2019/02/21

Mi magyarok tudjuk igazán, hogy hol szeret a Capa.

Kissé elmosolyodva... a Capa-támadás socialmédia visszhangján 


A Capak úszva születnek - forrás: Magnumphotos
Ki hitte volna, hogy a nemzet focifaszán kívül, ami egy trivia,  nekünk magyaroknak, létezik egy legalább annyira ordas nagy fotófaszunk is, amivel az európai, de még inkább az egyetemes fotó-kultúrába kívánunk büszkén behatolni, s ott kikardozni a minket, magyarokat megillető riszpektet. Pedig ahogy Capa is mondhatná, Ha nem elég hosszú a kardod, az az oka, hogy nem vagy elég közel. Na, ennek a cuccnak a nemzetközi méricskélése során, most sokan úgy vélhetik, hogy a magyar fotográfia pár centi híjával találtatott. És ez lelohaszt néhány igaz magyar fotós... izé... fotósszívet. Mással ugyanis nem bírom magyarázni azt az érzelmi hullámverést, amit A. D. Coleman kutatásai (itt meg magyarul, itt meg jó vastag a nemzetközi kommentszekció) okoztak a fotográfia, amúgy általában konszenzusos (tényleg?), sima (ugyanmár!), tükörfelszínén.

Sokan vagyunk úgy, hogy Robert Capa, fotós életutunk valamelyik szakaszán, csöppet fontosabbá vált, mint más elődök.  Úgy mint ihlető, vagy példakép, vagy bármi. És úgy tűnik, mi is hajlamosak vagyunk egy ilyen hírt prekoncepcióval fogadni. Ez emberi. És ezen túllépni szintén emberi feladat.

A zárt facebook csoportok nickjeit eltüntettem, a nyílt kommenteknél nem törtem magam ezzel.

Leginkább ez a hozzászólás-típus testesíti meg az őszinte, leplezetlen csalódottságot. Valami véget ért, valami fáj hozzáállás :) Pedig adott is, nemcsak elvett, egy kicsit elcsúszott (?), elmosódott, egyszerű fekete-fehér 35 milliméteres világot töltött fel gazdag tónusokkal.



Másik leggyakoribb hozzászólás-típus, aki megvédi az övéit, senkit nem hagy hátra, frontálisan visszatámad, és leplezetlenül megvallja, hogy akár kész tagadni a valóságot is. A saját narratíva mindenek felett. Ha a Föld nem is, de a pofánk lapos. Kell még valami? Nem. Pont.
Tipikus, ti mit tettetek le az asztalra érvelés. Most mondhatnánk durva képzavarral, ha lövészárkot szeretnénk választani (de nem), hogy az őt támadók igazából a német wermacht volt, és annak képeit pont Capanak kellett volna elkészítenie, de ezen a napon Capanak nem sikerült elég közel lennie hozzájuk :)
Bájos, érvelésnek vékony, hangulatkeltésnek viszont elmegy :)
Ez a felvetés, amúgy kedves cimborám írása, nem veszi figyelembe, hogy a nyomozás ideje alatt Morris igencsak élt, és több helyen reagált is arra. Nekem nem úgy tűnt, hogy védekezni akar, inkább mintha kapitulálni.


Szerintünk is kár :) Itt szólok, mielőtt valaki a vélemények alapján próbálna politikai hovatartozásra spekulálni, hogy nem fedeztem fel egyértelmű korrelációt a vélemények és a szekértáborok között. Úgy tűnik, minden oldalon fáj a Capa-támadás. Viszont nem találtam meg a hírt sok portálon. Aki akar, ebből projektálhat, én nem látok rá a magyar fotográfiának a politikai színezetére. Aztán voltak vicces kommentek is.

Itt el is szabadult aztán a brainstorming:

Hú, ez igazán övön aluli mélyütés, de értjük a tréfát. Ezekért a beszólásokért külön köszönet, ugyanis úgy lehet kő alatt élek, mert nekem kimaradt az ötvenhatos háryjános megschmittelt története. Jó móka volt pótolni :) Pedig meg kellene becsülni az  ilyen szabadságharcosokat, hiszen milyen kevesen voltak és milyen sokan maradtak...

