gurulok rajtuk, táncolnak rajtam...
Nyilván Lovasi megy a fülesemben, ahogy a hágón átérve, egyre gyorsulva krúzolok az erdő lombjai között beszűrődő fényben, ami fényes leopárdszőnyeget vetít az aszfaltra. Ami alatt újabb rétegek, vízelvezető kőágy, vagy mit tudom én, alatta a rétegvulkán kőzetanyaga, asztenoszféra, a vas-nikkel és túloldalt fordítva ugyanez, csak kurvára nem Új-Zéland, mint a dalban, mert ahhoz nekem most Spanyolországban kellene lennem, tehát inkább az óceán, fölötte az ég és így tovább.
És én gurulok ezen a gömbön körbe. És fokozatosan eggyé válok a csodálatos trabant-színű biciklivel, majd, a gravitáció miatt, amivel vonzom a Földet, a gumikon keresztül az aszfalttal, és már az útszéli füvek is a zene ritmusára riszálnak a szélben.
Appercepció, de ekkor még nem ismerem a kifejezést, mert csak holnap fogok rákeresni. Most csak élem a korreszpondanciát, ahogy elsuhantomban a cigány kislány pont ugyanabban a hangnemben dúdol valamit, mint ami a fülesemben is szól. És lassan merülök el a szinkronicitások sorozatában, az egerészölyv sokatmondó feje, ahogy összeakad a tekintetünk, és ha felnézek az égre, akkor pont vágólag, aranymetszésben húz el egy repülő egy korábbi kondenzcsíkhoz képest.
És kezdem érezni, hogy minden pontosan a helyén van a világban. És én is pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.
Útelágazás, fékezek. Most merre is? Ahogy felpillantok az útról, jobbra egy pléhkrisztus, mint egy pucér fakabát, kitárt karjaival mutatja nekem az irányt. Egészen elérzékenyülök, így pünkösdkor micsoda isteni humor ez, és milyen kedves gesztusa az Úristennek. Pláne egy ateistához.
És az apoféniák sorozatának hatására, a pillanatok esztétikájától eltelve, lassan-lassan teljesen kinyílok, mint egy kagyló és a védtelen, puha részemmel az érdes aszfalt fölött suhanok egy méterrel. Ilyenkor varázslatos élmény, igazi igazgyöngy, embert látni és ráköszönni.
És én gurulok ezen a gömbön körbe. És fokozatosan eggyé válok a csodálatos trabant-színű biciklivel, majd, a gravitáció miatt, amivel vonzom a Földet, a gumikon keresztül az aszfalttal, és már az útszéli füvek is a zene ritmusára riszálnak a szélben.
Appercepció, de ekkor még nem ismerem a kifejezést, mert csak holnap fogok rákeresni. Most csak élem a korreszpondanciát, ahogy elsuhantomban a cigány kislány pont ugyanabban a hangnemben dúdol valamit, mint ami a fülesemben is szól. És lassan merülök el a szinkronicitások sorozatában, az egerészölyv sokatmondó feje, ahogy összeakad a tekintetünk, és ha felnézek az égre, akkor pont vágólag, aranymetszésben húz el egy repülő egy korábbi kondenzcsíkhoz képest.
És kezdem érezni, hogy minden pontosan a helyén van a világban. És én is pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.
Útelágazás, fékezek. Most merre is? Ahogy felpillantok az útról, jobbra egy pléhkrisztus, mint egy pucér fakabát, kitárt karjaival mutatja nekem az irányt. Egészen elérzékenyülök, így pünkösdkor micsoda isteni humor ez, és milyen kedves gesztusa az Úristennek. Pláne egy ateistához.
És az apoféniák sorozatának hatására, a pillanatok esztétikájától eltelve, lassan-lassan teljesen kinyílok, mint egy kagyló és a védtelen, puha részemmel az érdes aszfalt fölött suhanok egy méterrel. Ilyenkor varázslatos élmény, igazi igazgyöngy, embert látni és ráköszönni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése