Nagyon régi történet, talán emlékeztek még a német remetére a Hargitán... Valamikor az ezredforduló egyik májusban találkoztam utoljára a remetével. Lila kikericset izzadt a májusi naptól körülötte a hegyoldal, s ahogy fehér gyapjúkabátjában felfelé haladt, pontosan olyan volt mint télen, mikor megismerkedtünk. Időgép-mese ismét, régi írásokból:
Már üres lett a telep, s ő kinn ült a Súgó tetején, a havon... Nézte a Nagy-Mihályt, s fenyők fölött arcába sütött a nap. A szél is csitult és már kicsit narancssárgák voltak a fények.
Mosolygott nekem, de nem ismert meg, csak később nyújtotta a
török mogyorót, amit tegnap adtam neki. Nem ette meg,
mert nem itt termett - pedig éhes volt nagyon. S ahogy oda-odazizzent a szél, a völgyben a fákról finom permetben hullott a narancssárga hó.
***
Pont egy éve, májusban indult útnak - Németországban már elvirágoztak a fák - s kerékpárral robogott Svájc felé. Gyors volt, és bármikor visszafordulhatott volna - de elsuhant mellette a táj. Ekkor cserélte el kerékpárját egy kis szekérre. Önmagát fogta be elől, és lassan vonszolta kicsiny tulajdonát egészen Olaszországig. Azt ette, amit
a föld megtermett, gyümölcsöt, füveket. De szabadabb akart lenni, s elcserélte kicsiny szekerét egy hatalmas átalvetőre. Kinyílt előtte a világ - már nem roskadt előre szekerébe feszülve, hanem látta is, hogyan él körülötte minden. Zsákjába tömte az útszéli gyümölcsöket, s azt ette napokig. Néha favágókkal parolázott, barátkozott ha hozzászóltak, köveket simogatott s tanult tőlük keménységet. Csak haladt úttalan utakon, s ette amit a föld megtermett körülötte, s gyűjtötte
képzeletbeli pontjait kicsiny tarisznyájába, melyet az átalvetőért kapott cserébe. Ha elfáradt patakok mellett hajtotta álomra fejét, s reggelre egy kicsit eggyé vált a vízzel, és a bokrokkal.
Szilveszterkor érkezett a Hargitára, mert a huzatos Olt völgyében zord hideg feküdt keresztben az úton. Mindenhonnan havat köpködött a szél szemei közé, s ő ruháit már régen elcserélte valami pásztorokkal. Vastag gyapjúkabátjának szálai összekeveredtek szalmaszínű szakállával, mosolygós arcából égtiszta szemei sugározták a tisztességgel viselt kegyetlen magányt. Megtűrték az egyik faházban (megj.
a régi IFET villában), s ha tiszta volt az idő, gyakran nézegette a viháncoló sízőket, de üres hétköznapokon, ha sötét viharfelhők fogócskáztak a hegyen, s álmatlan medvék lábnyomoztak az ajtója előtti hóban - gubbasztott bent a faházban, s varázslatos kapcsolatot alakított ki a tűzzel. Etette kedvesen hosszú fenyőhasábokkal, s ha vékony szél furakodott be a réseken, narancssárga fényéhez bújt védelemért.
Mindenkinek mosolygott, de senki sem barátkozott vele, ide mindenki csak pár napra jön, síznek, hánynak, ölelnek - azután hazamennek. A menedékházak gondnokai pedig csak nevettek rajta. Itt nem kötelező nyelveket ismerni - ha étellel kínálták csak azt fogadta el, amit a föld megterem, ha haragudtak érte, hát másnapra megbékültek. Nem volt neki fontos, hogy mit gondolnak. Minden napnak úgy tudott örülni, s ha döntenie kellett, új szabályokat szerkesztett hatalmas játékához, melyben csak haladt, s ahogyan új csodákra talált úgy gyarapította a
képzeletbeli pontokat. Kevés személyes holmija maradt, de láttam rajta, hogy nagyon ragaszkodik kis papirosba csomagolt, színes, énekesmadár tollacskáihoz. Meleg - mutatta, s csiklandozta az arcát velük, s ragyogtatta őket a lemenő napban.
***
Kóstolgatta a tavaszízű levegőt, s tiszta csodálattal nézett a völgybe, mintha csak tegnap érkezett volna. Harminckét éves volt, de nevetett rajtam, hogy megkérdeztem:
a vízről sem kérdezzük soha, hogy mennyi idős. És így vannak a sziklák is és a fák. Csak vannak évek óta közöttünk, ha meg eltűnnek, hamar elfelejtjük őket, s tesszük tovább a dolgunkat, néha mintha még gyerekek lennénk, néha pedig bölcsen, mint aki már rengeteget telet élt.
Közben néhányat ereszkedtem sível s ő megvárt a tetőn, s mosolygott mikor ismét odaültem melléje.
Aztán már menni kellett, s hirtelen eszembe villant, hogy valaminek még történnie kell. Zavartan, ügyetlenül felhúzta a síbakancsomat. Húsz éve először tette - kicsit segíteni is kellett egyensúlyozni a hóban. Ekkor láttam, hogy zoknija szakadt, de másikat nem fogadott el, csak belépett a lécbe s mint egy gyermek, nevetve, hőkölve lecsúszott a Súgón. Abban a pillanatban már nem számított, hogy tavaly májusban kerékpárral indult el, s cserélte azt egyre haszontalanabb emberi javakra, mígnem majd útja végén, apró énekesmadár tollacskáit meglebbentve elemelheti e világon összegyűjtött pontjait a földtől.
Bukdácsolt egy kicsit a léccel, s ahogy szaladtam mellette a vérszínű havon csak kacagtunk, hogy majdnem kicsordult a könnyünk.
FRISSÍTÉS:
Egyik olvasónk értékes anyaggal lepte meg az Utazásokat, előkerült egy fénykép Siddhartha-ról, a remetéről. Nem tudni miért nevezte így magát,
Guatama miatt, avagy a
Hesse könyv inspirálta. Jó utazást Siddhartha, remélem megtalálod a megvilágosodást...