Aztán volt, aki örült a történetnek, mert valami rendezetlen ügye lehet úgy általában a fotósokkal. Mi tagadás, volt pár vastag botrány Niépce óta.


A linkeken természetesen az Iwo Jima, illetve a Reichstag zászlóállításai vannak.
És ezt csak azért, hogy valamiképpen kapcsolódjunk a bekezdésünkhöz :)

Egyáltalán nem érezzük úgy, hogy a tanulmány meghurcolná Capat, mint embert, a nyomozásnak a mítosszal van dolga.  Szerintünk nem megrabolja a legendát, hanem egy újabb, érdekes réteggel árnyalja annak technikai és közvetve emberi oldalát. Morris videóját, nyilatkozatát is többféleképpen lehet értelmezni, ha elég nyitottak vagyunk, Coleman blogján böngészve, de a higgadt ellenvéleményeket is figyelembe véve, csak kialakul bennünk egyfajta kép. Egy kissé elmosódott kép.

Persze, ekkora történelmi távlatból szinte irreleváns, hogy mi is történt azokkal a tekercsekkel, történt e tudatos összeesküvés, vagy az abban résztvevők is csak rohantak az események után és csak megtörténtek velük a dolgok. Viszont a fotográfia szempontjából reményre ad okot, hogy mindig lehet kutatni és kutatják is a régóta kanonizált történeteket. Ugyanis szerintünk ez ad becsületet a számtalan botránytól megtépázott szakmának és bízzuk a szakértők bicepszezésére, hogy 10 év múlva mi lesz ezeknek a fotóknak a hivatalos története. Capa, meg nem szorul senki védelmére, valószínűleg jól szórakozna a hozzászólásokon.

Most mi sem kívánjuk eljátszani a forensic szakértőt, mert egyrészt nem is vagyunk azok, másrészt Capa életművét sem ismerjük jobban az átlagos, érdeklődő fotósnál. Úgyhogy, jobb híján a mi narratívánkat Capa beszámolójára alapozzuk, kellő hézagot hagyva minden irányban, ahogy azt az irányelvekben olvastuk:

