Az eljárás sajnos nem új, laptogram néven futott már egy szűk sugarú kört az interneten. Még exponáló programot is írt rá a kolléga, szóval azért vannak nálunk sokkal betegebbek, akikre szintén nem hat a józanság szava. És láttunk már phonetype eljárást is. Tehát, mint a múltkor a foszforotípiánál, sajnos most sem sikerült egyedülállót alkotni. De azért sokan nem csinálják na.
Egy facebook beszélgetés kapcsán merült fel a dolog, ugyanis egy kolléga nagyítógépben világította le a telefonjáról a képet a papírra. A kommentszekcióban aztán a rákérdeztünk, valaki próbált e telefogramot, vagy tabletogramot és hát pont senki volt hajlandó kipróbálni, úgyhogy ezt is nekünk kelletett megcsinálni.
Pedig ez az Analóg facebook csoport volt, gondolom a kemény magnak mindig van otthon bekeverve vegyszere. Nekünk nem volt, úgyhogy egy spéci hívóval próbálkoztunk, amiről majd reméljük lesz szó a DIY 120-as projektünk kapcsán. Ezzel dolgoztuk ki a spéci 4x5"-os lukkamera negatívjainkat régebb, de sajnos arról valamiért nem született bejegyzés.
Na, mindegy is, a levilágítógép tehát egy Asus Zenfone 5,5". A telefon képernyőjét minimumra vettük és a lehető leggyorsabb kikapcs-bekapcs adta az exponálási időt. A már bekavart és agresszív-kemény filmhívót hideg vízzel hígítottuk érzésből (amennyit felvesz), amíg a hívás valamelyest kontroll alá került. Számítottunk arra, hogy a kontaktolt képek valamennyire életlenek lesznek a tapiréteg vastagsága miatt. Életlenek is lettek. De nem rosszabb, mint egy lukkamera rajza. A képek persze sima fekete-fehér papírra készültek, de a visszafotózás már lámpafénynél és hát ugye át kellett fordítani, szóval megtartottuk ezt a ciano-hatást. Apropó, most szólok, stipistopi!, sunpaperre és cianora is ki fogom próbálni, enyém az ötlet! Ó. Dehogy. Lófaszt, ezt is biztosan csinálta már valaki. 8 milliárdból. Mondtam már, hogy túl sokan vagyunk? B. Edda is az okozója...
Na, kb. ennyike. A posztmodern sötétkamra átka többé nemcsak az, hogy valaki rádnyit a biciklihátsólámpával bevilágított budiban, hanem hogyha exponálás közben kapsz egy üzenetet, vagy értesítést, az is elégeti a kint hagyott papírokat. Szóval érdemes repülőmódban és kikapcsolt adattal dolgozni.
Ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan - mondta Grimpix - de nem láthatatlan a parabolatükör számára - tette hozzá, amikor nekifogtunk a kísérletezésnek.
Már keresztül-kasul bejárta az internetet, az a módszer, amivel megjeleníthetőek az amúgy teljesen átlátszó, de eltérő törésmutatójú közegek. Amennyire tudományosnak néz ki, pont annyira egyszerű. Több módszer is van a schlieren-hatás vizsgálatára, pl. a Z-berendezés, amihez két tükör kell, de vannak lencsés megoldások is. Aztán van egy ilyen módszer is, amiről bővebbet sajnos nem találtunk, de egy ilyen spéci lentikuláris háttérrel a stanfordiak szerint még egyszerűbben lehet majd (handheld) vizsgálódni. Jelenleg leginkább az egytükrös megoldás mémesedett el.
Adná magát a borotválkozó tükör, de sajnos kicsit sem alkalmas a kísérletre. Egyrészt nagyon rövid a gyújtótávolsága (<30 centi), de még annál is hepehupásabb a felszíne. Arról nem is beszélve, hogy milyen hülyeség a tükröző felületet az üveg mögé tenni. Lásd itt balra. Ilyen képet vetít egy kör alakú kvázi-homogén felületű fényforrásról. Na, emiatt nézel ki ennyire szarul a tükörben. S még ez alapján sminkelsz.
