Az egészséges sport.

"Sose azt nézd, hogy a hájas, zsíragy embertársad az Audiban mennyire életképtelen, hanem, hogy az mennyi zsír, mennyi kilokalória és abból  hány ezer kilométert tudnál te biciklizni és szaladni..." Grimpix

Ha ma valaki azt állítja, hogy a sport egészséges, akkor az szerintünk vagy felelőtlen, vagy egy életen át fotelből szemlélte az eseményeket. A sport ugyanis, mint minden jó dolog, öl és rombol, de mindenesetre felesel a másvilággal. Főleg akkor, ha jól csinálják. Mint a jól elvégzett szex, megmarad a testen a nyoma. Az élettel-halállal való fergeteges kefélések harapásnyomai a műtött térd, a törött csontok, a hegek a bőrön. De ez nemcsak a sporttal van így, ezt mindenki ismeri, addikcióink hatásai, a májnagyobbodás, tüdőtágulat is mind-mind ennek a brutális násznak a nyomai. Persze van az a közhely, hogy ahol a profi sport kezdődik ott ér véget az egészség. De ez nem igaz, mivel már az amatőr örömsport sem az egészség csimborasszója.

Eleve hülyeség egyetlen dimenzióban (káros-egészséges tengelyen) látni a boldogulást ezen a földön. Sokan félig megrokkanva is életük legjobb formáját tudják hozni, de legvégül, ha elég jól csináljuk a sportot, ugyanúgy magunkon hordozzuk a lenyomatát, mint a falcolásnak. Gyarapodnak a hegek egymás fölött, jeléül annak, hogy büntetjük magunkat azért, amiért még élünk, mikor mások, sokkal jobbak, már elhulltak, aztán egyszer csak tényleg sikerül nekünk is elpatkolni.

De miért keverjük bele magunkat veszélyes, alig teljesíthető kihívásokba? Mallory válasza nem cicózik. Ha székely lett volna, valószínűleg ezt mondja: Há' csak, me'! vagy azt, hogy: Azé'! Azt hiszem sokkal jobban kifejezi azt az értelmetlen nagy indulatot, amivel úgy általában az életet csináljuk. Ebben semmi kulturált sportemberi idea nincs, ebben becsvágy van, elemi ösztönök, a különbnek lenni akarása, de legesleginkább a lenni akarás,  kinek-kinek képességei szerint.

De azt sem lehet kijelenteni, hogy mindenki, aki sportol, az a veszélyt keresi. Van, aki csak elbábozza. Hogy van ez? Miért van az, hogy egyesek szeretnek elfáradni, akár ájulásig, mások meg egy vékony izomlázat sem kockáztatnak? Kassai, a lovasíjász (nem összekeverendő a Pintér lószínházassal, aki ez előbbi antagonistája) azt mondja, hogy a harcost az különbözteti meg a többiektől, hogy bár mindkettő érzi a fájdalmat, de a harcos ettől nem szenved. 

De nagyon nem vagyunk egyformák, hát hol van egy esti kocogás a félmaratonhoz, de hol van a félmaraton az ultrához képest? Antarktisz felfedezése egy kalandtúrától? Egy hegyet megmászni turistaösvényen, milyen viszonyban áll az El Capitan free szólójával? Van, aki életének minden pillanatában aszkéta-módban készül a teljesítményre és van, akinek előző este is leszalad még pár feles. Széles a skála és a legextrémebb teljesítmények úgy viszonyulnak a középszerűhöz, mint a golyószórók elleni roham egy délutáni airsoftozáshoz. Szerencsére hatalmas a spektrum és (sajnos) elég sokan is vagyunk hozzá, hogy sose kelljen szégyenkeznünk egy összehasonlításban. Mindig lesz nálunk lúzerebb, akinek a legvérmesebb kihívását mi kacagva teljesítjük.