Nikonnal suttogó

Grimpix egy antiblogger, találkoznánk egy igazi vérbloggerrel, akkor szerintem összecsattannánk és felszabadulna egy foton. Vagy egy fotó. (Oké, vágom, hogy a szóvicc = novicc.) Mert ugye a blogger műfaj mindig a legújabb technológiákra koncentrál, mivel az hozza az optimális nézettséget. Mi pedig csak azzal foglalkozunk, ami éppen érdekel. Ezért van össz-vissz tizenhárom látogatónk. Pl. a tíz éves D5000 zárhangja kit érdekel 2018-ban? Csaba komám posztolt a minap egy zárhangos cikket, és mivel volt egy évekkel ezelőtt abbahagyott bejegyzésünk kicsit felültünk erre a körhintára.

Divat manapság eloszlatni a tévhiteket, hogy a fegyvereken a hangtompító nem is tompítja a hangot. De, bár a Nikon nem annyira fegyver, mint pl. a Zenit volt (súlyos sarkos fémváz, hasadóanyaggal bevont optika, stb.), a Quiet-mód mindenképpen halkabb élmény, mint mikor a kezdő fotós akusztikus-gitárkoncerten csipogó fókusz-visszaigazolással dolgozik. Nem is értem, hogy olyan rendezvényen, ahol a recsegős cukorkát kibontani taplóság, hogy nem érzik a kollégák, mekkora paraszt az, aki tüköraknással nyomja.  Bár a csecsemőcirmogás sokkal idegesítőbb egy-egy előadáson. 

Na mindegy is, a szakirodalom szerint a normál-módhoz képest (80dB - bármit is jelentsen ez), a suttogó exponálás akár 8-10 dB-lel is kevesebb lehet a Nikon D5000-en, ami még mindig messze van a csendestől, de legalább sokkal sunyibb hang. A hangokat nem teszem fel, mindenki kipróbálhatja magának, a hangképeket viszont megpróbáljuk értelmezni, vagyis most olyasmiről lesz szó, amihez nem értünk.

A képen baloldalt egy normál 1/4000 s exponálás hangja látszik, jobboldalt pedig a Quiet-módban ugyanez. Egyszerű mikrofon, asztallapra leszorított géptest. Amplitúdóban nincs nagy különbség. A jobboldali nagyobb is picit, de ezzel most ne foglalkozzunk. Gyanítjuk, hogy a mintavétel nem alkalmas a precíz lefedéshez, ezért lehetnek eltérések az amplitúdóban, de kiátlagolni nem fogunk az fix. A baloldali egy erőszakos, folyamatos hosszú hang, a jobboldali pedig egy több részre szabdalt, rövidebb hangsorozat, ami élményében valóban sokkal halkabbnak tűnik, akárhogyan is hisztizzen a híres kolléga.

Ugyanezek egymás alá rendezve, időben picit széthúzva. Alul a csendes expóhang látható, a pirossal jelzett szakasz pedig a tükör visszacsapódása, ami tetszőlegesen elodázható, ugyanis az exponálógomb felengedésekor történik csak meg. Viszont jól látszik, hogy míg a normál módban 70 milliszekundum alatt lefut a zár is, a csendes módban ehhez szinte 130 milliszekundumra van szükség. 

Itt pedig egy 1/30 szekundumos exponálás látható, fent a csendes, alul a normál. Felül jobboldalt a tükör visszacsapódása látható, sajnos a többi exponálási fázis nem egyértelműen azonosítható, bár mintha sejteni lehetne az exponálás alatti csendzónát mindkét exponálás képén, viszont mindkét esetben kb. 80 milliszekundumos szakaszként. 

A netes szakirodalom szerint a csendes-módban a tükörfelcsapódás ideje is hosszabb, emiatt nem csattan akkorát. Ezért, hogy jobban külön lehessen választani az egyes fázisokat most 1 másodperces exponálások következnek, de EXPOSURE DELAY bekapcsolásával, hogy a tükör felcsapódása teljesen külön váljon a zár hangjától. Kb. 1 másodperc késleltetést kapunk így a tükör és a zár között, ez hivatott megvárni a tükör okozta rázkódás lecsengését, hogy élesebb képet készíthessünk.  Erről majd talán máskor bővebben.

