A biciklista magányossága

A fények, a fények, a fényekre lépek, 

gurulok rajtuk, táncolnak rajtam...

Nyilván Lovasi megy a fülesemben, ahogy a hágón átérve, egyre gyorsulva krúzolok az erdő lombjai között beszűrődő fényben, ami fényes leopárdszőnyeget vetít az aszfaltra. Ami alatt újabb rétegek, vízelvezető kőágy, vagy mit tudom én, alatta a rétegvulkán kőzetanyaga, asztenoszféra, a vas-nikkel és túloldalt fordítva ugyanez, csak kurvára nem Új-Zéland, mint a dalban, mert ahhoz nekem most Spanyolországban kellene lennem, tehát inkább az óceán, fölötte az ég és így tovább.

És én gurulok ezen a gömbön körbe. És fokozatosan eggyé válok a csodálatos trabant-színű biciklivel, majd, a gravitáció miatt, amivel vonzom a Földet, a gumikon keresztül az aszfalttal, és már az útszéli füvek is a zene ritmusára riszálnak a szélben.

Appercepció, de ekkor még nem ismerem a kifejezést, mert csak holnap fogok rákeresni. Most csak élem a korreszpondanciát, ahogy elsuhantomban a cigány kislány pont ugyanabban a hangnemben dúdol valamit, mint ami a fülesemben is szól. És lassan merülök el a szinkronicitások sorozatában, az egerészölyv sokatmondó feje, ahogy összeakad a tekintetünk, és ha felnézek az égre, akkor pont vágólag, aranymetszésben húz el egy repülő egy korábbi kondenzcsíkhoz képest.

És kezdem érezni, hogy minden pontosan a helyén van a világban. És én is pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.

Útelágazás, fékezek. Most merre is? Ahogy felpillantok az útról, jobbra egy pléhkrisztus, mint egy pucér fakabát, kitárt karjaival mutatja nekem az irányt. Egészen elérzékenyülök, így pünkösdkor micsoda isteni humor ez, és milyen kedves gesztusa az Úristennek. Pláne egy ateistához. 

És az apoféniák sorozatának hatására, a pillanatok esztétikájától eltelve, lassan-lassan teljesen kinyílok, mint egy kagyló és a védtelen, puha részemmel az érdes aszfalt fölött suhanok egy méterrel. Ilyenkor igazgyöngy-élmény embert látni és ráköszönni. 

Ezredik :) 14 év alatt - Rézbolygó 2.

 

Ez az ezredik bejegyzés a naplóban. És bár ez leginkább csak egy saját jegyzet, de íme néhány adat.
- 522.068 megtekintés (ennek egy jó része feltehetően robot)
- 1950 megjegyzés (az utóbbi időben inkább csak robotok írogatnak)

 

Rézfát fütyülünk

A következő cucc távoli rokona egy korábbi projektünknek. A lényege röviden annyi, hogy elektromos áram hatására két vezető között, a rézgálic oldatból mindenféle fraktálszerkezetek válnak ki. Innen nyaltuk. Érdemes elolvasni, mert olyan szakszavak vannak benne, mint diffúzió-limitált aggregáció, vagy önszerveződő rendszerek, amik további keresgélések kulcsszavai lehetnek. Annyi különbséggel utánozzuk, hogy nekünk nincs mikroszkópunk (tudom, ciki, és majd pótolni fogom, ígérem), tehát makró-szinten csináljuk. Ami teljesen más körülményrendszer, ezért a kihívások is mások lesznek. 

Az csak elképzelés, hogy a két vékony rézlemez két üveglap között megtartja a közéje fecskendezett rézgálic oldatot. A valóság az, hogy szanaszét fog folyni. 

Az kísérletezés első fázisában azt a hibát követtük el, hogy a koncentrációt nagyon megnöveltük, hiszen a több az mindig jobb, nőjenek, ágaskodjanak azok a nagy véreres mamut-rézfák. Hát nem biztos, hogy ez a jó irány. 

Ezeknél a rézfáknál semmiféle koncepciónk nem volt a feszültséggel kapcsolatban sem.  Ha nem nőtt eléggé, pedig ugye a türelem az egy erény lenne, akkor megvattoltuk, ha lassítani akartuk, lecsökkentettük a feszültséget. Kb. 4-20V között kaptak ezek a rézfák.

A másik probléma a buborékképződés, amit az ágak körbenőnek, emiatt inkább lukacsos-szerkezetet kapunk.

Itt meg elképzelni se tudjuk mi történt. Pedig jó lenne megismételni a dolgot.

Ha elmosatlanul hagyjuk a cuccot, egy nap múlva ez lesz belőle. 

Ezek a struktúrák nem időtállók. Amint felemeljük az üveglapot, rekt a figuráknak. 

