2018. szept. 5.

Mangart



A Mangart Szlovénia harmadik (máshol a negyedik (de döntsék el ők maguk között, mert mi még Románia csúcsait sem tudjuk eldönteni) legmagasabb csúcsa, az olasz-szlovén határon.


A Mangart csúcsára vezető útvonalakat mi nagyon félreértettük.  A helyszínen lett világos, hogy két hegyi ösvény van, plusz egy ferráta. A ferráta az olasz falon halad, már jóval a nyereg alatt elkezdődik, és az olasz ösvénybe torkollik bele. A két ösvény a parkolóból indul és csak a Mangart tömb alatt válik ketté.  A szlovén út az érdekesebb, egy repedésben indít, valamennyire ferrátásított, de ferrátának alig tekinthető (max egy szűk B lehetne).  A Trigláv előtti napon másztuk, hogy szokjuk a kitettséget. Akkor még azt hittük ez a legnehezebb ferráta a csúcsra és nem értettük a Hegyvilág minek írja az olasz ferrátát a nehezebbnek - köszi Utazom, hogy megtévesztettetek. Eléggé ki van vasazva, de felesleges felszerelést hozni, egy sisak tökéletesen elegendő. Mi se sűrűn akasztottunk. Lefele meg az olasz úton jöttünk, ami semmiben sem különbözik egy normális hegyi ösvénytől.

Összességében a nyeregből (2000+ méterről) megmászni a Mangartot jóval könnyebb feladat, mint autóval felmenni a nyeregig úgy, hogy nem ütsz el egyetlen bringást sem. Amúgy rengeteg a bicikli, Bovec körül az összes hágót másszák. Pár órás futamodás, délelőtti programnak ideális.


Rögtön párhuzamba állítottuk a Mangart-utat a Transzfogarasi úttal. Nagyjából hasonló magasságba visz fel, ez viszont zsákutca. Az olaszokhoz már nem ereszkedik le a nyeregből, mert minek is, amikor építették a déli oldal is az övék volt. 
Tehát 1938-ban építették az olaszok, háborús célból, a jugók ellen, ha lehet hinni nekik, egyetlen komolyabb baleset nélkül, míg a Transzfogarasnak kb. 40 áldozata volt. Az egész építkezést végigbulikázták a helybéli lányokkal. Fent az út egy hurokkal megfordul, az út mentén lehet parkolni, de a hely sosem elég, pont ahogy a Fogarasban sem, de a transzfogarasi úttal ellentétben itt nulla árus van. Még budi sincs, pedig az út elején 5 euró belépőt szednek. Megérdemelték volna, hogy Doberdóért bosszúból betojjunk a digókhoz, ugyanis a hegyél maga a határ, de kulturáltak vagyunk. 

2018. szept. 4.

Töm-enyv-vonzás, a magyar gravity glue

A fenti alkotás a sajátunk. Nem célunk a híres MegRagadós Miklós nyomába lépni, bár régóta tervezek egy őszi hétvégét a Vargyas-szorosban tölteni egy cementes zsákkal, de Szlovéniában újfent felmelegedett ez a téma. A Vrsic-hágón ugyanis pöpec kis kőember-park jelent meg az utóbbi időben. A 2013-as streetview még csak ennyi kőalkotást mutat, de öt évvel később, azaz most, már ez a látvány fogad:





Édes kis semmiség, flow-val teljes félórácska. Építsetek ti is, bármit. Még akár focistadiont is. De mi azért inkább hidat építettünk. Az se baj, ha a troll szél ledönti. A pillanat volt a fontos. Nem uralni. Megélni.

2018. aug. 28.

Szinte szlovének lettünk


Triglav spanking: Hit me baby one more time
A Triglavon van egy érdekes népszokás, a szlovén felnőtté válás szertartása ugyanis az, hogy az első mászókat a csúcson levő kis bódéba bedöntve kell elfenekelni kötéllel. Se angolul, se magyarul nem találtam erről bővebbet. Ez a gyakorlatban inkább hasonlít önfeledt proliskodásra, ha az adrenalin és alkohol elegyétől felpörgött társaságban akad egy önjelölt ceremóniamester. Néhány gyermek-spanking után több szürkeárnyalaton szocializált menyecske is jelentkezett, hogy nagyon rossz mászó volt és kérte, hogy pördítsék már meg az errhangzóját. Trrrrriglav! Skidigi pap-pap! Persze nem csinálják olyan szakszerűen, mint a kink.com ismeretterjesztő dokumentumcsatornán, de azért jól szórakoztunk. Mi nem szeretjük a nyilvános ripacskodást és idegen kultúrában is nehezen oldódunk, így végül mi nem lettünk szlovénok. #menoway

Nehéz teher úgy élni, hogy maradékokat hagyunk. A Triglav is egy ilyen nyomasztó adósság volt. Ugyanis tíz éve Stara Fruzina felől egy sima turistaösvényen már próbálkoztunk, akkor vihar volt, ezért az idén újra megpróbáltuk. 

Bereczki kolléga nyitotta fel a szemem, hogy a Vrata völgyből nem csak a Prag, meg a Tominskova vezetnek a csúcsra, hanem a Bamberg (Plemenice) is, ami kábé a legveszélyesebb a leírások szerint. Köszi érte. Természetes, hogy ezt választottuk. Végül nem bírtunk megegyezni abban, hogy egy aránylag laza út volt, vagy egyike az eddigi legveszélyesebbeknek. Külön tiltást is kaptam, miszerint nem írhatom le könnyűnek, mert még kinyírok vele valakit. A Hegyvilág értékelése C-D. Technikai szempontból a Sas nagyobb teljesítmény volt. Fent, menedékházban megaludva viszont nem volt különösen fárasztó sem. 

