2019. nov. 13.

Luminosity Mask - kell a kutyának?

Valószínűleg ez is egy mihaszna dolog, de mivel évek óta egyfeszt előkerül, inkább átgázolunk most rajta, hogy tudjuk elengedni. A guglin ez a keresőszó ennyi találatot ér:
Nem mellékesen sok Photoshop-fogást is igényel a megértése, amit majd vagy tudunk használni az életben, vagy nem. De valamivel el kell tölteni az időt a halálig, nem igaz? Egyesek kifejezetten ráfeszülnek a témára és mindent ezzel a módszerrel orvosolnak. Ebben a bejegyzésben kifejezetten a maszkok kézi létrehozásáról lesz szó, és nem a felhasználásáról. Amennyiben még izgat a téma, visszatérünk rá, és akkor az alkalmazási potenciálját fogjuk körbejárni. Ha nem vagy kíváncsi a részletekre, ugorj az utolsó bekezdésre, Greg Benz letölthető cucca egy kattintásra megcsinálja a maszkokat. 
A dolog lényege, hogy bizonyos képeknél a beavatkozást kifejezetten valamelyik tónustartományra szeretnénk korlátozni. Pl. csak a csúcsfényeket szeretnénk egy csöppet sötétíteni, de úgy, hogy az ne legyen hatással a közép és sötét tónusokra. Vagy pont a bebukott részleteket szeretnénk kicsit felhozni, de anélkül, hogy ez a csúcsfényeket érintené. Vagy a középtónusokat szeretnénk, mit tudom én, megcolorgradingelni, anélkül, hogy a világos és sötét részekre ez hatással lenne. Csupa mindennapi életszerű alkalmazás, nem igaz? Na, szóval ez kézi körberajzolgatással, vagy precíz Curves vonalakkal mission impossible. Cserébe itt van egy jóval macerásabb eszköz.  Persze, látunk benne fantáziát, hogyha az alapképünk 16 bites. De ilyen esetben valószínűleg megvan a RAW is, ami hasonló beavatkozásokat tesz lehetővé. A Camera Raw négy beépített szélső tónustartományt enged finomhangolni, Whites, Highlights, Shadows és Blacks, a középtónusokat az Exposure csúszka matatja (ezt az újabb Camera Raw hisztogramok interaktívan is engedik babrálni).  Persze ezekkel nem minden oldható meg (pl color gradingre nem alkalmasak önmagukban), de saját praxisunkban eddig nem éreztük a korlátait. Mindenesetre 8 biten ilyenekkel monyolni elég viccesnek tűnik.  Bár dinamikanövelésre elég legitim eszköznek tűnik, talán erre is visszatérünk majd.
Nem túlságosan elveszve a részletekben (de azért nem elmaszatolva a dolgot, mint sok más kollégánál) álljon itt is egy rövid leírás a Fényesség Maszkok létrehozására Photoshopban magyarul. Folyamatában a youtubon is megnézhető, de ott nem fognak kitérni a háttérre. Nem atomfizika, de szükséges a rétegek, csatornák és a kijelölések (masírozó hangyák) működésének az ismerete. A tónusok könnyebb mérhetősége miatt Grayscale képet használunk. 
0-100% skála 5% lépésekben.
1. Channels fülre váltunk. Az RGB (esetünkben Gray) bélyegképen CTR+kattintunk, ettől létrejön az első kijelölésünk, ami leképezi az alapkép fényességét, mint kijelölést. Ezt a kijelölést lementhetjük egy alpha csatornának, a neve legyen mondjuk Luminosity 1. Így CTR+kattintva bármikor visszanyerhetjük ezt a kijelölést. A masírozó hangyák ne tévesszenek meg, csak azokat a részeket járják körbe, amelyek 50% fölött vannak. De a kijelölés természetesen ettől még átmenetes.
Itt máris kérdések merülhetnek fel, ugyanis egy Grayscale alapkép esetében pontosan ugyanazt a maszkot kapjuk, mint az alap. De RGB esetén hogyan jön létre ez a fekete-fehér fényességtérkép? Nem lesz egyenlő ugyanis a színes kép deszaturált változatával (a sötétebb zónákban lesz árnyalatnyi eltérés). Viszont pontosan meg fog egyezni azzal, mintha a színes képet Grayscale módra váltottuk volna. Ebből az is következik, hogy nem ugyanaz az algoritmus végzi a deszaturálást és a Grayscalesítést.
2. A következő lépésben az előbb létrehozott csatornát töltjük be, mint kijelölést (Ctr + kattintás a Luminosity 1 bélyegképére), majd Ctr + Alt + Shift + kattintás ugyanezen a bélyegképen. Ezt az új kijelölést is lementhetjük csatornaként, legyen mondjuk a neve Luminosity 2
Általában a kollégák elsiklanak a magyarázat fölött, pedig fontos megérteni mennyivel lesz sötétebb az új maszk. Vagyis, hogy pontosan mi a bánatot csinál a CTR+ALT+SHIFT+click egy kijelöléssel. Ha a Luminosity 1 csatornát töltjük be, mint kijelölést és végrehajtjuk ezt a billentyűkombinációt ugyanezen a csatornán, majd az új kijelölést mentjük Luminosity 2 néven, akkor ez utóbbi csatorna pont olyan lesz, mintha két Luminosity 1 réteget Multiply módban egymásra szűrtünk volna. A CTR+ALT+SHIFT+click kombináció a Intersect with selectiont jelenti, vagyis a Luminosity 1 kijelölésből kivonjuk a Luminosity 1 kijelölést. 
3. Ezt többször is megismételve egyre szűkebb fényesség maszkot kapunk, rendre Luminosity 3, 4 amíg meg nem unjuk. Tehát szaporítva a Luminosity rétegeket egyre jobban leszűkíthetjük a csatornákat a legvilágosabb zónákra. Sajnos a lépésköz nem választható meg, az a fent említett módon alakul, lásd az előző bekezdésben a magyarázatot.