Én nem tudom a youtubon az uraknak honnan van félméteres, vagy annál is nagyobb átmérőjű, tökéletes tükre, méteres, vagy annál is nagyobb gyújtótávolsággal, mert nem olcsó mulatság. Nekünk csak a Newton távcső tükre van, azt is elajándékoztuk már, úgy kellett visszalejmolni a kísérlet idejére. 11.76 angol font az ára, ha nem távcsőként veszed meg. Nem parabola, hanem szférikus, 70 milliméteres átmérő, 450 milliméteres gyújtótáv. De ti használjatok nagyobbat, ha van.
A berendezés egyszerű. Millió ábra van a neten, nem szaporítjuk. Tükör. Ha eléje 2 gyújtótávolságnyira teszünk egy pontszerű fényforrást, akkor a vetített (valós) kép pont a fényforrásra fog esni, és a mérete is megegyezik majd. A gyakorlatban persze úgy kell beállítani a cuccot, hogy a vetített kép a lámpa mellé (1-2cm) kerüljön, különben hogyan tennénk mögéje a kamerát. Tologatással ez elég hamar megvalósítható. Persze lehet próbálgatni, hogy közelebb visszük a lámpát, ekkor a vetített kép hátrább fog kerülni, és nagyobb is lesz, de nem láttuk előnyét ennek. A vetített fénypont felét egy pengével, vagy anyagában vékony lemezzel kell maszkolni. Ebből következik, hogy bár mindenhol hangsúlyozzák, hogy pontszerűnek kell lennie a fényforrásnak, de azért nem árt, ha legalább pár milliméter átmérőjű. A maszk nagyon fontos, felezi a fényerőt. A kamera a tükör illetve a vetített kép tengelyének meghosszabbításába kerül. Fókusszal a tükörre, olyan látószöggel, hogy a tükör köre a lehető legjobban látható legyen.
A lámpából kilépő sugarakat a tükör előtt a hőáramlás, vagy a gázok fénytörése csöppet elhajlítja (akár csak tized-, századmillimétert a 2x450 milliméteres távon), éppen annyira, hogy egyes sugarak, amelyek a maszkra kellene essenek, mégis átjutnak mellette, vagy az olyanok, amelyek át kellene jussanak, fennakadnak a maszkon. Így árnyékként és világosabb felületekkel jelenítik meg az eltérő törésmutatójú közeghatárokat.
Azt is meg lehet próbálni, hogy a vetített kép felét nem kitakarjuk pl. egy borotvapengével, hanem két különböző színű szűrőt teszünk eléje, a színekkel megfelezve a vetített fénykört. Ebben az esetben kétszínű képet kapunk és a színek fogják kirajzolni a közegek határfelületeit A fényképezőgép a maszk mögé kerül, úgy, hogy a vetített kép és a tükör tengelyében az ekkor teljes felületében tündöklő tükröt lássa, lehetőleg minél jobban kitöltve a képmezőt. Élességet a tükörre állítunk, vagy csöppet eléje, hiszen ott lesznek a történések. Ez azt is jelenti, hogy teleobjektív nélkül elég esélytelen a vállalkozás.
Ha lenne rendes tükrünk és megfelelő méretű lakás, mi mindenképpen kipróbálnánk többféle átmérőjű fényforrást. Nagyon apró fényforrás esetén látnánk némi perspektívát abban, hogy közelebb víve a fókuszponthoz (1.X fókusztávolságra), a vetített képet megnöveljük annyira, hogy az már kényelmesen megfelezhető legyen a pengével. Pl. egy-két milliméteres fényfoltot 4-5 milliméterre felnövelve. Érdemes lenne többféle hullámhosszú fényekkel is kísérletezni, elképzelhető, hogy másképp törik meg egy UV led fénye, illetve egy piros led fénye. Az objektív nélküli kísérleteknek is lenne tere, mondjuk a D5000 nem vehető rá, de egy szétszerelt webcamera simán. De kísérletezzen az ezzel, akit fizetnek érte és van is felszerelése hozzá.
A pontszerű fényforrásra több mindent kipróbáltunk, 4 milliméteres karton maszkot zseblámpára, majd sörösdobozba fúrt 1,5-2 milliméteres maszkot, kulcstartó ledet és egy kb. 0,4-0,7 milliméteres optikai kábelt is, szintén zseblámpára szerkesztve. A lézerek nem kifejezetten alkalmasak erre a módszerre.