Ez egy normál expó-hang, elől a tükör, aztán a zár nyitása és csukódása, majd a legvégén rögtön a tükör is lecsapódik.

Ez pedig egy quiet mód hang, tükör majd zár ki-be és a gomb felengedése után csapódik vissza a tükör tetszés szerint késleltetve. Utána még egy pisszenés is hallatszott, de tutti az objektívből, talán a VR bekapcsolva lehetett. 

Mivel a fenti képek időskálája nem egyforma, ezért a fenti két tükörfelcsapódás-hang egyetlen hangsávra vágva:

Baloldalt a normál üzemmód tükörfelcsapódás ideje, jobbra meg a quiet üzemmódé. Látszik, hogy több ideig tart, de leginkább az látszik, hogy Grimpix nem hangmérnök. Tehát arra most ne figyeljünk, hogy a jobboldalinak sokkal nagyobb az amplitúdója, mivel a teszthangfelvétel nem volt tökéletesítve, simán elképzelhető, hogy a mikrofon pár milliméterrel közelebb volt a második hang esetében a géphez (a zárhang is combosabban jelenik meg itt, pedig abban nem kellene különbségnek lennie). Meg aztán mindkét hangfile átesett csomó szűrésen és erősítésen, a kezdeti csöpp eltérés így lehet ha el van túlozva.

De az is lehet, hogy véletlenül rátapintottuk a Nikon tyúkszemére és a quiet mód valóban hangosabb, mint a normál. Ha valaki unatkozik, akkor máris van mivel eltöltenie az idejét. Én házi körülmények között, télen, amikor megy a bojler, meg a hűtő, meg fúrnak a negyedben, trappol a fölső szomszéd, lent basztatják a hondát, hangot mérni tutti nem fogok. Meg hát a számítógépem szinte hangosabb, mint a Nikon. Akkor meg minek? 

Focus stacking - első próbálkozás

Elég régi technika, hogy az apró mütyürkéket nem egyetlen makrófelvételből fényképezik, hanem gyakorlatilag végigtapogatják DOF-nyi lépésekkel és egyetlen éles képpé gyúrják az élesség-szeleteket. Nem is tudom, miért nem gyárilag építik bele az autófókuszos gépekbe a léptetőmotor vezérelhetőségét. Bár a Cannon hekkelt szoftvere tudja ezt is. Mindenesetre Nikonon, OTG kábelen keresztül, androidról ez valamennyire megvalósítható. 

A téma alig 2,5 cm, A Raynox-szal szerelt optika DOF-ja pár milliméter. A Helikon Remote ingyenes, butított változatát találtuk használhatónak. Sajnos a teljes változat csöppet sem olcsó. Ebben viszont korlátozva van a filementés (nincs RAW, és minden JPEG a telefonra mentődik csak. Ezen kívül az illesztő funkciója bár lefut, a kész stackkelt képet sehol sem találtuk a telefonon. Updateltük az appot, hátha megoldódik, na utána már a funkció sem volt benne, gyanítjuk, ezt is csak a fizetett változatban használhatjuk. A kezdő és utolsó élességi zónát megadva, a Helicon megtippeli hány fotóra van szükségünk a teljes tartomány lefedéséhez. 

A valóságban a tárgytávolság alig pár centiméter volt. 

Sajnos úgy tűnik, ezt a lencse elektronikájából olvassa és teljesen hidegen hagyja a valóság, így például egy Raynox 250 előtét teljesen láthatatlan a számára. Gyakorlatilag egy olyasmi van belépítve, mint az online DOF Masterbe.

Forrás

A stackelt képeket PSben fogjuk illeszteni, illetve a Helikon Desktop applikációjában, ami szintén fizetős és drága, de mi csak kipróbáljuk most. Mellesleg a Helikon 3 algoritmussal dolgozik, ezek közül az első kettő paraméterezhető is. 