4. Szükség lehet a sötétebb zónákat is ugyanígy megszólítani. Ennek érdekében, újra kijelölésként betöltjük az eredeti RGB, vagy Gray csatornát (CTR+click a bélyegképen), de most végrehajtunk egy inverz selection parancsot is, majd így mentjük a kijelölést csatornának, mondjuk Darkness 1 néven. A Dark 1 pontosan a Lumi 1 inverze tehát.

5. A többi sötét maszkokat rendre a 2. lépésben leírtaknak megfelelően képezzük. Míg a Darkness 1 a Luminosity 1 csatornának pont az inverze, addig a Darkness 2 csatorna két Darkness 1 Multiply szűrése és így tovább.

Itt látható a fenti ábrán mért adatok. Sajnos nem sikerült ebből megfejteni az Intersect with selection működési algoritmusát. Erre szerintem még visszatérünk, de ha van ötlet, ne tartsátok magatokban.
A fenti szürkeskálából származtatott csatornák mért értékei. 
6. A középtónusokat kicsit másképpen csináljuk. A képet kijelöljük, majd kivonjuk belőle a luminosity és darkness rétegeket. Tehát CTR+A a teljes képen, majd CTR+ALT+click a Luminosity 1 majd CTR+ALT+click a Darkness 1 csatornák bélyegképein. Az így nyert kijelölés máris menthető mondjuk Midtones 1 csatornaként. Értelemszerűen a Midtones 2 esetén a Luminosity 2 illetve a Darkness 2 kijelöléseit kell kivonni a teljes kép kijelöléséből és így tovább. 
Másik, rövidebb módszer, hogy a luminosity csatornát kijelölésnek töltjük be (CTR+click a bélyegképén), majd az előbb említett CTR+ALT+SHIFT+click (intersect with selection) paranccsal a Darkness réteg kijelölését keresztezzük vele. Az így kapott kijelölést mentve pont olyan Midtones csatornát kapunk mint az előbbi módszerrel. Sajnos ennek a működésére rétegművelet-analógiát nem sikerült találni. Írja meg aki rájött.
Nem árt észrevenni, hogy az egyes Luminosity, vagy Darkness, Midtones csatornák (melyek bármikor kijelölésként betölthetőek mondjuk egy Adjustment Layer maszkjaként) nem az egyes "zónákat" jelölik ki. Ezzel a módszerrel nem lehet csak úgy direkt módon létrehozni mondjuk az Ansel szerinti zónákat.


Mindenesetre, amikor a Select range menüben vannak finomhangolható High, Mid és Shadows opciók, nem nagyon látjuk értelmét a fenti módszerrel maszatolni, még akkor sem, ha kismillió action letölthető erre a feladatra, hogy ne egyenként kelljen kikattogtatni a fenti lépéseket. Kipróbáltuk volna a Lumenziat, de nincs ilyen marhaságra 40 dollárunk.

Helyette az ingyenes masking-panelt töltöttük le, bár ezért is feliratkozást kért az oldal és hát nem szeretjük a rámenősséget. Amennyiben problémáid adódnak a telepítéssel, próbáld meg, ne Zippel vagy Rarral kicsomagolni, illetve install előtt a Photoshopot feltétlenül Adminként indítsd el. A többi tudnivalót írja a kicsomagolt cuccok között. Pl. ha helyesen települt fel, akkor is első kattintásra a Windows/Extensions inaktív, de második próbálkozásra már minden rendben lesz.