„A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta vagy egy kicsit eloldalazzak mellette. Ennek a könyvnek minden eseménye és szereplője a képzelet szülötte, de van valami köze az igazsághoz is.” írja Capa a Kissé elmosódva fülszövegén. És akkor lássuk a kérdéses D-nap teljes leírását, amiből az index.hu cikke csak szűkszavúan idézett.
Partszakaszunk, a „Könnyű Vörös” a levegőből alighanem úgy festett, mint egy nyitott szardíniásdoboz. Mivel egy szardínia szemszögéből fotóztam, a felvételeim előterében vizes bakancsok és zöld ábrázatok hemzsegtek. A bakancsok meg a pofák fölött képeimet srapnelek füstje töltötte be, a háttérben többnyire kiégett tankok, süllyedő naszádok sorakoztak. Larrynek volt egy száraz cigarettája. Én az ezüstkulacsot kapartam elő a farzsebemből, és whiskyvel kínáltam meg Larryt. Az atya oldalra billentette a fejét, és a szája sarkába döntött egy kortyot. Mielőtt visszaadta a kulacsot, átpasszolta másik haveromnak, a zsidó orvosnak, aki sikeresen utánozta az atya technikáját. Nálam is kitűnően bevált.
A következő gránát a drótakadály és a tenger között csapódott be, és minden repesze egy-egy emberi testet talált el. Az ír tisztelendő meg a zsidó orvos ugrottak talpra elsőként az egész partszakaszon. Lefényképeztem őket. A következő lövedék már közelebb robbant. Nem mertem a szememet felemelni a Contaxom keresőjéről, és lázasan készítettem egyik képet a másik után. Fél perccel később hiába nyomkodtam a gombot – elfogyott a film. A zsákomba nyúltam új tekercsért, de remegő, izzadtságtól nedves kezemben tönkrement, mielőtt a gépbe illeszthettem volna.
Egy lélegzetvételnyi pihenőt tartottam... aztán begolyóztam.
Az üres kamera vadul reszketett a kezemben. Valami újfajta, eddig ismeretlen félelem öntött el, amelytől eltorzult az arcom, és tetőtől talpig rázkódott minden porcikám. Lekapcsoltam derékszíjamról az ásót. és megpróbáltam gödröt ásni magamnak. Az ásó a homok alatt sziklába ütközött, mire elhajítottam. A katonák mozdulatlanul feküdtek körülöttem, Csak a holtakat görgették ide-oda a hullámok a víz szélén. Egyetlen rohamcsónak dacolt a pergőtűzzel, vöröskeresztes sisakot viselő szanitécek özönlöttek ki belőle. Nem gondolkoztam, nem döntöttem tudatosan. Egyszerűen csak talpra ugrottam, és a csónak felé iramodtam. Két holttest között a tengerbe vetettem magam, nyakamig ért a víz. A dagály a testemnek feszült, a hullámok az arcomba csapdostak a sisak alatt. Kameráimat magasan a fejem fölé emeltem, és hirtelen ráeszméltem, hogy megfutamodtam. Megkíséreltem visszafordulni, de egyszerűen képtelen voltam szembenézni a parttal. – Csak a kezemet törlőm szárazra azon a csónakon – hajtogattam magamban.
Sikerült elvergődnöm a csónakig. Épp akkor ugrott ki belőle az utolsó szanitéc. Felmásztam a kötélhágcsón. Amint a fedélzetre léptem, hatalmas rázkódást éreztem, és egyszerre csak toll lepett el mindent, – Mi a franc ez? – gondoltam. – Csirkéket öldös itt valaki? – Aztán észrevettem, hogy a naszád felépítményét lőtt ék szét, és a toll a vele együtt eltalált katonák dzsekijének bélésanyaga volt. A kapitány hangosan zokogott. Az adjutánsát közvetlenül mellette szaggatta ízekre a gránát.
A hajónk megdőlt, és lassan távolodni kezdett a parttól, hogy megkíséreljen visszajutni az anyahajóhoz, mielőtt elsüllyedne. Lementem a gépházba, szárazra dörgöltem a kezem, és betöltöttem a filmet mind a két gépembe. Aztán visszakapaszkodtam a fedélzetre, még épp idejében, hogy egy utolsó felvételt készíthessek a füstbe merülő partról. Végül csináltam néhány képet az egészségügyiekről, amint vérátömlesztéseket végeztek a szétlőtt fedélzeten. Ekkor egy partra szálló naszád siklott mellénk, és kimentett mindnyájunkat a süllyedő hajóról. Pokolian nehéz feladat volt a súlyos sebesültek átemelése a viharosan hullámzó tengeren. A naszád a USS Chase-hez szállított minket, ugyanahhoz a hajóhoz, amelyet alig hat órája hagytam el. Éppen ekkor eresztették le róla a 16. gyalogezred utolsó hullámát, de a fedélzetek máris zsúfolásig teli voltak a visszahozott sebesültekkel és halottakkal.
Ez volt az utolsó lehetőségem, hogy visszamerészkedjek a partra. Nem éltem vele. A kantin pincérei, akik hajnali háromkor hófehér zubbonyban, kezükön fehér kesztyűvel szolgálták fel a kávénkat, csuromvéresen holttesteket varrtak fehér vászonzsákokba, A tengerészek hordágyakat emeltek át a fedélzetre a mellettük süllyedező hajókról. Fotózni kezdtem. Aztán minden elhomályosult...

Egy priccsen ébredtem fel. Pucér testemet durva pokróc takarta. A nyakamon egy papírdarab lógott: „Harctéri sokk. Nincs dögcédulája.” A fényképezőgépeim táskája az asztalon hevert, és lassan eszembe jutott, ki vagyok.
A másik priccsről egy másik pucér fiatalember meredt a plafonra. A nyakán lógó papíron csak ennyi állt: „Harctéri sokk.”
– Gyáva féreg vagyok – szólalt meg. Egyetlen túlélője volt a tíz kétéltű harckocsi legénységének, amelyek a gyalogság első hulláma előtt indultak el a part felé. Mind a tíz tank elsüllyedt a viharos tengeren. – Ott kellett volna maradnom a parton – motyogta a fiú. Nekem kellett volna a parton maradnom, bizonygattam neki.
Zümmögtek a gépek, hajónk hazafelé tartott, Angliába. A harckocsizó fiú meg én egész éjszaka vertük a mellünket, mindketten magunkat vallottuk gyáva féregnek, mindketten a másikunkról állította, hogy bűntelen.