Érdemes 100%-ban megfigyelni a bal fényszórót, a hűtőrácsot, illetve a szélvédő jobb oldalát hogyan mappelik a különböző algoritmusok. 

Az gyönyörűen látszik, hogy valami nagyon nem oké. A Helikon 4-5 fotót látott jónak, amivel szerinte lefedhető az élességtartomány, azonban, mint fent már említettük, figyelmen kívül hagyta a Raynox előtétet.

Életlen zónák a stackelt képben. Kattints a 100% mérethez

Ezt leginkább egy kísérlettel lehet bizonyítani. A tesztképen 1*1 milliméteres négyzethálót láthatunk. A Helicon 5 képet készített. Ebből ezt képes a C módszerrel összerakni.

Nemcsak az látszik ebből, hogy nem képes kezelni a képszéleket, hanem a tényleges DOF zónák is kirajzolódnak rendesen. Nem látod? Akkor itt a Helikon eltúlzott 3D modellje:

Ekkor manuálisan 15 lépést kértünk az ajánlott 5 helyett. Az eredmény (Helicon Focus C metódus) sokkal jobb:

Az illesztések nem észrevehetőek, az élesség a teljes tartományon elfogadható. Amit a 3D felülettérkép is mutat:

Az elkövetkezőkben megpróbáljuk felderíteni, hogy milyen matek alapján számolható ki pontosan, hogy hány fotó fedi le a tartományt, amennyiben előtétlencsét, vagy makrósínt használunk. 

Hogyan ölik meg a kínaiak a DIY mozgalmat. Átvilágító asztal.

Hejj, régen minden jobb volt. Ott volt például az Ezermester, na jó, ez most is megvan, csak be kell írni a youtubera, hogy DIY, és utána amit éppen csinálni szeretnél. Csakhogy most már nem azért csinálunk házilag bármit is, mert azt nem lehet kapni, vagy mert drága, esetleg még ki sem találták, hanem pusztán becsvágyból. Hogy bizonyítsuk, a férfiprincípiumot fúrás-faragással (vagy a nőit kézimunkával), hogy homo habilisek vagyunk. Még. Mert igazából már nincs rá(nk) szükség, hiszen már mindent kitaláltak és már mindent legyártanak a kínaiak. És olcsóbban, mintha otthon te raknád össze gyufaszálból. 

Na, egy ilyet például már 15 dollárból megvehetsz, és nem kell eltökölni vele egy délutánt. De mi kényszeresek vagyunk, és amúgy is van otthon három szétszerelt monitor, és az a fixációnk, hogy átvilágító asztalt kell készítenünk belőle. Nem mintha szükségünk lenne rá, de ha egyszer semmit sem dobunk ki, akkor valamit kezdeni kell a sok kacattal. 

Ezek még régi modellek, fénycsővel, aminek a meghajtó áramköre annyira rá van integrálva a vezérlőelektronikára, hogy így már használhatatlan. Meg aztán 230V kellene hozzá, fémkasztnival, ölben használva... Ezért LED-ben gondolkozunk. Pár dollárért már lehet kapni USB-s (5V) ragasztható, szabható LED-füzért, kifejezetten meleg-fehéret választottunk. A CFL modult kirángatva a monitor alsó és felső részéből, pont be tudtuk szuszakolni a kartoncsíkra felragasztott LED-sorokat. Előtte persze kipróbáltuk, nem melegednek annyira, hogy indokolt lenne fémre ragasztani.

A két sort párhuzamosan kötve, a tápkábelt hot-glueval rögzítve készen is van a cucc. Mondjuk nem ártana a folyékonykristály-panel helyére egy vékony üveglapot is vágatni, lehetőleg tejüvegből, de akkor a saját költség már jóval túlmutatna egy kínai átvilágító asztal árán. Egyelőre így marad. Úgysem biztos, hogy használni is fogjuk. Meg aztán van már egy átvilágító asztalunk, ami sokkal rugalmasabb pl. rajzolás szempontjából. A képen jobbra egy 10 collos tablet látható. Mondjuk akkora fényt nem csinál, mint a DIY átvilágító asztal, de kopírozni sokkal alkalmasabb. 