Grayscale képpel nem tud mit kezdeni, csak RGB-vel, de nagyjából ugyanolyan mask-szettet hoz létre egyetlen kattintással, mint amit fent kézből mi is megcsináltunk. Nem egy olyan eszköz, ami nélkül nem érdemes élni, használata sok gyakorlatot igényel.

2019. okt. 5.

Kedves székelyudvarhelyi barátai és ismerősei Grimpixnek!

Helyzetjelentés a Kossuth-Rákóczi bringaútról. 

A új bringaút polémiára nem reflektálva, szeretném a tudomásotokra hozni, hogy egy párhuzamos, nem mediatizált próbálkozás is lezajlott, a már 2008 óta létező Központ-Kossuth-Rákóczi-szakaszt érintő bringaúttal kapcsolatosan.

2008-ban, amikor a Kossuth-utca még egyirányú volt (bringával a Sziget-utcán kellett körbekerülni), amikor a járdát még a hereszaggató cölöpök tették izgalmassá, néhány magánszemély, illetve pár civil szervezet, beadtunk egy kérvényt a Városházára, minek eredményeképpen létrejött az a bringaút, amit jelenleg is újrafestettek. A kontextus miatt fontos, hogy azelőtt sok bringás a járdán közlekedett, ezt szerettük volna szabályossá tenni, és a külső sávra terelni, meg az is fontos körülmény, hogy akkor nem volt még ennyi reklámtábla kihelyezve a járdákra, nem volt szó a Kandó előtti "megoldásról" (annak áthelyezését kértük), a bringasávra parkolásról (pl. Ópium, Romarta előtti szakaszok), illetve ígéretet is kaptunk a folyamatos fejlesztésre. A szemeteskukák, buszmegálló, parkolóautomaták sem teszik biztonságossá a sáv használatát. 

Időközben megváltozott a Kossuthban a közlekedési rend (újra kétirányú lett), de a bringasáv nem került le a most parkolósávnak használt útszakaszra, cserébe elveszítettük az elsőbbségünket a Csere- és Malom-utca kereszteződéseiben (pedig kvázi főútról van szó), a központban bevezették a régi Taximegálló helyére a sávot, a Patkóban pedig különösen balesetveszélyessé tették a visszatérést a normál forgalomba (amikor épp le volt kopva az elsőbbségadást kötelező jel, nyilván nem adtunk elsőbbséget a jobbra letérő autóknak). Itt jegyzem meg, hogy a Tamási-, Orbán Balázs-szakaszokon sem értettünk egyet a változtatásokkal (hiszen a  főút státusz ellenére, mindenhol elsőbbségadásra köteleztek, emellett a parkolósáv miatt rátolták az egészet a járdára).

FONTOS! Innentől saját véleményem következik, ami nem feltétlenül tükrözi a kérés összes aláírójának véleményét, ugyanis ezt már nem egyeztettem a többiekkel.

Tehát nyilvánvalóvá vált, hogy a városvezetés nem a bringázást akarta propagálni 11 év alatt, és emellett az autóforgalmat visszaszorítani, az elmúlt években, hanem olcsón, időnként pár vödör festék áráért, megúszni az egész kérdéskört és ezt nyugodtan tehette, mert ezek a szakaszok, ebben a formában nem váltották ki az autósok ellenállását. Továbbá az is bebizonyosodott, hogy nem jó ötlet összeereszteni a gyalogos és bringaforgalmat, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy az ember szeret úgy gyalogolni, hogy lába közé veszi az előtte húzódó bármilyen festett vonalat, vagy szeret hirtelen ötlettől vezérelve irányt váltani. Erre akkor is gondoltunk, de a virágtartós elválasztás sem történt meg az évek során.

Ezért a mostani Bethlen-szakaszon történt fejlesztésektől teljesen függetlenül, de persze azzal szinkronizáltan, az akkori résztvevők elérhető nagy része, újabb kérést adott le a Hivatalnál, amiben csalódottságunknak adtunk hangot és  amiben felhívtuk a Városvezetés figyelmét, hogy már nem tartunk igényt a Központ-Kossuth-Rákóczi bringaútra, nehogy az új, sokkal célszerűbb fejlesztések vitorlájából kifogjuk ezzel a szelet. Gyakorlatilag az új lehetőségek útjából akartuk eltávolítani a megbukott kezdeményezésünket. 