Reggel kikötöttünk Weymouthban. A rakparton híréhes újságírók egész hada várt ránk, akik nem vehettek részt az invázióban, és most az első személyes élményeket akarták kicsikarni azokból, akik már oda-vissza megjárták az utat. Elmesélték, hogy az egyetlen fotóriporter, akit rajtam kívül átengedtek az Omahára, már két órája visszatért. O azonban a lábát sem tette ki a partra, mindvégig a hajóján maradt, és jelenleg épp London felé tart a szenzációs képanyagával.
Úgy bántak velem, mint egy valódi hőssel. Felajánlották, hogy repülőgéppel visznek Londonba, csak számoljak be a rádióban a tapasztalataimról. Én azonban nem feledkeztem meg az elmúlt éjszakáról. és elhárítottam az ajánlatot. Becsomagoltam filmjeimet a sajtózsákba, ruhát váltottam, és az első induló hajóval visszatértem a hídfőállásra.
Hét nappal később értesítettek, hogy a „Könnyű Vörösről” készült képeimnél jobbat senki nem csinált a partraszállásról. De a sötétkamrában dolgozó technikus izgalmában túl forróra kapcsolta a szárítót, úgyhogy az emulzió a londoni irodavezető szeme láttára olvadt le a filmről. Így aztán 106 felvételemből mindössze nyolcat tudtak csak megmenteni. A hőtől életlen fotók alatt közölt szöveg szerint Capának túlságosan remegett a keze.  
 Robert Capa - Kissé elmosódva - Park Könyvkiadó - 2006 - 149-155. oldalak

2019/02/13

Mindenki olyan zenét hallgat, amilyent megért - publicisztika bosszúból, amiért az edzőtermek zenéje megcsapott!

Az megvan, amikor felszállsz a buszra, a sofőr beindítja a motort, amire megszólal a kazettofon is, amibe tizenkét éve beleszorult a szalag és akkor már tudod, hogy neked Budapestig Bunyós Pityut, meg MC Hawer és a Teknőt kell hallgatnod legalább 90 decibelen?

Vagy jártál már úgy, hogy megállt a közeledben egy fekete BMW, esetleg Audi és a hang kivágta az ajtókat? Fordult már elő, hogy ilyenkor Pink Floyd, vagy Red Hot Chilli Peppers üvöltött ki a mélynyomóból?? Esetleg Janis Joplin? Na, ugye?

Innen induljunk most el.  Jólvan, már kezdem is érezni, ahogy megy föl a cukrom. Egy-két-háTe milyen zenét hallgatsz? 

Erre az a válaszod, hogy ó te aztán mindenfélét, s nem szakad le az ég, mert el is hiszed, hiszen mindenfélét hallgatsz, ami az eurovízión, megasztárgyárban, esetleg valami kereskedelmi rádiócsatornán eléd kerül. Öntudatos vagy, nem szűk látókörű. Te aztán nem eltartott kisujjal ragadod meg az akkordokat s nem fintorogsz a szinkópától.  Napi szinten hallgatsz Count Basie darabokat, aztán például Igorrrt, esetleg a Muzsikást, lazán kapcsolódva Ripoff Raskolnikovot. De Django Reinhardt is becsúszik Hound Dog Tylor mellé. Toy dolls, tök alap, mi? A mindenfélében ezek is benne vannak. És annyira sok más mindenféle, hogy én fel se tudom sorolni. De jó, hogy te mindet bírod.