Sajnos a fénye nem teljesen homogén, a széleken azért látszanak az egyes LED modulok, de azért a célnak megfelel. Powerbankról, számítógépről, telefontöltőről egyaránt meghajtható. 

Van velem egy aranyember... valami külföldi *

A Pinterest virította nekünk a minap, hogyan lehet aranyfóliázni házilag. Kell hozzá egy lézernyomtató, egy arany-, vagy bármilyen fém(transzfer)fólia, illetve egy lamináló szerkezet. A fémklisés hőfóliázáshoz képest (prégelés) ez azért jobb módszer, mert nem kell spéci kliséket marni bronzból drágáért, és nem kell spéci fóliázógép sem, ami csak nagy példányszám esetén térülne meg. Mármint térülne a francokat, az aranyfólia irtó ciki, annyira rokokó, hogy az borzasztó.

A prégelés a szakirodalom szerint leginkább 3 változó függvénye. Hőmérséklet, nyomási idő, nyomás. Nem könnyű ezeket az adatokat megtudni, amúgy is többféle gép van használatban, a szakemberek is leginkább próbálgatva jutnak el a jó eredményhez. De nagyságrendileg nagyjából, 100-170°C közötti hőről, másodperc alatti időről és 50+ tonna / négyzetméter nyomásról beszélünk.  

De ebben az esetben nem a fémfóliázó sablon (bélyeg) fogja átsütni a prégelő fóliáról a kívánt formát a papírra, hanem a lézernyomatra kontaktolva, a felhevült tonerbe fog beleragadni a cucc. Na de még csak lézernyomtató sem feltétlenül kell, létezik toner-pen is, amivel megrajzolható, hogy hova ragadjon a fólia. Ennek a kollégának viszont nem akart ezzel sikerülni. A laminátor is kiváltható, ha a fóliával kontaktolt nyomatot újra átengedjük a lézernyomtató kemencéjén (üres nyomtatás). Ezt mi nem próbáltuk ki, mert nem bíztunk abban, hogy a fólia esetleg nem ragad bele a nyomtatóba. 

Nekünk természetesen nincs laminátorunk (se), de, bár nagyon nem hiszünk a vasaló létjogosultságában, hiszen a vasalt ruha annyira, de annyira  XX. század, azért csak kallódik nálunk is otthon egy régi vasaló. Egy laminátor 70-150°C körül állítható, ez vasalóval is simán elérhető. Fóliát se vettünk, hiszen a cégnél mindig akad pár arasz prégelő hulladék (pl. Lemaco 220 Standard Gold), amivel lehet kísérletezni. A neten a handcraft vloggerek nem pont ilyet használnak, arra 30+110 mikron vastagságot találtunk, a Lemaco weboldala viszont nem ilyen bőbeszédű. Ezért megmértük, és 13,2 mikron jött ki. Pont egy nagyságrend különbség. 

Vasalóval a nylon (kb. 110°C) és a gyapjú (kb. 150°C) között érdemes keresgélni a megfelelő hőmérsékletet. Ha nagyon forró, akkor nemcsak a tonerre ragad át a réteg, hanem a sima papírra is, ugyanakkor a hordozóréteg annál jobban ráncosodik, ami az átvitelt tigrismintássá teszi, valószínűleg leginkább amiatt, hogy tized olyan vastag a hordozó polimer, mint amit a neten láttunk. Nagyon alacsony hőfokon viszont nem lesz teljes az átvitel. Érdemes lett volna kipróbálni a prégelő fóliát laminátorral is, de annyira nem akartunk felülni erre a körhintára.