Kattints a teljes méretért.
A többi aláíró nevét kikockáztam, mert nem egyeztettem velük arról,
hogy facebookról is elérhetővé teszem az iratokat.
De akit nagyon érdekel, a Hivatalban megtudhatja. 
A választ szinte egy időben kaptuk kézhez az újrafestéssel. Külön kiemelném az elutasítás indoklást, miszerint a városvezetés szerint közös érdekünk, hogy ne csökkenjen, hanem növekedjen a városban a bringautak mennyisége. Ezzel természetesen nem értek egyet, a városvezetés érdekeivel ugyan nem vagyok tisztában, de a bringautak mennyisége számomra nem szempont, amennyiben az számomra hátrányos, de az sem szimpatikus, hogyha előnyben részesítenek más közlekedési eszközökkel szemben. Meggyőződésem, hogy létezik olyan megoldás, ami a józan ész keretei között, egyaránt elfogadható a forgalom összes résztvevőinek.
kattints a teljes méretért
Itt csak utalok rá, hogy a közutak elvileg a forgalom érdekében léteznek, a közutakat parkolónak használni székelyudvarhelyi viszonyok mellett egy abszurd fényűzés, és most már azt is belátom, hogy járdát bicikliútnak használni ugyanannyira tarthatatlan.

Érdekes adalék, hogy bár a Hivatal válasza nem említi, de nem került újrafestésre az elsőbbségadásra kötelező jelzés a mellékutak kereszteződéseiben. Amíg nem világos számunkra, hogy ez szándékos gesztus, vagy mulasztás, addig nem tudunk ezzel mit kezdeni. Mindenesetre felhívnám az autósok figyelmét erre, hogy ne megszokásból közlekedjenek ezeken a pontokon. A mellékelt képeken az látszik, hogy helyenként még felsejlik az elsőbbségadást kötelező jelzés (Csere-u., Patkó), a Malom-utcánál viszont nem. Itt kedves autósok, mivel a ház sarka is kitakarja a forgalmat, ne számítsatok arra, hogy elsőbbséget kaptok a bringásoktól. 

Csere u. Patkó és Malom u. kereszteződéseiben a helyzet 2019. október negyedikén. 
Sajnos hajlok arra, hogy ez nem rehabilitációs szándék a Hivatal részéről. Tehát továbbra is megalázó és elfogadhatatlan, hogy másodrangú közlekedőknek számítsunk bringásként, ugyanakkor az elutasítást tudomásul vesszük, mert nem tehetünk mást. A helyzet kényes, nem szeretnénk második frontot nyitni a városvezetés ellen, pont akkor, amikor retorika szintjén legalábbis, előremozdulni látszanak. 

Éppen ezért elérkezett az idő, hogy felelősségünk tudatában, nyilvánosan bocsánatot kérjek a Kossuth-Rákóczi-utakat gyalogosként használóktól. Nem ez volt a cél. Nagyon sajnálom, hogy így alakult. Egy ideig még tűrjetek meg a járdán, sajnos a törvény nem teszi lehetővé, hogy ott ahol bringaút van kijelölve, ne azt használjuk. Bringás sorstársaink felé is bocsánatkéréssel tartozok, hogy az eredeti szándék ellenére, ezek a sávok nem teszik lehetővé a zavartalan haladást, hanem kifejezetten lelassítják azt, ezentúl (is) úgy használjuk ezeket a szakaszokat, hogy a gyalogosokkal semmiféle összetűzésbe ne kerüljünk, hiszen ők (is) a szövetségeseink. 

Látva a Bethlen-bringaút kavarta hullámokat, nem kívánok polémiába bocsátkozni olyanokkal, akik számára nem evidencia az a társadalmi minimum, hogy az autózás attól, hogy jogosultak vagyunk rá (van kocsi, jogsi), még "NEM JÁR". Aki szerint az autózás egy "lehetőség, ami nem feltétlenül jár", vagy egy olyan társadalmi vívmány, amivel nem célszerű visszaélni, azzal szívesen cserélek gondolatokat.

2019. szept. 24.

A Moraru-gerinc agyarai

Nem könnyen dobban egy helyett kettőt a szívünk a honismerettől, de valamiért becsípődött, hogy egyáltalán van e magyar neve, vagy mennyire fordítás a Molnár-gerinc elnevezés a Bucsecsben (lásd Buteanu-Vadász elnevezés a Fogarasban).  Meg hát annyira mélymagyarok se vagyunk, hogy méterre pontosan tudjuk, hol húzódott a Trianon előtti határ, tehát megnéztük.
Szóval a Moraru-gerinc, amit magyarul Molnárnak hívnak, úgy tűnik, kívül esett az ezerévesen. És a korabeli térképeken még Moaruluinak hívták. Erről ennyike.

