Pulfrich

Több, mint 20 esztendeje csomó érdekes 3D néző szemüveget vásároltunk össze és volt közötte a legegyszerűbb, aminek nem igazán találtuk a hasznát. Mostanig. Ez a kolléga tökéletesen videót szolgáltat arra, hogy végre használhassuk. Nem szaporítom a szót, elmondja a videóban. 
És könnyen csinálhatsz magadnak ilyen szemüveget, csak üssed ki a napszemüveged egyik lencséjét (vagy az olcsó Lidlis szemüvegen egyiket tedd átlátszóra, másikat sötétre. 

Ennyit tud, de ezt ingyen és zéró időráfordítással. Ha a macskás Pulfrich videót is megnézted, akkor arra a napra már lekapcsolhatod az internetet. 

Az egészséges sport.

"Sose azt nézd, hogy a hájas, zsíragy embertársad az Audiban mennyire életképtelen, hanem, hogy az mennyi zsír, mennyi kilokalória és abból  hány ezer kilométert tudnál te biciklizni és szaladni..." Grimpix

Ha ma valaki azt állítja, hogy a sport egészséges, akkor az szerintünk vagy felelőtlen, vagy egy életen át fotelből szemlélte az eseményeket. A sport ugyanis, mint minden jó dolog, öl és rombol, de mindenesetre felesel a másvilággal. Főleg akkor, ha jól csinálják. Mint a jól elvégzett szex, megmarad a testen a nyoma. Az élettel-halállal való fergeteges kefélések harapásnyomai a műtött térd, a törött csontok, a hegek a bőrön. De ez nemcsak a sporttal van így, ezt mindenki ismeri, addikcióink hatásai, a májnagyobbodás, tüdőtágulat is mind-mind ennek a brutális násznak a nyomai. Persze van az a közhely, hogy ahol a profi sport kezdődik ott ér véget az egészség. De ez nem igaz, mivel már az amatőr örömsport sem az egészség csimborasszója.

Eleve hülyeség egyetlen dimenzióban (káros-egészséges tengelyen) látni a boldogulást ezen a földön. Sokan félig megrokkanva is életük legjobb formáját tudják hozni, de legvégül, ha elég jól csináljuk a sportot, ugyanúgy magunkon hordozzuk a lenyomatát, mint a falcolásnak. Gyarapodnak a hegek egymás fölött, jeléül annak, hogy büntetjük magunkat azért, amiért még élünk, mikor mások, sokkal jobbak, már elhulltak, aztán egyszer csak tényleg sikerül nekünk is elpatkolni.

De miért keverjük bele magunkat veszélyes, alig teljesíthető kihívásokba? Mallory válasza nem cicózik. Ha székely lett volna, valószínűleg ezt mondja: Há' csak, me'! vagy azt, hogy: Azé'! Azt hiszem sokkal jobban kifejezi azt az értelmetlen nagy indulatot, amivel úgy általában az életet csináljuk. Ebben semmi kulturált sportemberi idea nincs, ebben becsvágy van, elemi ösztönök, a különbnek lenni akarása, de legesleginkább a lenni akarás,  kinek-kinek képességei szerint.

De azt sem lehet kijelenteni, hogy mindenki, aki sportol, az a veszélyt keresi. Van, aki csak elbábozza. Hogy van ez? Miért van az, hogy egyesek szeretnek elfáradni, akár ájulásig, mások meg egy vékony izomlázat sem kockáztatnak? Kassai, a lovasíjász (nem összekeverendő a Pintér lószínházassal, aki ez előbbi antagonistája) azt mondja, hogy a harcost az különbözteti meg a többiektől, hogy bár mindkettő érzi a fájdalmat, de a harcos ettől nem szenved. 

De nagyon nem vagyunk egyformák, hát hol van egy esti kocogás a félmaratonhoz, de hol van a félmaraton az ultrához képest? Antarktisz felfedezése egy kalandtúrától? Egy hegyet megmászni turistaösvényen, milyen viszonyban áll az El Capitan free szólójával? Van, aki életének minden pillanatában aszkéta-módban készül a teljesítményre és van, akinek előző este is leszalad még pár feles. Széles a skála és a legextrémebb teljesítmények úgy viszonyulnak a középszerűhöz, mint a golyószórók elleni roham egy délutáni airsoftozáshoz. Szerencsére hatalmas a spektrum és (sajnos) elég sokan is vagyunk hozzá, hogy sose kelljen szégyenkeznünk egy összehasonlításban. Mindig lesz nálunk lúzerebb, akinek a legvérmesebb kihívását mi kacagva teljesítjük. 