Vagy te az a másik vagy, és azt válaszolod, hogy mindegy, csak valami zörögjön, és azt hiszed büszkén felvállaltad, neked aztán nincs semmiféle zenei elvárásod. De ez sem igaz, mert ha mindegy, pusztán a nagy számok törvénye alapján is néha hallgatnod kellene valami jót. Mondjuk ha  Bob Marleyt nem is, de Bob McFerrint mikor tettél be magadnak utoljára? Német zene? Nyugi, nem egyfeszt a Rammstein, de mondjuk Seed? Vagy csak úgy általában klasszikusok? Jó, tudom, ma már Avicii is klasszikus, mint Jimmy a király, de nem rájuk értettem, Pl. Gershwint, Rimskij, Brahms, Dvorak slágerei? Ezeket bírod? Aszta! Na, ki gondolta volna, hogy még ismered is? Gyerekszoba helyett volt otthon legalább CartoonNetworks. Tudtad, hogy már a Rage és a Pistols is klasszikus?  Nem, ne kérdezd meg, mi az a Pistols, nekem kínos. Hogy én se tudok egy David Guettat se dúdolni? Szerintem az nem ugyanaz!

Tehát neked nem nincs ízlésed, ergo bármit meghallgatsz, ami szembe jön, hanem neked kifejezetten rossz ízlésed van, és kerülöd a jó muzsikát, mint ördög a tömjénfüstöt
Amivel semmi baj nincs, amíg otthon a négy fal között csinálod. Pont addig a magánügyed. Vagy a fülesedbe. Amit már tíz lejért lehet kapni. Arra amit te hallgatsz, az pont megfelel. És persze addig sem baj ez, amíg a rossz ízlésed nem lesz kötelező. 
De sajnos, ha te egy rádiós DJ vagy, vagy egy intézmény vezetője, legyen az korcsolyapálya, konditerem, uszoda,  buszsofőr vagy, taxisofőr, istenverte önjelölt zenebohóc emszí, akármi hasonló vagy, akkor bizony a zenéd megerőszakolja azt, aki ennek nem örül.
És mi ez a hangerő fétis? Önbizalmat ad? A despacito nagyon hangosan már egy legitim kultúrtermék? Tudod pont ez a hasonlóság abban, ha primitív, illetve ha halott vagy. Te nem veszed észre, viszont körülötted mindenki szenved
És ti vagytok azok is, akik megkérdezik, miért nem mentem cégbuliba, lagziba, hiszen olyan jó zene volt. És ha megkérdezem, aszta! végre! milyen? akkor azt válaszoljátok, hogy mindenféle. Ó, de jó, volt Die Antwoord, meg Prodigy is?  És amikor sokat ittatok, volt The Ramones, meg The Clash? Szuper!  Mi? Ja, azok éppen nem voltak? Értem. De volt metál is meg népzene? Ja, hogy Hooligans és NOX dalok voltak ezek. És volt nyolc óra munka és most múlik pontosan? Ezek csak arra jó példák, hogy lesz normális dalból ciki, pusztán attól, hogy te is azt hallgatod. Azt mondod, ezeken akarsz felmászni az én elitista világomba? Csak lerántod magadhoz a dalokat és összeproliskodod. S csodálkozol, hogy legközelebb is szkippelem a bulikádat.

Pedig te műveled a zenekultúrát. Imádod például a zongorát, Havasira jársz (Tavitian helyett). A hegedű hangja a kedvenced, Princesszre és Mágára bulizol (Ghymes vagy Lajkó helyett). Neked Péter Szabó Szilvi van Palya Bea helyett. Hogy zsibbadjon el a kezem, amiért egy mondatba írtam ezeket a neveket.


Persze, ha sokkal fiatalabb vagy, mondhatod, azért van ez, mert én már öreg vagyok és most eljátszom dédapámat, aki annak idején az én visító generációm zenéjétől kapott sikítófrászt, és azért megy így ez a Szamszára, mert ez ilyen generációs izé. De én az apám fiatalkorának a vinnyogó zenéit is hallgatom, a nagyapám screamerjeiről nem is beszélve,  De az az igazság, hogy nagyon sok kortárs és fiatal tehetség van a youtubon, akik jó zenét csinálnak. És nem őket gyalázom. És régen is nagyon sok volt a kulturális nyesedék. Az én nagyapám konkrétan galambszívet örökölt az ő jó anyjától, meg nótás kedvet az ő apjától, nehogy már pálcát törjön, mondjuk Hendrix játéka fölött. Hát hol élünk? Baszki! S én érezzem őslénynek magam? 