De hogy repül az idő, az borzasztó, ugyanis Bereczki kollégától hét esztendeje elirigyeltük, hogy jó lenne, de talán még korai nekivágni a fűrészfogaknak. Mintha tegnap lett volna. Felkészültségben nem lettünk sokkal csiszoltabbak, ezt az utánunk haladó csapat vezetője néha leplezetlen és őszinte borzalommal szemlélte. Mármint a nyitott karabinereket, a kordelinből rappelezést, meg úgy egyáltalán a félreérthetetlen vezényszavainkat, hogy mileszmábaszki, indulhatoké, de fogszé, aggyá má' kötelet, meg ilyenek. Annak ellenére, hogy a kötéltechnikánk szerintem jelentősen csökkentette a túlélési esélyeinket, mégis megúsztuk.

Eredetileg az volt a tervünk, hogy készítünk egy rendes magyar nyelvű leírást arról, hogy kell mászni a Moraru-gerincet, de aztán úgy hozta a helyzet, hogy nem igazán volt kapacitásunk dokumentálni. Nem véletlen, hogy a youtube videók is leginkább csak az első pár szakaszt mutatják meg. Ez okozott is némi bosszúságot, mert a legfinomabb részek nem derültek ki előre az ilyen videókból. Szóval ha a youtubon durvának találod a terepet, ne búsulj, lesznek ott még cifrábbak is. 
A Brâna Maren nincs vastagon kijárt ösvény, de azért követhető valamennyire.  Menetiránynak háttal fotózva. 
Mi a Szarvas-völgyből a Brâna Mare-övön mentünk fel. Ezt ismeri az Osmand is.  A gerincet elérve (itt egy kis kereszt van) egyből nem muszáj nekiszökni a sziklának a hegyélen, az alig követhető ösvény szintgörbén haladva bemegy túloldalt a Moraru-völgy fölé, egy borókáson kell átvergődni pár száz méteren, majd balra egy meredek hasadék mentén lehet kijutni megint a gerincre immár egy szinttel feljebb. Van egy alternatív kijárat is, mielőtt elérnénk a gerincet, a sziklatömbök között egy füves meredek kaptató pont ide hoz ki, GPS trackek is hányódnak erről a neten. 
Itt nem muszáj egyből a sziklának ugrani, jobbra egy kerülő ösvényről egyből a tetejére lehet kimászni
Egy szélesebb gerincszakasszal melegít be, hogy utána pár arasz széles gerinccel folytassa az Acul Maren. Na, itt elővettük mi is a kötelet. Az Acul Mare túlsó végén a rajz csak egyetlen szeget mutat, de a valóságban több is van, fent, illetve lennebb, nem teljesen középúton (a rajz nem pontos). Mi az alsóbbról rappeleztünk, a 60 méter kötél így teljesen elég volt.
Így fogtuk a fejünket, mikor megláttuk, hogy mire vállalkoztunk.
A Degetul  Roşu megmászása előtt bevártuk a mögöttünk haladó csapatot, mert nekik a vezetőjük legalább tízszer volt már, így némi logisztikai segítségért cserébe feltorlódtunk a következő csúcson. Itt volt alkalma szegénynek látni, hogy mi vagyunk a székelyek és hogy ez itt nem más, mint a Jackass. Később már nem akadályoztuk egymást, de azért még több alkalommal is találkoztunk és kaptunk sok hasznos tanácsot. Nagyon jófej fickó volt.

Az Acul Cruciin felfele volt a legkevesebb hely, mivel hárman voltunk 60 méter kötélre, igyekeztünk 20 méterenként standolni és bevárni egymást. Ezen a csúcson volt a leggazdagabb stand, a kereszt mellett is, de lennebb is voltak expanziós szegek, ami a sok 80-as évekbeli lógó szeg után kifejezetten jólesett.
Ez már a legutolsó izgalmas szakasz, immár biztosítás nélkül.
Az Acul de Sus után még egy keskeny hegyél következett, de ezt már nem biztosítottuk, mondjuk nem is nagyon lett volna amibe. Innen elvileg le lehet jutni a Szarvas-völgybe, de mi inkább nem kockáztattunk (ha nem találjuk meg a lejáratot, könnyen egy fal tetején éjszakázhattunk volna), végig kimásztunk az Omuig és úgy jöttünk vissza a Szarvason. Az erdőhatáron kellett fejlámpát kapcsoljunk.

Lukácsi-Hegyrefel-Csaba barátunknak volt még annyi lélekjelenléte, hogy videót is készített.