Mingyá kapsz te, ne féj!

"aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára" (Örkény)

60 éve, ha olvastál, azt mondták, neroncsd fijam a szemedet, inkább csinálj valami hasznosat, vidd le a szemetet. Aztán már jó lett volna, ha olvasna, de a kurva kölyök roncsa a szemit a tévével, ahelyett, hogy az olvasással pihentetné. Régen úgy kellett lekéreztetni egymást az udvarra, kezicsókolom, tessékmondani Istvánka lejöheté jáccani, jójó, csak egy félórára, de a kis szarosokat, ma önkéntes szobafogságukból  ki se lehet könyörögni. Bár játszana az udvaron a többi gyerekkel, de csak számítógépezik valami lövöldözős hülyeséggel (nem mintha az udvaron nem indiánosat és rablósat, katonásat játszottunk volna). Aztán legújabban már egyfeszt a telefonon, a jóisten se érti mit kell azon annyit rajta jobbra-balra süfütölni, ahelyett, hogy a kislányokat hajkurászná, bezzeg a mi időnkben. Régen a bünti az volt, hogy nem mehettél le játszani az udvarra. Most pont azért járna a jutalom. Mintha a felnőttek saját gyerekkorukba regresszálva, egy elmúlt kort kérnének számon gyerekeiken. Szokás élhetetlennek, életképtelennek nevezni a mostani új generációt, hát nekünk meg mindent a szájunkba kellett rágni. Minket még mindenre istállni kellett, mert istálltattuk magunkat. És hiába ugatták meg a dolgokat, egyik fülünkön be, a másikon meg ki, csak megaludt a tej a sok mamlasz szájában. 

Csak majdnem fél évszázados távlatból visszatekintve válik világossá, hogy a mindenkori gyermek mindent rosszul tud és rosszul csinál. Szép komoly fiaink játszanak az étellel. Piszkálják, turkálják az ételt. Mintha a hátuk mögé dobnák az ételt. De bezzeg ebéd után kajtatnak a kamrában valami édesség után, ami többnyire lekvár, mazsola volt, mert csokit, kerekrágót, vagy dunakavicsot csak akkor láttunk, amikor éppen valaki hazajött magyarból s hozott csomagot. Bezzeg eleink még imádkoztak evés előtt, ezek meg olvasnak evés közben. Tévéznek evés közben. Telefonoznak evés közben. (bár ez fordítva is megközelíthető: esznek Tinderezés közben). 

Apropó evés (erről már volt szó). A gasztronómia legnagyobb logikai feladványa az evés előtt nem eszünk imperatívusz volt. Ennek változatai az éhgyomorra enni fánkot, tésztát (sütit) méltatlankodás. Amúgy mit is ettünk? Hát ami van! Eddmeglevest, de fixmenűként mindig választható volt a nyakleves. Esetleg tintaleves papírgaluskával, de erre valahogy sohasem került sor. 

Apropó tinta. Ti is egyfeszt tintásak voltunk a rossz minőségű tintás tollak miatt? Mert pasztát (pixet) csak a cigányok használhattak, nekünk középosztálybeli (ezt értelmezd a 80-as években) gyerekeknek muszáj volt a szívatós tollal szerencsétlenkedni, aminek a neve elárulja, hogy milyen céllal gyártotta a szocialista ipar. Tőlünk reggel nem azt kérdezték, hogy feltöltötted e a telefonodat, hanem, hogy megszívattad e a töltőtolladat és nem válaszolhattad, hogy bazmeg, a toll szívat téged egész nap. Ha volt kínai tollad, aranyhegyű, akkor nagy király voltál, mert akkor a kínai a minőséget jelentette a románnal szemben. De ha legurult az asztalról, ami perverz szándékkal ferdére volt csinálva, annak a hegye is pont olyan jól beleállott a petróleummal felmosott padlódeszkába, mint a román tollé. 

Emlékeztek a 80-as évek divatjára? Mindig számíthattunk szüleink stílustippjeire. Mit vegyünk fel? Hát a budiajtót! Sokszor úgy is néztünk ki. Bár mi, akik még az udvaron játszottunk (és ugye csak kétnaponta volt meleg víz), leginkább mindig úgy néztünk ki, mint aki malacot szopott, esetleg tintamalacot, ha épp az iskolából jöttünk. 
De persze az iskolába mindenki, esküvői ruhában kellett járjon, mintha folyton eljegyeztük volna a Pártot. Valójában a Párt eljegyzés nélkül is baszogatott mindenkit. Vasalt élű nadrág, kék  (dresszkódként kockás vagy egyszínű) ing és elcseszett szabású zakó, ami mindig elszakadt verekedés közben. Természetesen mindez műanyagból, hogy ne kopjon. És nem öltönynek hívtuk, meg rendruhának, hanem egyenruhának (ma ugyanez Észak-Koreában). Ezért nézett ki minden hatéves koravén könyvelőnek, az anyák meg vasalhattak minden héten és persze hogy a frusztrációjukat a gyereken vezették aztán le. 

