenesen megfakultak, mint az várható volt. Ennek ellenére kinyomtatva 7 kolléga közül egyetlen egy tudott különbséget tenni az AdobeRGB és sRGB között, ami bár lehet véletlen is, de muszáj elhinnünk neki, mert egyedül ő volt képes tökéletesre megcsinálni az XRite tesztjét. A CMYK-t a többségünk nyilván egyből kiszúrta a nyomaton, de közel nem volt annyira gyenge, mint a monitoron. Szinte csak a zöldben látszott különbség az RGB nyomatokhoz képest, talán valamicske eltérés volt a kékben is, de a CMYK piros az szakasztott olyan volt, mint az RGB vöröse. Annak ellenére, hogy a monitoron csapnivalóan mutatott a CMYK, printen egészen jó lett, de éppen nem érte el az RGB minőséget. A CMYK színbibliától pedig olyan messze volt a nyomat, hogy, ... na mindegy, a színbiblia nem is fényes papírra volt nyomtatva, plusz raszteres, nem is vártuk, hogy cakkra olyan legyen. 

Most akkor az a kérdés, hogy vajon mitől jobbak a tintasugaras CMYK nyomatok, mint azok képernyőképei? A képernyő az offset nyomtatás szűkös lehetőségeit szimulálja, de a tintasugaras RGB nyomtató színtere ennél sokkal gazdagabb, így valamiféle titkos profile konverzióval kiszélesíti? De miért? Honnan tudja, hogy nem például egy olyan fakó vörös színt akarok nyomtatni, mint amilyent monitoron láttam? Ebben az esetben azt gondoljuk, hogy célravezetőbb ne a nyomtatóra bízni a színkezelést, hanem inkább a Photoshopra. 

Tehát akkor milyen nyomtató is a tintasugaras? Itt azt olvastuk, hogy hiába kap CMYK képet a (nem postscript) nyomtató, úgyis RGB-t csinál belőle, majd saját tintáinak megfelelően bontja szubtraktívra. Ha ez igaz, ahhoz képest csudiszép RGB-t varázsolt, mert pl. a Photoshop egyáltalán nem képes CMYK-ból visszaállítani egy elfogadható RGB-t.