Fél nyolc körül indultunk a dihami útról, 11 körül értünk ki a gerincre és 18 órakor láttuk meg az Omut. Este fél kilencre voltunk lent ismét az autónál. És aljas rágalom, hogy olykor kapaszkodtunk szegben. Ilyet sose tennénk. A felszerelésünk egy 60 méteres kötél, 8 köztes (talán egyszerre hatnál többet nem volt alkalmunk használni), ereszkedőlapkák, slingek stb. Az útvonal cseppet sincs túlbiztosítva, az a gyanúnk, hogy az évtizedek során, mikor kinek kellett egy pszichés támasz, az levert egy-egy szeget, minden összefüggő koncepció nélkül. A kőzet sem optimális, helyenként kifejezetten omlós konglomerátumról van szó. De persze ismerünk olyanokat is, akik kötél nélkül végigcsapatták. Mi sem panaszkodhatunk, az ereszkedőstandok voltak olyan állapotban, mint a Szárazvölgyben. Rozsdás karikák, mozgó kovácsoltvas szegek, kordelingyűrűből eszkábált standok. Úgy tűnik mászás dolgában még le vagyunk csöppet maradva az öngyilkos, pusztuló nyugattól.

2019. aug. 28.

Ötschergraben a mese-kanyon

Pedig hányszor, megfogadtuk, hogy nem dőlünk be internetes szuperlatívuszoknak. Most mégis úgy adódott, hogy ausztriai nyaralásunk utolsó állomása egy szurdokvölgy lett, az 
Ötschergraben, ami sok blogger kollégának kiváltotta az eufóriáját. Például itt, de főleg itt (GPS tracket is találtok). Eredetileg a Medve-szurdok volt az A-terv, de abba nem fértünk bele, levezető napnak így lett ez a 18 kilométeres mészköves szurdokvölgy-túra, az Ötscher-reich-ben, amely elnevezés már előrevetíti, hogy itt bizony nem alázatoskodnak a derék osztrákok sem. 
Az időjárási előrejelzés már megfelezte a harci kedvemet, nem beszélve a Glöckner és a Dachstein végigéhezéséről és végigszomjazásáról (így kell 10 nap alatt 5 kilót fogyni). De az, hogy Ausztria grandkanyonja, vagy az alpesi világ legszebb mesebeli tája, na az mese. Pont annyira, mint az, ami az én számon is kiszaladt, hogy nálunk bizony ebből a Budváron is minimum kétszer ekkora van. Az igazság valahol a két állítás között van. Egy középszerű kirándulóhely tornacipős és farmernadrágos bicebócák számára. Olyanoknak, akiknek a szájába berepül a légy, annyira csudálkoznak, ha meglátnak egymáson két darab mészkövet. Legalább lett volna valahol egy szalonnasütésre alkalmas hely, talán a sört behűteni még alkalmas lett volna a patak is, de az osztrákok, minden bizonnyal lefagytak volna, ha bemutatjuk, nálunk hogy szokás kirándulni. 
Hétköznap, mikor lóg az eső lába, elég elviselhető itt a tömeg. De azért nem telik el úgy 10 perc, hogy valakit ne kelljen elkerülni az agyonbiztosított fapallós, drótköteles ösvényen. Becsületére legyen mondva, nekünk is kellett a 6 óra ehhez a körtúrához, pedig azt gondoltam 4 alatt is leszaladjuk. Hát nem egy Plitvice, annyi szent. A vízesések zöme szerintem szabadnapot vehetett ki az esőzések ellenére, ugyanis sok helyen csak a nevüket találtuk meg a táblákon, de impozáns alázúduló víztömeget senki ne várjon. A patakok medrét a Dachstein második napján simán szárazra tudtam volna nyalni, a Mirafall vízesésnél meg még az Erzherzolg-hüttében is nagyobb pisikockát gurítottunk, pedig megegyeztünk abban, hogy a Serolabnál ekkorka vizeletmintáért gátlástalanul kikacagnának a laboros csajok. 
Szóval van itt ez az Ötscher hegyecske, ami úgy nagyjából a mi Hagymásunkkal egy kategória, de a Békási-szoros szerintem sokkal szebb. Néhol Vargyas-szoros érzésem is volt. Ettől persze a szurdok csodálatos, én például végig azon csodálkoztam, hogy az osztrákok minek erőltetik ennek a turizmusát, amikor ott van nekik az Alpok. De mégis, keskeny nyomtávú vonatocska is segíti kirándulást, aminek a Wienerbrück és Erlaufklause közötti szakasza érdekes a mi számunkra. Mivel parkolót csak Wienerbrück felől látott az Osmand, itt hagytuk az autót, a turisztikai központban váltottunk belépőt és vissza-vonatjegyet Erlaufklausetól, fejenként 6 euróért. Itt tusolós budi is volt, de a kávéautomatát azért sikerült elrontanunk, így fél kávéval voltunk kénytelenek nekivágni. A parkban amúgy nem ellenőrzik a jegyet, a belépési ponton becsületkassza van, annak aki szkippeli a turistairodát. Az ilyen trógerek aztán a vonaton veszik meg a jegyet visszafelé. 
Wienerbrück felől indulva szinte egyből a szurdokban vagyunk, negyedtávon egy menedékház, vagy kocsmaféle van, innen lerövidíthető a túra majdnem fele. Mi nem vagyunk selyempapírból, különben is volt egy fél szendvicsünk még, végignyomtuk. Féltávtól aztán kiérünk egy murvás útra, amin addig gyalogolhatunk visszafelé, amíg megbolondulunk, vagy elérünk Erlaufkauseig. Szerencsére nekünk hamarább sikerült elérni a vonatállomásra, de azért nem kicsit unalmas ez egy nyaraláshoz. Mondjuk érdekesebb, mint egy tengerparton dögleni. 
Nem is szaporítanám tovább a szót, teljesítménytúrának, outdoor félmaratonnak egy jó kis hely, kirándulni azonban inkább ezután is a Gyilkos-tóra, vagy a Vargyas-szurdokba megyünk. Na, és itt kaptam a figyelmeztetést, hogy ne mind gyalázzam ezt a helyet, mert egyrészt senki sem kényszerített, hogy meglátogassuk, másrészt meg tényleg nagyon szép szurdok. Meg különben is a stílusom alacsony pH-ját úgyis semlegesíti a sok csudiszép mészkő. Azt meg pláne nem írhatom le, hogy az osztrákok bekaphatják az Ötschergrabent, mert nem szolgáltak rá. Jó, akkor bekapom én. A fél fogamra se elég! Pont mint az osztrák Meki-óriásburger, aminél nálunk még a morzsa is nagyobb.
Méghogy vadregényes  a hely. Az egész nem több, mint egy szelíd négysoros, néhol fűzfarímekkel.