És hol kellett keressük a dolgainkat? Hát csakis ahová tettük! Vagy leginkább a helyén! De legvégül mindig kiderült, hogy apánk füle mögött (a polcon) volt az is. 

Azért az iskola is támasztott néhány irreális elvárást, ami a szabadidőre is rányomta a bélyegét.  Például éjjel álmodból felköltve is kellett tudni a szorzótáblát. De valójában hányszor ébresztettek fel ilyen hülyeséggel azóta? Mondjuk éjjel kettőkor, hogy: Figyelj édesem, ne gondolkozz, mennyi 23-szor 3? Egyáltalán ki, és hogyan képzelte ezt el?

Aztán ti tudtatok diktálás után írni? Ezt én éveken keresztül nem voltam képes felfogni, hiszen pont az volt a feladat, hogy diktálás alatt kellett írni. Utána már ki is emlékezne minden egyes szóra? 

Arról nem is beszélve, hogy a verseket, regényeket nem élvezni és befogadni kellett, minden értelmetlen sallangjával, ritmusával textúrájával együtt megélni a katarzisát, hanem  a tartalmát kellett tudni és nem mellesleg, bemagolni. De mi ezt úgy hívtuk, hogy kívülről kellett tudni a verset, és ez a kifejezés sokkal jobban leírta, hogy nem belülről kellett érezni a verset. 

És veletek is játszott BDSM-et az óvónéni? Kellett hátratett kézzel ülni? Sarokban térdepelni? És lakatot a szátokra tettetek? Spanking volt? Elfenekelés léccel? Tenyeres pálcával? Körmös vonalzóval? Ami duplán perverz volt, mivel egy felnőtt követte el kiskorúak ellen. Ráadásul csoportosan, és egymás előtt. Csak nekünk nem volt biztonsági jelszavunk, hát hol volt még akkor a nemi felvilágosítás a közoktatásban, meg hogy mindkét fél beleegyezése nélkül ez erőszak, meg mítú? És kellett mondjátok sírva, hogy bocsánatot kérek szépen, többet nem leszek rossz?

És szoroztak e fel titeket Irénkével, Julikával a garázs oldalán?

És volt e nálatok bugyilátogatás? Na abban nem volt semmi romantikus. Az maga volt a kiskorúak gangbangje. Ekkor még, a pubertás előtt, nem működtek a varázsszavak, a nenyúkájj jójé, bolonvagyé, vagy a ne tapogass léccives, hallodé - kifejezések, amik később már serdülőkorunk erkölcsi villanypásztorai voltak, amik a szüzesség mezején tartottak minket fiúkat, farkasbőrbe bújt, ágaskodó isten báránykáit, ha a didit akartuk volna ide.

A serdülőkor előtt egymás ellen egyetlen ráolvasás működött, a megmollak (aztán néhecc) volt. És valóban majdnem mindenki egy kis ügynök volt, kevésbé eufemisztikusan, besúgó, akit a felnőttek zsarolással szerveztek be a többiek ellen. És majdnem mindenki mindenkit megmondott, ezzel készültünk a szocialista életre, hogy majd ne érjen váratlanul.  De ezeket akkor csak árulkodó júdásnak hívtuk. 

És bár akkoriban illett fizikai erővel elintézni a nézeteltéréseket, voltak nyelvi fegyvereink is, ilyen nyelvi bumeráng volt például az anyád picsájára az egyetlen adekvát válasz, a szádra van csinálva. Rögtön visszaszállt az agresszor szájára. De ismertük az instant karmamegidéző szót is, bár ekkor nem így neveztük, ez az aki mongya másnak, az mongya magának, ezekkel az eszközökkel gyakorlatilag minden nyelvi balegyenes elől prímán el lehetett hajolni, az önbecsülés teljes megtartása mellett.

Hát ilyen volt az élet. És ma mi változott?