A lámpa és a maszk 900 milliméterre (kétszer az F450mm) került a tükörtől. Így a 200 milliméteres teleobjektívvel a tükör nagyjából kitöltötte a képmezőt. A D5000 videóbeállításai teljesen automatikusak. Semmilyen beleszólásunk nincs például a záridő-választásba, ami azért lehet probléma, mert a ledlámpákat hajlamosak nem teljesen meghajtani a derék kínaiak, hanem villogtatni, ami a videón sávosodást eredményez.
A színszűrős módszer nem vált be, egy piros és egy kék Cokin utánzattal próbálkoztunk, de az anyagvastagság ekkora skálán nem volt elhanyagolható és jelentősen kettőzte a kapott képet. A penge-maszk viszont elég jól teljesített.
A youtubon, már mindent kipróbáltak ezzel az eszközzel, lőttek előtte szuperszonikus és szubszonikus puskagolyót is, de még eléje is fingottak. Ez a levitációs cucc kifejezetten érdekes. Ez a két videó meg jól megmutatja, mit kell csinálni, 1, 2. Itt meg Ian kollégánk remek kísérletsorozata a témában. Jó szórakozást.
Lazán kapcsolódik, hogy ezt a videót már nem MoviMakerben, hanem DaVinci Resolveban vágtuk. Első ilyen próbálkozás és máris szerelembe estünk ezzel a programmal.
Lazán kapcsolódó előzmények itt. A csillagászok régóta trükköznek az élességállítással, de mivel ez nekünk kimaradt, most pótoljuk egy kísérlet erejéig. Azér' csináljuk, hogy nektek már ne kelljen.
Ezeket a fókusz-maszkokat sikerült felhajtani. Itt mindegyikről található egy rövid leírás. Itt pedig ugyanez magyarul. Bahtinov, Hartmann és kis barátkáik fókuszsegítő szűrőik. Először fóliára nyomtattuk őket és egy UV-szűrő foglalatában próbáltuk ki, 200 milliméteren.
A képen a különböző maszkok láthatóak. A felső képeken teljesen a közelpontra fókuszáltunk, a középsőkön túltolva végtelenen túlra a fókuszt, alul pedig (elvileg) élesre állítva. Tapasztalatok: az írásvetítő fólia anyaga kompromittálja a pontos állíthatóságot, továbbá a neten talált diffrakciós rácsok nem a 200 milliméteres objektívemre vannak tervezve. A harmadik ábrán ugyan megjelennek a diffrakció nyomai (PSben rásegítve), de a keresőn teljesen használhatatlan az egész. Egyedül annyit lehet eldönteni a gépen, hogy a fókuszponton innen, vagy túl járunk.
A Bahtinov lényege nagyjából annyi, hogy háromra osztja a keresőképet, de felüti három eltérő szögű diffrakciós ráccsal is. Így nem három képet kell egymásra fókuszálni, hanem a három diffrakciós mintát kell metszéspontba hozni. Persze ez csak pontszerű fényeknél ideális.
Világos, hogy a távcsövek paramétereihez kell igazítani a fókusz-maszk diffrakciós rácsszerkezetét, vannak erre online generátorok is, de teleobjektívre nincsenek optimizálva, mert minek. Arra gondolunk (abból, hogy a nagy távcsövekre laskaszűrő méretű Bahtinovokat szerelnek), hogy az alig 200 milliméter gyújtótávhoz sokkal sűrűbben kellene legyenek a rések, hogy egyáltalán elérje a diffrakció-limitet. Aki unja szikével kifaragni, az nézzevideón. Vagy vegyen egyet a boltból, 81 Ron a gyári maszk.
Mi inkább nyomtattattunk, ezennel nem fóliára, hanem háromdére, ez a maszk most pont 180 milliméterre volt tervezve, de ki számolja. A nyomtatás a 3D forge ajándéka. Köszimöszi még egyszer. Ebben a méretben egy ilyen szűrő nem kifejezetten nyomtatás-barát, az anyagvastagság, a mikró szabálytalanságok a szegélyben nem barátai a keskeny diffrakcióminta kialakulásának. De máris sokkal jobb, mint minden eddigi próbálkozásunk. 500-1000 milliméteren meg már egyértelműen nyomtatni érdemes és nem vásárolni drágáért. Már a mi eszközünkön is egészen jól látszik az élesség előtti, élesség utáni és a pontfix éles keresőkép.