Azt mondod, az én kedvenceimre nem is lehet bulizni? Lehet, hogy te nem tudsz sasszézni az Aurevoir vagy a Firkin, zenéjére, de ez a te bajod. Ja, hogy a rock and roll nem egy tánc? És azt már hallottad legalább, hogy a pogó sem egy tánc? És a ska? És Bregovicra, vagy csángó bugira ugrabugrálni micsoda? Feltűnt, hogy nem említettem a mulatóst, mint kedvenc bulizenéidet? Grimpixnek barátai a muzsika tv műsorát kifejezetten csak lemútolva nézik, általában ittasan, és az előadó pantomim koreográfiájából simán kitalálják, melyik nóta szól éppen. Igen, tudom, nem tudunk élni, az elefántcsonttorony olyan kietlen hely.

Jó'van, akkor mi neked a jó zene? kérdezed, mit tegyünk, hogy megfeleljen (a sznob ízlésednek - teszed hozzá magadban)? Rokkot? Lekarmolom magam! Ilyenkor jövök rá, hogy veled fölösleges zenéről beszélgetni. Nem a stílus, hanem, hogy süket vagy a zenéhez, az a baj. Nem kell zenésznek lenni a zenefogyasztáshoz, de mondjuk nem ártana a zenésznek megtanulni legalább egy-két hangszeren pötyögni. Bármilyen banális hangszeren, hogy legalább azt érezd, mi a különbség a hangok és a zene között, mert, hogy hangzavar helyett képzavart okozzak, egy hályogkovács vagy, aki rozsdás kalapáccsal püföli mások fülében az üllőt.

Ha picit kellemetlenül kezded érezni magad, előhúzhatod még azt az érvet, hogy hát ízlésről vitatkozni, ugye vagy jót, vagy semmit, de ezt még az ókorban mondták, amikor nem kellett két drop the bass között a tanyasi Skrillexet, a suttyó Bárányt hallgatniuk, amint belebéget valami cringe baromságot. És azért én meghallgatnám mit tudsz felhozni mentségül a proli gyerekkort leszámítva, amikor naponta a segged alatt van a youtube, spotify. Persze a youtube algoritmusa szerint már rajtad van ki vagy, neked kell tudatnod vele, hogy szintet szeretnél lépni.




Azt mondod, hogy az én kedvenceimre nem lehet edzeni egy edzőteremben. Arra kifejezetten a motivációs mixek a megfelelőek, amik szerintem maximum az ántiisten mennyegzőjén lehetnének a talpalávaló. Nekem te ne dumálj, az optimális bpm-ről, mikor egy konditeremben 10 ember százféle bpm-en pörög, van aki kardiózik, van aki csak lenyújtana, vagy csendben lenyugodna az öltözőben. BPM, baszki, mikor egyetlen 10 ismétléses guggoló sorozatnál két drop the basst kell meghallgassak, amit az a Szintiboy Pistike wannabe prodjúszer mixelt vacskolt össze, aki végre egy combosabb számítógépet kapott az angyalkától, és akinek a zenei képzése, az általa használt dallamok alapján, kábé az oviban a Tavaszi szél vizet árasztnál befejeződött. Na jó, lehet megvolt neki még a Megfogtam egy szúnyogot is.

Forrás
Külön bájos, ahogy ezek az emszík homeopátiásan elmatatnak a keverőpulton, de ha egy zenész tesz-vesz a kis kezeivel az asztalon, akkor ami kikerül alóla, az kézműves zene kontra ipari zajból összefércelt playback, potméterrel sminkelgetve. Öncélú beatek helyett koncepció. Én ez utóbbira tudok transzba esni egy spinnerbringán. De te vagy a szerencsés, mert te észre sem veszed a különbséget.