HSB - HSL

HSB (vagy HSV) modell PS-ban:

A hue 360 fokos körben képzelendő el, ahol 0 fokon az Red, 120 fokon a Green és 240 fokon a Blue áll. A képen tehát a 240. fokon a kék színt fogjuk, a szaturáció a vízszintes tengelyen  fut százalékban a fehértől a kék felé, nagyjából azt mutatja, mennyire van összefehérezve, felvizezve a színünk. A Brightness pedig a függőleges tengelyen azt mutatja, mennyire van összekormozva feketével a színünk. Másképpen megközelítve, ha a Brightness 100%,  akkor a Saturation tologatásával a fehértől a kékig tudjuk állítani a színválasztót, vagyis ahogyan a fehér felől toljuk a kék felé, az R és a G értéke 0 felé tartanak. 

Érdekesség, hogy bármi lehet a Hue és a Saturation értéke, hogyha a Brightness értéke 0%, akkor fekete színt kapunk. Viszont bármi lehet a Hue, ha a Brightness 100%, és a Saturation 0%, akkor fehéret kapunk. Tehát, nem csak a Brightnessen múlik a fekete-fehér állítás, ezért ebben a modellben nem tekinthető a fekete a fehér ellentétének. 

Ebben különbözik a HSB a HSL-től. A baloldali HSB (HSV) modellen a Brightness (value) érték lehet fekete, és ha növeljük az értékét akkor bármi lehet (fehér is), a hue és a szaturáció függvényében. A jobboldali modellben a Lightness két végpontja csak a fekete és a fehér lehetnek. 

Forrás

Az is világos a modell szerint, hogy míg a HSB-nél egy full szaturált szín (a kör széléről) szaturációját csökkentve a fehér felé tartunk, a kör középpontjába, addig  a HSL modellen a szaturáció csökkentésével a búgócsiga közepe felé tartunk a semleges középszürke felé. 

PS-ben a HSL modellt a Hue/Saturation beállítással használhatjuk (a színválasztóban erre nincs lehetőség, csak a filterek között). Így egy semleges szürke színt (128/128/128) simán szaturált kékre varázsolhatunk ezzel a filterrel.

Ugyanakkor jól látszik, hogy a Lightness csúszka ebből feketét és fehéret is tud csinálni, bármi legyen a másik két csúszka értéke, tehát ebben a modellben kijelenthető, hogy a fekete és fehér egymás ellentétei. Erre a szemöldökfrizurás PS-guru készített egy szemléletes videót. 

Felmerülhet a kérdés, hogy mire lehet használni a HSB és HSL szűrőket. Ezzel lehet a  Channels panel RGB csatornáira küldeni a HSB vagy HSL csatornákat. Például a Green csatornára kerül a Saturation kivonat, amit aztán Layer maszknak lehet használni a későbbiekben a képünk szelektív szaturálására. 

A color grading probléma

Drága Kex!

Akkor fel is teszem a kérdést. Ha összekevered a pirosat és a sárgát az a narancssárga? Próbáltad már Photoshopban? Illustratorban? Corelben? És sikerült? 

Ugyanis az van, hogy amíg a festékekkel monyoltunk rajzórán (sose volt rendes rajztanár mert minek), addig ezt simán meg lehetett csinálni. De számítógépen nem is olyan egyszerű ez a hagyományos színkeverés. Mondjuk össze akarsz keverni RGB vöröset és RGB sárgát. Vagyis ezt a két színt kevered össze. R255 és R255+G255. De hát az R csatorna már tövig fel van nyomva, az nem tud (8 biten) 510 lenni. Egy fullosan világító R pixel a monitoron nem fog kétszer úgy világítani. A keverés nyilván itt azt jelentené, hogy összeadjuk a csatornák értékeit, majd elosztjuk őket kettővel, tehát a pirosból és a sárgából egy R255 G128 B0 narancssárga lesz. Nyilván a festékek keverésénél is az van, hogy két adag  narancssárga fog keletkezni, ha egy adag pirosat egy adag sárgával keverünk. Ezt jelenleg a PS egyetlen Layer összhatása sem fogja leszimulálni. Sőt az Illustrator sem. A Corel a Lens szűrőinek tweakelgetésével egyes keveréseket meg tud ugyan oldani (CMYK pirosat a sárgával), de nem mindegyiket (pl cián és sárgából nem csinál zöldet). 

