2015. júl. 3.

A térdem én vagyok?

"Ez a térd szar!" Kimerült, töltőre kell kötni.
A legenda szerint már a Sokadik Lajos Napkirályt is foglalkoztatta a testi önazonosság problematikája. Nem csoda tehát, hogy egy este Első Grimpix is nekem szegezte a címbéli kérdést. Bevallom meglepődtem, és egyből eszembe jutott Popper sztorija a megvakulásáról. És aznap este ugyanolyan volt a hangulat, két egészséges ember beszélgetett egy széthulló térdről, ami történetesen az enyém volt. És ugyanígy beszélgettünk a bizonytalan jövőről és olyan szokásokról, melyeket lehet, ha fel kell majd adni. És ez a jövő is történetesen az enyém volt. 


Csak USB csatlakozást nem kaptam.
Szakállas közhely, hogy Grimpix tervez, Isten perverz. A tervezés illúziója, hogy beugrok bringával Szeredába, holnap félmaraton, jövő héten teljesítménytúra, majd hívlak, majd jövök, majd megcsináljuk. Közben pedig van a test, s én bele vagyok zárva bárhogyan is teljesül be a sorsa. Nem tudok helyette félreugrani az autó elől, és nem tudom azt mondani, ebbe a labdába most inkább ne rúgjunk bele. Csak fél méter ez a sziklalépcső, leugorjam? Bevehetem ezt a kanyart ötvennel? Tehetek a rúdra még húsz kilót? Megemeljem ezt a zsákot? Együtt élvezünk és együtt bukunk a testemmel. A pillanatnyi helyzetek kimenetele mindig kétesélyes, vagy ha úgy tetszik szuperponált, a megszokott mindennapi és például a traumatológia között valahol félúton.

Spinális érzéstelenítés után egy napig ezt láttam. 
De a traumatológia sem szükségszerű rossz. A rossz amúgy is csak egy címke, amit rápattintok a dolgokra. Az abszurd katarzis, amikor megmozdíthatom a fejem például jó. Az érzés, mikor visszatér a zsibbadt altestbe az élet. Az első kínkeserves pisilés kacsába. Az első alkalom, amikor felülhetek az ágyban. Az első alkalom, amikor oldalzacsival és járókával egyedül elmegyek pisilni. És, főleg a tudat, hogy mások sokkal, de sokkal rosszabbul jártak. Egy gyöngébb RESET az élvezetek érzékelésében. Kár, hogy ezek hamar hétköznapivá válnak megint.



 Testépítő étrend endomorfoknak. A kenyér napi adag, ofkorsz.
Borzasztó és borzasztó érdekes, hogyan hull szét alattam az anyag. És akkor ez a kérdés: én vagyok e a lassan kivirágzó, majd pusztuló test? És fogamban az idegen anyag én vagyok e?  Én vagyok az egykori álmaim? Hát a saját emlékeim őrzője vagyok e egyáltalán? Én vagyok e a tavalyi teljesítménytúrák, a biciklis kilométerek, a tükörben a félkészen abbamaradt kockahas, a leborotvált szőr a térdemen? Leszek e újra én a szaladás? Lehetek e még a maraton?

- Szóval a térdem, az én vagyok? És ha nem is én vagyok, nélküle végigcsinálnám e? Szép feladat lenne, de nem e lenne túl nehéz?

- Grimpix ökölbe szorult keze vagyok...

2 megjegyzés:

  1. Végigtáncoltam a sztorit én is a vásárhelyi urológia egyik matracán ... nekem a térdem tökéletesen működött ... tökön akartam rúgni vele az altatóorvost, de a hátgerincbe adott zsibbasztó elég hamar szétmorzsolta a tervemet ...
    Nekem nekem sokkal rosszabbul nézett ki a plafonom ... viszont teljesen nyugisan pisilhettem a több helyre is akasztott zacsiba ...

    Vigasztalásul mondom neked hogy azóta jó pár hegyet letudtam már .. ás nincs olyan hogy nem lehet ... nem lehet, mert akkor mi a szart is keresnék én a felszínen ?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát azóta eltelt több mint hatvan nap, tesztelgetem az új lábamat, volt már 100 (7. héten), majd 150 (8. héten) km bringa, ezt viseli a legjobban, volt Parangu Mare (26km), ez is tűrhető, de a Néra és a Cserna völgyének csapásait már megduzzogta picit. És futni még nem tudok, 4-8 km fölött bedagad. Nade még kell kapjak szipiszuper szurit, hátha még besztesebb lesz utána. Meg hát nem sietek sehova, remélem jövőre megint eljön az én időm :) Ja, urológia... na az biztosan én vagyok :)

      Törlés