Mi hanno fottuto - Via-ferrátázás a Garda-tó környékén

Megígértem na, igaz egy év alatt szinte mindent elfelejtettem (tudom, akkor kelletett volna megírni, de pont untam a naplóírást), de jöjjön most Olaszország és a Garda-tó, egyike a leglátványosabb glaciális jelenségnek, amivel Grimpixnek valaha dolga volt.

Tudtátok, hogy az oláh és olasz szavak egy tőről fakadnak? A digó nyelvet természetesen a Vigyázz olaszból tanultuk. Bár minden nyelvkönyv ilyen lenne. Sajnos a címbéli felkiáltáson kívül a többit már elfelejtettem, de ezt használtuk legtöbbet, mikor megláttunk egy-egy durvább szakaszt a falban. Na jó, azért műveltek vagyunk, a legfontosabbakat, a duokapucsinót, perfavort és a vaffankúlót azelőtt is tudtuk. De román tudással azért olaszból se adnának el. Igaz, meg se vennének, amilyen a közhangulat. Ferrátás tapasztalatunk eléggé szórványos, ezért, meg a nagy távolság miatt pláne, egy szervezett kirándulást választottunk. Asszem a legolcsóbbat, de nem bántuk meg.

A tó északi részére érkezve nyilvánvaló miért nevezik az ilyet fjordos tónak. Az amúgy alacsonyan fekvő tavat nem túl magas, viszont annál függőlegesebb hegyek veszik körbe. A tó déli része már egészen más jellegű, a végmorénagáthoz azonban nekünk nem volt szerencsénk, viszont a gleccser fokozatos visszahúzódásának nyomait a tótól északra több helyen is láthattuk, hatalmas morénahalmok között lépcsőzik felfele az út. Ezeket a kőhalmokat még nem bírta elfedni a vegetáció, annyira frissek. 

A tó környéki ferráták egy része első világháborús védvonalakból alakult át, itt húzódott a front a Monarchia és Olaszország között.
Hogy mi a búbánatért háborúztak ezek fenn az eldugott hegyélen a szédítő mélység fölött, akkor már mér nem odalent szemtől szemben férfimódra, az nem derült ki, mert katonaviselt társaink sem tudtak rá hadászatilag elfogadható választ. Szóval ennek a hegyi marháskodásnak a stratégiai haszna sem itt, sem régebb Szlovéniában nem derült ki számunkra. De inkább nem is érdekel. Hülye aki háborúzik, akkor már inkább airsoftoztak volna s mindenkinek lenne dédnagyapja. Szóval ezeken a ferrátákon járőröztek, parádéztak és hordták a muníciót fel és alá a derék vitézurak, aztán pedig ha leszabadultak eltávra, a városban hajkurászták a fehérnépeket Rivo ódon sikátoraiban. Make love not war, de ezek mindkettőt tolták három éven át.

Bemelegítőnek a Monte Colodrit, Sentiero attrezzato del Colodri (A) másztuk meg, szinte felszerelés sem kellett hozzá, egyből a kempingtől indultunk neki, majd Arcoba ereszkedtünk be, közben mindenféle ismeretlen gyümölcsöt összeszedtünk, amiket később - naturalmente - nem mertük megenni. Még a szinefrintartalmáról ismert keserű narancs is volt köztük, de nem bírtunk belőle doppingolni. Azt se tudom tiltólistás e egyáltalán az olaszoknál, de a botanikus kertben megterem. Arcoban minden második bolt hegyi felszereléseket árul, közel a Dolomitok is, de a Gárda-tó is erősen a hegymászásról szól. 

Úgy volt, hogy harmadik nap lesz a legdurvább ferráta, második nap a beszállás után tudtam meg, hogy bizony felcserélték, és már pont abban a falban vagyunk. Ez volt a via dell'Amicizia. De teljesíthető volt, senkit sem kellett lepiszkálni a falról. C-nek sorolták be, engem a rozsnyói jobban kikészített, de ez sokkal látványosabb volt. A 70 méteres létrát már itthon kifigyeltük az iroda képein, ez volt az út legbesztesebb része, főleg az utolsó rövidke áthajlásával.
És persze ettől féltünk leginkább előre. Egyszerre csak három ember lehet rajta, tehát meglehetősen egyedül voltam sokszáz méterrel a tó fölött. Sajnos fotón visszaadhatatlan az a pszichedelikus hatás, ahogyan hónom alatt visszanézve fölém kunkorodott a horizont és Rivo városa (mint az Inceptionban). Jó volt nagyon. Persze fotózni a legizgibb részeken nem mindig volt gatyám.

Mostmár nem volt min izgulni, a maradék ferráták (B) mind könnyebbek voltak, Biacesa faluból másztuk a Fausto Susattit, ami tele volt bunkerekkel és sziklába vájt ösvényekkel, lövészárkokkal, amibe halomra lődözték dédnagyapáink a taljánokat, és ahonnan ők is halomra lődözték dédnagyapáinkat, hogy a következő háborúban már haverok legyenek, ki érti ezt. Jajj, és majd elfelejtettem, ezen a szakaszon oktattuk egymást fűszállal és fűszál nélkül huhogni. Sajnos a kétujjas füttyöt ezúttal se tudtam megtanulni. Majd a Cima Capin ereszkedtünk vissza Riva-ba. Az OsmAnd profin megmondta, hol lehet enni, vásárolni és fürdeni, a ferrátákat meg pláne ismerte.


Utolsó nap egy szurdok túra volt, a Via ferrata Rio Sallagoni, ami Dro mellől indult. Tisztára mintha a Hétlépcső lett volna ferrátának átalakítva. Többnyire vízszintesen haladt a patak fölött. Élveztük is nagyon, s bár csak B/C besorolású volt, mégis akadt aki, kiszállt a traszéból (itt volt rá lehetőség, az Amicizian bezzeg muszáj volt továbbmenni). Ez volt a legrövidebb túra, innen már egyből haza is hoztak, éjjelre már Budapesten voltunk. Ennyike, többre nem emlékszem :)