Forrás (Grimpix gyerekkorának egyik meghatározó vizuálja - régi naptárlapokon)

Ha visszagondolok a gyerekkoromra, természetesen nem fekete-fehérben látom azt, de mindenképpen egy deszaturált, fakó világ jelenik meg. Pedig akkor már javában léteztek a színes eljárások, de igazán színbuzi, ahogyan azt egykoron Stieglitz megjósolta (mikor az autochrome színeitől kiájult), szerintem még csak nem is a színes egyórás Sooters filmekkel lett a világ, hanem sokkal később, mondjuk az utóbbi 15 évben. Ehhez a színmenyországhoz hozzájárult az Instagram, okostelefonok, AdobeRGB eszközök és az IPS panelek is. 1907-ben az autochrometól elvarázsolt uraknak, ha valaki mutatott volna egy okostelefonon bármilyen random macskás képet, hát valószínűleg bepisilnek a gyönyörűségtől. De még Ansel Adams is ki tudja mire lett volna képes egy precízen állítható PS csúszkával, hiszen a nagy bánata az volt, hogy a színes anyagok távolról sem annyira kiszámíthatóak, mint a fekete-fehér, amit valljunk be, a mai digitális korból szemlélve is, beteges aprólékossággal tweakelt a Mester. Sőt színes képeit is megirigyelhetné sok mai fotós. Ugye, az lenne az csiszolatlan elképzelés, hogy a fekete-fehérhez viszonyítva a színes máris több. Nemcsak tónusai vannak, hanem színei is. Aztán minél több van ezekből a színekből, annál jobb, nyomjad a telítettség csúszkát tövig, hisz az élet igen-igen rövid. Ráadásul az utóbbi években a vibrance is megjelent, ami már büntetlen(ebb)ül tette lehetővé a színekkel való visszaélést. Pedig a közhely is úgy tartja, hogy sokszor a kevesebb több, vagyis a színes eljárás többletterhelés. Már nemcsak a rossz megvilágítással, tónusokkal lehet elcseszni egy képet, hanem most már a színekkel is.

Az emberi színlátás - tudjuk jól - fabatkát sem ér. Normális ember ugyanis képes lenne felismerni egy túlexponált képet. Éppen ezért minden olyan írást fenntartásokkal fogadunk, ahol a színharmóniákról beszélnek (sokan nem rettennek vissza az ezotéria határán sem). Kis színelméleti visszatekintő itt. 

Alapszínek, elsődleges színek, amiknek a keveréséből összeáll a színtér, a másodlagos színek két primer színből állnak (egyenlő arányban, ez bármit is jelentsen), a harmadlagosak pedig primer és szekunder színek keveréséből jönnek létre. Primer színek lehetnek az additív színkeverésnél az RGB, vagy a szubtraktív színkeverésnél a CMY(K). De ilyen lehet az RYB, amit a festészetben használnak. 

 

A színharmóniákra itt találsz egy fotókkal illusztrált, szemléletes levezetést. A színharmónia nagyjából arra épül, hogy bizonyos színek jobban mennek egymáshoz, mint mások. Itt valahogy a zene jut eszünkbe, ott is kreált struktúrákban keresünk matematikai arányokat és azokat kinevezzük harmonikus akkordoknak, vagy disszonáns hangoknak. Na mindegy, adott színtérben, az adott színkerék használatával, rengeteg szabály van: analóg, komplementer, split komplementer, triadic színek, tetradic színek, és ez a végtelenségig bonyolítható, pl. Illustratorba pl. 23 ilyen szabály van beépítve:

A kiválasztott színhez igazítja a palettákat. 

Online eszközök is vannak ahol előállíthatóak ezek a csodálatos harmóniák, lehet őket finomhangolni, sőt exportálni is. Komplexebb az adobe cucca, de érdekes a paletton is. Innen már csak egy lépés a color grading, aminek elég nagy a hypeja (főleg videós körökben). Ha már megvan a kívánt palettánk, akkor ebből a videóból a szemöldökfrizurás fickótól nagyszerű fogást tanulhatunk arra, hogyan kell Color gradinget lopni a képünkre. Ebben a videóban a gradient map használatára kapunk tippeket. Sok olyan képet megmagyaráz, amit eddig nem tudtunk elképzelni hogyan készülhetett. Talán érdemes lenne bevenni a munkamódszerünkbe. 
További érdekes videó a témában, semmi fenszi eszöz, csak a színek kontrollja RAW kidolgozásban. 
A színharmonizáció is egy érdekes témakör lenne (teljesen más fényviszonyok között készült képek montázsa esetén), de ez egy eltűnő, vagy retró ágazat,  A Ps ezt már neurális filterekkel oldja meg pár kattintásból. 

Lazán kapcsolódik a lehetetlen/tiltott szín fogalma is, ami szintén nagyot ment az interneten. Az Actinlabos fickó itt levezeti a dolgot. De azért vannak technikák a kimérikus színek észlelésére is, bár nem világos a biológiája számunkra, de a szemfárasztásos módszerekkel sikerült pár lehetetlen dolgot meglátni nekünk is.