Tapasztalatok. A prégelő fólia nem kifejezetten a vasalós átvitelre lett optimizálva. Több mint egy tonnás nyomást kellene a vasalóra helyezni, nekünk csak 80 kilónk volt erre.  Viszont nagy felületek tigrismintás fóliázásához tökéletes effektust ad.

Hidegen is érdemes kísérletezni ezzel a fóliatípussal, a cellux például prímán lekapja a fémréteget a hordozóról. Tehát egy kivágott sablonnal felkent vékony ragasztófelület így simán bearanyozható ezzel a módszerrel, bár valószínűleg a kötés szilárdsága a ragasztótól is függni fog. Jó szórakozást!

*na, a centrifuga is mindjárt lejár. 

Rest in pixels

Ez egy piszkozat-bejegyzés (inkább jegyzetszerű izé), elmaradt a többitől. De ha már dolgoztunk vele, nesztek, mert jó linkek vannak a vége felé.

A hiba rossz? Ugyanis attól hiba valami, hogy nem olyan, amilyennek lennie kell. Mondhatnánk azt is, hogy másmilyen minőségű, mint amilyent elképzeltünk előre, de nem lenne őszinte a mosolyunk közben, hogyha ezt az alternatív minőséget például a most vásárolt drága kameránk produkálná. De hiba lenne azt állítani, hogy a kudarcnak nincs szépsége (aesthetics of failure). Hát mindjárt itt vannak a fail videók, ómájgádék és szúkkáék (milyen beszédes társadalmi kontraszt) kudarcait abszolút nem hibaként éljük meg, hanem élményként. Mondhatnánk, egy fail-videó akkor kudarcos, ha nem kudarcos eléggé.

De a hiba, vagy glitch, akkor is hiba, hogyha szándékosan megtervezett? Vagyis ha az elvárás a hibás megjelenés, hangzás, akkor gyakorlatilag a kifogástalan megjelenítés és hangzás pont a kifogásolható? És amennyiben a glitchet szándékosan tervezzük meg, állítjuk elő, megfosztva hiba-jellegétől, akkor az elveszítvén véletlenségét, szükségszerűen giccs lesz belőle? Vagy csak egy új kifejezésmód, egy új művészi eszköz? Talán az egyik legkezelhetetlenebb eszköz.

Maradt még néhány eddig nem publikált kísérlet illusztrációnak. RAW-ot is lehet wordpaddelni, az eredmény kicsit hasonlít a BMP wordpaddeléséhez, de nem teljesen ugyanolyan.

A BMP formátumok szövegszerkesztővel trancsírozásáról már volt szó, érdemes minél több programot kipróbálni, teljesen más eredményt okoz egy MSWord, Wordpad, a baloldali kép most MS Wordban készült (csak megnyitva és újramentve), a két jobboldalit pedig a Notepad++ hexeditorával csináltuk.

A képek nem mindig stabilak a beavatkozás után. Érdemes fixálni őket, mondjuk IrfanViewben. Minden formátumnak saját nyelve van, de ezeket a nyelveket az egyes szoftverek is különféle dialektusban beszélik. Glitchben jártasak között nem ismeretlen ez az alapmunka.

Volt már szó a glitch szinesztéziájáról is. Például Igorr lemezborítójának glitche kifejezetten szinesztétikus, ugyanis Igorrr is gyakran használ zenei glitcheket. De nyilván már sokkal régebb óta van ilyen, hallgassatok például John Cagetől valami karcosat :) Grimpix szerint ez a figura amúgy is  a zene Warholja. Puzsér azt állítja kitalálta a legnagyobb posztmodern médiaélményt az árva kislánnyal, aki nem énekel. De megelőzték. Hallgassátok például ezt, több, mint 50 éve íródott. És igen, még deathmetál feldolgozása is van, itt meg a magyar vonatkozás :)

Na, de eltértünk a tárgytól. Az előzményekben tönkretettünk BMP és JPEG fileokat. De a numberone  érdekesség a PNG trancsírozása. Legközelebb ezzel kísérletezünk, mert ennek a textúrája áll legközelebb a mi ízlésünkhöz.