2019. aug. 27.

Dachstein

- Nyáron telelek, télen telelek,
a Trotechnikus, az mindig valami hogyishíjják
kérdezz valamit, s én megfelelek... - dúdolta Grimpix a (remélem) közismert dalt. És bár eredetileg nem pont így hangzik, mégis igaza lehetett, mert valahogy az utóbbi időben minden nyaralást végigvacogtunk. De az idén teljesen kimaxoltuk a nyári telelést. Fürdőruha helyett pihekabát. Homoktenger helyett Ausztria örök hava... legalábbis még 10-20 évig.
Ráadásul, mivel a téli túrázást 10+ éve abbahagytuk, így felszereltségben is volt némi lemaradásunk. De a gora-kabátom ma is pont olyan volt, minthogyha rám öntötték volna. Elől-hátul folyt le rólam, mert annak idején örültünk, hogy egyáltalán lehetett kapni. Bármekkorát. Aztán úgy tűnt, az osztrákok nem terveznek 2 napnál hosszabb utakat, nem hordanak magukkal élelmiszert és vizet, de hálózsákot se. Most a DSLR-ről nem is beszélek, azt hiszem 10 nap alatt két valamire való fényképezőgépet láttam, amiből az egyik az enyém volt. Így persze könnyű 15-20 literes hátizsákokkal virítani.

Mindenesetre a Dachstein a leghegyebb hegy, amit valaha élőben láttam, ugyanakkor minden műkedvelő ferrátázó bakancslistás helye. Gondolkodás nélkül odaadnám a Királykőt érte, de lehet, hogy még a Bucsecset is. De a legjobb az lenne, ha úgy ahogy van rátennék, mondjuk Bukarestre, pont betakarná és sokkal jobban nézne ki. Annak ellenére, hogy telistele van via-ferráta útvonalakkal, elég kevés információt találtunk. Az világos volt, hogy a Hohe Dachstein csúcs mindenképpen kell, viszont az Anna és Johann ferrátákat nem mertük bevállalni az E szakasz miatt. Ezt az útvonalat terveztük bejárni, de mire a Guttenberg-hütte visszaigazolta a foglalásunkat, arra a Seethaler-hütténél kiderült, hogy nem is alhatunk ott. Így tervet kellett módosítanunk, szerencsére a Grossglöckneres vezetőnk adott egy super genial tippet, hogy ereszkedjünk le az Austriahüttébe és kábellel menjünk vissza a platóra másnap.

Tehát első délután felmentünk a Guttenberg-házhoz (2,5-3 óra), egy kő alatt megvacsoráztunk mert a házban tilos saját kaját majszolni, majd másnap teljes ködben végigtoltuk a Ramsauer-ferrátát az Edelgreiss-gleccserig, ahol aztán kiderült az ég is, csak hogy láthassuk, szép lehetett volna a mászás, hogyha tovább látunk az orrunk hegyénél. A Ramsauert helyenként C-nek, máshol C-D-nek írják le, szerintünk indokolt a D, két eléggé bicepszes szöktető van a második felében. Árnyalhatta volna még a kitettség is, de mint írtam semmit se lehetett látni a ködtől. Innen egy turistaösvényen beereszkedtünk az Ausztria-hüttéhez, ahonnan 20 percre van a felvonóállomás.