További céljaink nincsenek ezzel a módszerrel, ugyanis a fotográfiában sokkal jobb élességállító módszereink vannak ennél. Ezért, aki akar játszani ezzel a nyomtatott szűrővel, szóljon, szívesen továbbajándékozzuk.
Volt ez a bejegyzés a Petapixelen. Édes kis semmiség, ahogy a kommentelők is fogalmaznak, olyan problémát old meg, ami nem is létezett. De ettől még utánakutattunk a dolognak, mert a cikkíró egyáltalán nem merült bele a témába. Mi sem fogunk sokkal mélyre jutni.
A kiindulási alap tehát az, hogy a (kétaknás) gépen úgy állít élességet a szerző, mint a parallaxis-kukkantós gépeken, vagyis nem életlenből kell élesre csavarni, hanem két képet kell egymásra ügyeskedni. Ezért kb. 1 centi széles maszkot alkalmaz (alufóliából), ami két részre osztja a keresőlencsét, a két kép egyenként élesebb lesz, illetve pont a helyes tárgytávolságnál fogják fedni egymást. Alul a kétaknás mattüvege, jobbra meg a Nikkor 200 milliméteren splitterrel és anélkül.
Hogy ez miért is jó, az kizárt dolog, mert nem tudom, viszont arra mégiscsak jó volt, hogy találkozzunk a Hartmann kifejezéssel, ahonnan már csak egy ugrás a Bahtinov. Ezzel folytatjuk.
Azt írja a Petapixel, hogy így lehet drága cuccok nélkül a hőáramlást megjeleníteni. Erre meg bevásárol 50 dollárnyi burkolatot háttérnek, mert az olyan jó randommintás. Olcsón, mi? Na, mi ugyanezt ingyen csináljuk meg.
Az alábbi képen éppen gázsugarat engedünk ki egy random-zajos háttér előtt. A baloldali egy normál fotó, de a jobboldali kép, alig észrevehetően megjeleníti a kiáramló gáz fénytörését.
A BOS (Background oriented Schlieren) módszer annyiból áll, hogy egy háttérmintázat képét a hőáramlás picit módosítja. Vagyis hogyha készítünk egy fotót a háttérről, majd eléje mondjuk tüzet rakunk, akkor a felszálló meleg levegő megdélibáboztatja a háttér pixeleit, és hogyha a hideg, illetve a meleg képeket kivonjuk egymásból, kicsi rásegítéssel máris láthatóvá válik a hő áramlása.
Sok energiát nem ölünk a dologba, a tükrös Schlieren-módszerrel így is sikerült két délutánt elcseszni, az utómunkát nem is számolva. Háttérkép tehát a monitor, gázt spriccolunk utántöltőből, illetve gyertyát égetünk. A jelenség annyira gyengén látszik, hogy gyöngébb cuccokkal, CO2-folyatással, izopropil párolgással nem is próbálkozunk.
Egy hangyányit még rásegíthetünk a látványra, például a Görbékkel. Ha csöppet végiggondolja valaki, akkor világos, hogy a kontroll és az áramlós kép között semmi más nem változhat, mint a fénytörő közeg. Tehát kézi fókusz és záridő. Érdemes a lencse legbesztesebb rekeszét használni és szigorúan RAWban.
Videót készíteni így sokkal nehezebb, ugyanis a tömörítések nagyon lerontják a módszer hatásfokát (ezért is nem használunk JPEG-et).
A tapasztalat azt mutatja, hogy sötétebb háttéren jobban látszik a dolog. A háttérképet érdemes Gaus-zajjal készíteni, mert a szabályos mintázat interferenciába kerül a szenzor pixelmintázataival, emiatt moires a baloldali képen a háttér, bár az áramlást azért jól megjeleníti így is. A zaj nagysága a szenzor pixelméreteivel kell egy nagyságrendbe essenek, hogy a hő okozta fénytörés miatti látszólagos elmozdulás rögzülhessen.
Sokat nem kell várni. Ennyit tud a módszer. A tükrös módszer valamivel izgalmasabb lesz. Csak ott még meg kell vágni a felvételeket.