A zenei mix, mashup (kevés kivételtől eltekintve) az pont olyan, mint amikor a tejsavó fehérjét, a tonhalat, a banánt, nyers tojást és a hagymát összeturmixolod. Hiába jó az alapanyag, de máris úgy néz ki, mintha már valaki egyszer megette volna. Egészségedre. Te tényleg nem vagy finnyás. Egy ilyen mix sokkal kevesebb, mint a beledarált alkotóelemek összessége. Ez a te mixed egyenként kifosztja a felhasznált alapanyagokat is.

Ó, akkor te nem is hallgatsz feldolgozásokat? - mondod és sajnálsz. De a feldolgozás egészen más. Attól más, hogy a feldolgozás által több lesz az eredeti darab is. Persze nem mindegy, hogy a "szegény ember" PSY-ja rabol meg egy témát, vagy egy  pár zenész.  De még véletlenül is lehet néha szarból várat emelni. Ha az előadó és a feldolgozott dal is legitim, abból lesz igazi gyöngyszem. Persze jópofa lehet a stílusok közötti cserebere is, wírdó hangszerelés, vagy még betegebb,  egy-két etűd erejéig. Néha életművet is lehet építeni ebből. Csak ne legyen belőle világslágerek huppikék törpikék hangján, vagy okarinára és gregoriánra.
Forrás
Te azt mondod, hogy a Nirvana tabata-mix teljesen oké, én azt mondom, hogy Boodah dúdolja a füledbe, hogy labamba, éjjel rémálmodban. Ugyanez a Pink Floyd Remix esetén, ami már annyira posztmodern, hogy zsibbadna el az ujjad, amikor megnyomod a playt.  Bazdmeg, te annyira nem érted a zene lényegét, hogy a pentatonról azt hiszed, hogy az az öttusa! Hogy? Van más zenéd is? Amiben nagyon ideges, sittes (néha fehér) négerek hisztiznek, mint egy fürdőskurva, valami összelopkodott zenei alapra, arról, hogy milyen nehéz volt felnőni a Comptonban? Tokától bokáig fuxban. És neked ettől megy jobban a fekvenyomás? Vagy attól, hogy ezt közben nekem is hallgatnom kell?

Izmos-kockahas-urak, elmondom a ti szókincsetekkel. A zene egy szellemi táplálék. A test repül a lélek hálni jár. A helyes étkezés ugye megvan?
Sok fehérje (mondjuk, népzene, blues, rock, kevert stílusok, rap, elektro, hiphop), rostok (például más népek zenéi), lassú szénhidrátok (sok alternatív, enyhén már a popzenét alulról súroló dalok, csalónapokon kevés sláger, nagy titokban, ha senki látja, filmek, játékok zenéi), telítetlen zsírsavak (kinek klasszikus, kinek jazz), vitaminok (underground, még több hasonló, akár kortárs is), nyomelemek (minden más ami sajnos kimaradt). Persze csak ha megvan az emésztéséhez szükséges enzimed, vagyis nem vagy genetikailag elcseszett, és emiatt nem előrágva kell fogyasztanod a pépet a slágerrádióból.
Forrás: GuitarPro :)
Bírsz követni? Másképp fogalmazok, hogy megértsd. Amilyen zenét te nyomsz, az pont az olajtól lucskos szalmapityóka. Sült szalonnával. A hangerő meg a majonéz, ami a füleden spriccel vissza, ahogy gyúrod lefelé. Csúszik, mint a cukrozott takony, de annyit ér a szellemi fejlődésedben, mint deadliftnél a kodály-módszer. A te zenédnél már Dolly Rambó is fényévekkel jobb, az legalább olyan, mint egy falat penészes sajt. És attól, hogy pár hasonszőrű panelproli ezt igényli, attól a konditermed, autóbuszod stb. még egy primitív fast-food falusi diszkó, amiben te vagy a süket dídzséj. Persze, te azt tömsz magadba, amit csak akarsz.
De nekem miért kell? En sem fárasztalak azzal, hogy hallodééé, illene már egy kis Cseh Tamást is hallgatnod. Ne hallgass! Minek az neked? De hallodé, kapcsold ki azt a hülye zenét, mert szétmegy az ember feje tőle! Addig becsüld meg a csendet, amíg az szekszi! Vagy ezt bömböltessed.
Tudod, a zenét élvezni kéne, nem büntetést kapni tőle.

#myearstoo