Ekkor fejtettük meg, hogy bizony, mi is gebüték (vagyis geübték) vagyunk és nem bicebócák. Van aki az Edelweis-gleccsertől fordítva csinálja, de mi örülünk, hogy így sikerült, mert az Edelweiss alatti kőfolyást kimászni és egyből a Ramsauert is végigcsinálni, annyicska kolbásszal, elég zúzós lett volna. Viszont reggel Guttenbergtől indulva, egészen finom volt a Ramsauer, lefele ereszkedni pedig a geübték prímán tudnak éhesen is.


Mellesleg a hegy északi felén van Hallstatt, ami vagy hétezer esztendős kultúrájáról híres, de ekkor nekünk a kultúráról a joghurt és a kefír jutottak eszünkbe, aminek gyártásában az osztrákok nem jeleskednek túlságosan. Mire elértük az Austriahüttét, már annyit éheztünk, hogy már úgy voltunk, mint Móricz barbárja, a Kis János, de nem a Tragédiabéli, amit tanítanak az iskolában, hanem a másik, az Egyszer jóllakni-ban (sokkal absztraktabb, sokkal életszagúbb, ütősebb novella, bánat tudja miért a lightosat tanítják). Úgy döntöttünk megvesszük a legdrágább ebédet. Nem is bántuk meg, nemcsak az ég derült ki, hanem mi is egyből helyrepattantunk, s észrevettük, mások is mosolyognak. A csoki-süti ezek után már talán túlzás is volt.

Mint úrifiú a pofozkodásba, mi is belelendültünk a pénzköltésbe így reggel letusolva (+2 euró), jóllakva (itt volt a legjobb reggeli, sajnos a legkevesebb idő is rá) az első felvonóval minden szégyenérzet nélkül fellibegtünk a Dachstein-gleccserre, majd átgyalogoltunk a Hallstadter-gleccseren át a csúcstömbhöz.
A gleccser csúcsig vezető szakaszát minden nap hókotróval tartják karban, itt biztonságosan lehet közlekedni, karóval jelzik a határt, ahonnan már magadra vagy bízva.
A csúcsot a könnyű, C-s Schulteran-ferrátán másztuk meg.  Hiába nagyobb a Glöckner-csoport, az itteni gleccser sokkal gleccserebb élményt szerzett. Annyira, hogy kötél nélkül a hóhidas ferrátát nem is akartuk kipróbálni. A mászás könnyű volt, az idő pompás, a tömeg nem okozott akkora fennakadást, mint elsőre hittük. De azért voltunk ott pár százan aznap délelőtt.
Visszafele megnéztük a Rosmariestolle-alagutat, majd felvonóval ereszkedtünk vissza (mielőtt eleredt volna az eső), ahol pont elcsíptük a buszt, ami szinte teljesen visszavitt Feisterer-völgyben leparkolt autóhoz.
Na, most nem tudom, hogy az osztrákok mennyire tülekedő népség a mindennapokban, de mivel lógott az eső lába a felvonónál akkora tömeg volt, hogy csak egy óra múlva kerültünk sorra. Pont amikorra a foglalásunk szólt. Lehet, hogy kár volt gyúródni? Vagy ha nem gyúródunk, akkor egy órával később érünk le? Erről az jut eszembe, hogy Svédországban a repülőtéren milyen könnyű volt eligazodni, egyetlen terminálnál volt tolongás, a magyarnál.
Mint a viccbéli két oroszhegyi, akik bár csak ketten vártak a buszra, mégis megszorultak az ajtóban. Asszem ez egy kulturális deficit lehet nálunk vadkeleten. Próbáltak ott némi rendet teremteni és csak azokat továbbengedni, akiknek abban az órában van a foglalásuk, de azért jó kis kelet-európai tolakodás kerekedett. Mondjuk felfelé sokkal egyszerűbben ment a dolog, kezdés előtt órákkal még nem kígyózott a sor, mint ahogy nálunk a Bucsecsben szokott, de mi azt gondoljuk, hogy az osztrákok nem szeretnek korán kelni.
A Dachstein tehát számomra Ausztria ékköve volt. Mindenképpen visszajövős hely, a Ramsauert is illene végigcsinálni úgy, hogy lássuk is, meg még jópár ferrátát kinéztünk magunknak. De különben is Ausztriában még dolgunk van. Háromezresek is várnak és hátha úgy járok, mint Szlovákiával, hogy másodszorra megszeretem.