Szegényember marx-generátora

Franc akart Marx generátort csinálni, hiszen az interneten már mindenki csinált ilyent, viszont azzal szembesültünk, hogy a kis sokkoló modul nem elég erős ahhoz, hogy Lichtenberg-fraktálokat villantsunk. Tehát valamivel fel kell bikásítani a centiméter alatti szikraközünket. 

Lehet kapni is ilyen szerkezetet, összeszerelve és kitben is, de sokan megcsinálják vizespohárból és gumislagokból is. Végeztünk pár mérést, de a vizespoharaink kapacitása elég soványka lett. Negyed nanofarád:

Ugyanis a dielektrikum (üvegpohár) vastagsága nem barátja a kapacitásnak. Papírpohár sokkal vékonyabb, de valamiért még gyengébb értéket kaptunk. 

Márpedig egy jó marx-generátorhoz nem ártana a 10 nF vagy akár nagyobb érték sem. A slagból készített ellenállások értéke 1-2Mohm környékén kellene legyen, ez csapvízzel majdnem sikerült is. Kétfélét próbáltunk, egy vastagabb akvarisztikai slagot és egy vékonyabb infúzióst.

Mint várható volt, a vastagabb ellenállása kevesebb. Ugyanakkor a cső hosszával egészen jól beállítható az ellenállás mértéke és valószínű, hogy deszt-víz használatával még nagyobb ellenállást is el lehet érni ugyanakkora szakaszon. Az viszont nem világos, hogy ezek az értékek idővel, amint a rozsdásodás megindul, elállítódnak e. Ugyanis a vas nittek pár nap alatt elrozsdásodtak és némi buborékképződés is beindult. De ezt már nem fotóztuk és méregettük, mert jobb ötletünk lett. 

Ludic úr csatornáján azt találtuk, márpedig benne bízunk, hogy sima negyed wattos ki ellenállásokkal is meg lehet csinálni a dolgot. Ő 3 ellenállást köt sorba, gyaníthatóan azért, hogy az egy ellenállásra jutó feszültség csak a harmada legyen, így nem húz majd át a szikra a rövidke ellenállás lábain. Mi három darab 470k-os ellenállással nagyjából az 1,5M  értéket céloztuk meg, és még zsugor-csőbe is becsomagoltuk, hogy kevesebb esély legyen az "áthúzásra"

Hat lépcsősre építettük meg bár van alkatrészünk még további két lépcsőre, de kicsit unalmas volt a forrasztás.  A kondenzátornak mindenképpen bírnia kell a nagy feszültséget, itthon csak 1nF értékűek voltak, tehát ebből gazdálkodunk.

A képen nem látszik jól a kondenzátorok közötti kis szikraköz, íme egy részlet:

Igyekeztünk a forrasztásoknál nem hagyni sok kiálló cuccot, meg a szikraközt is kunkorira csináltuk, mert azt olvastuk, hogy a csúcshatással sok teljesítmény megszökik a rendszerből. Valószínű, hogy a hatszoros erősítés nem teljesült a veszteségek miatt, de azért elég nagy szikrát kaptunk. A baj csak az, hogy ezzel a gány szerkezettel nem valószínű, hogy mernénk dolgozni egy sötétkamrában, vegyszerek mellett, vörös derengő biztonsági fény mellett. szóval nem egy életbiztosítás na. 

Nem kizárt, hogy végül mégiscsak fogunk vásárolni egy gyárit. 

Azok a szoknyás férfiak

Bevallom, hogy fiatal felnőtt koromban, a szociális érésem elején, nagyon idegenkedtem a szoknyás férfiaktól. Pláne ha figyelembe vesszük, hogy egyáltalán nem vetik meg a gyerekek társaságát, akik köztudottan nagyon befolyásolhatók. Mert az az igazság, hogy kisgyerek koromban rám is adtak szoknyát ezek a férfiak. 

De ha most jobban átgondolom, nem azért csúsztam ebbe bele, mert ilyen volt a kulturális közeg, vagy ez volt a társadalmi elvárás. Inkább csak imponált gyerekként, hogy ezek az általam igen tisztelt férfiak komolyan vesznek, szomjaztam a felnőttek figyelmét, tetszett, hogy beavatnak és bevesznek a szertartásaikba, aktív részese lehetek a parádéiknak, felvonulásaiknak és nem utolsó sorban hízelgő volt, hogy elismerik bizonyos kompetenciáimat és ilyen fiatalon már alapvető mozgalmi feladatokat is rám mernek bízni. 

Olyan igazán férfias kapcsolat volt ez, ami nőkkel teljesen elképzelhetetlen lett volna. És persze volt részükről befolyásolási szándék, nem tagadom, de végső soron ezek a pasik mind úriemberek voltak velem, kedvesek voltak és sose léptek át olyan határokat, ami fájdalmat, vagy traumát okozott volna. Persze lehet, hogy csak szerencsém volt. 

Egy szó, mint száz. Én is voltam gyerekkoromban ministráns. És mégse lett bajom tőle.