Az Aljazev ház előtti parkoló csütörtök reggel 8 körül már tömve volt, parkolódíjat nem szedett senki. A háznál zord időjárást vizionáltak, nem lett igazuk. Két emlékmű van a völgyben, az első a híres karabineres partizánemlékmű (Metál Karcsi), ezután kicsivel válik le balra a Tominskova, fennebb a halott alpinisták emlékműve körül válik le a Prag útvonal. Innen a Luknja hágóig még rengeteg a mennivaló (a háztól kb. 2 óra), főleg a kőfolyásban tűző napon kellemetlen. A szűk hágóból aztán nincs cicózás, egy olyan felütéssel indít, ami tutti megszűri a vállalkozókat. De ez a hirtelen ferrátás szakasz (nagyon kitett C) nem tart sokáig, utána egy keskeny biztosítatlan hegyi ösvényt kapunk, néhol vasak is vannak, de nem kifejezetten ferráta. Néhány helyen indokolatlanul túlvasazott, máshol meg teljesen elhanyagolt az út. Előnye, hogy kevesen másszák, a platóig 4-5 emberrel találkoztunk, ilyen szempontból a Prag sokkal veszélyesebb, ott láttunk felülről rúgott követ szinte olyan balesetet okozni, amin az ájmszószorri nem segített volna.

A fennsík előtt vártuk a legdurvább D szakaszt, de ez valahogy elmaradt. A Plemenice-gerinc, nagyon kitett, de alig technikás. Fotókon mindig keményebbnek tűnik az ilyesmi. Ferrátaként inkább B-C-nek mondanám, de lehet ha a kollégák beleszámítják a tátongó mélységet is az élménybe, a vasalt szakaszok nagyon rövidek, az viszont igaz, hogy nem szédülősöknek való vidék. Ezért ferráta felszerelést bérelni szerintem nem érdemes. De egy sisak azért legyen. A Luknja-hágó után aztán már nem is nagyon akasztottunk. Ott is csak a hirtelen ijedelem volt az oka. A kitettséget is van idő megszokni, a fennsíkig még jó sokat kell mászni.

A Triglav tömb alatt nyomokban gleccsermaradványok, hófoltok és izgalmas karsztformák vannak. A romokhoz közel délről is becsatlakozik valami ösvény, innen már többen mászták a Triglavot. Állítólag dél felölről látszik háromfejűnek a csúcs (Triglav). A csúcstömböt egy kőfolyás vezeti fel. Az itteni vasalt szakaszok is C alatt maradtak, a csúcstömb elég jól ki volt vasazva, de ipszilont ide sem érdemes cipelni. Ráadásul ciki, mikor apró kölykek is farmerban mászkálnak. Vas nélkül is elérhető lenne a csúcs, viszont a látogatók töredéke se mászná úgy.



Ennyi szemetet láttunk egész nap alatt
A csúcson aztán kiderül, hogy a legtöbben mégiscsak A Triglavski dom felől jönnek, az ugyanis minden irányból megközelíthető, mi is ott aludtunk 10 éve. Tehát egy hétköznap a csúcson simán lehet 100 ember is egyidőben. De ez semmi, vásárolhatsz kólát, fantát, többféle sört, energiaitalokat, pólókat, meg mindent is árul egy erre szakosodott jóravaló üzletember. Hogy a portékát hogyan viszi fel, az talány maradt, de egy korlátozottabb atomháborút túlélne azzal a rakománnyal. Pokróccal rejtegette a sörös rekeszeket, számlát se nagyon adott, de megnézném azt az ANAF, vagy NAV szakembert, aki oda utánamenne. Egy spank-kötelet is készleten tartott, szóval a teljesen felkészületleneket is volt amivel felavatni. 

Érdekesség, hogy vannak akik hegyivezetővel másznak. Láttunk reklámokat, de nem gondoltuk volna, hogy ezért fizetnek emberek, bár a Glöcknert mi is ilyen módszerrel tervezzük, meg hát a Gerlachot is így csináltuk.





A csúcsról a menedékház felé már nagyon ki van vasalva az út, ami érthető, mert mássza azt boldog és boldogtalan. Mi inkább szerencsétlenek voltunk és egy bokát veszítettünk a lefelé vezető úton, ami a további mászásainkat korlátozta ugyan, de legalább nem helikopterrel kellett lehozzanak. Így fel sem merült, hogy esetleg ugyanaznap le is jöjjünk.

A menedékháznál már nem a 10 éve megismert viszonyok fogadtak, nagyüzem, zsibongás, hegyivezetők különféle klienseikkel, mindenféle korú, nemű, fajú és nemzetű emberek kavalkádja, mintha Mos Eisley kocsmájába kerültünk volna a csillagok háborújából.

És az hagyján, hogyha lefagy a számítógép, akkor nem tudnak összeadni egy sört meg egy kólát, de ha mi fejben kiszámoljuk azon megsértődnek, hát borzi. 2 Eurót spórolhatsz az eldobható lepedőn, hogyha hálózsákot viszel.
A szobák zsúfoltak hétköznap is, nem árt foglalni, bár maradt pár szabad ágy. Viszont fülest vigyetek magatokkal, az ilyen helyek vonzzák az ordítva horkolókat. Csak tudnám, aki ilyen ricsajjal szendereg, az minek megy közösségbe? Szóval lett volna igény pár túrabottal elvégzendő orrsövény műtétre. Na el is döntöttük, hogy legközelebb a távolabbi Valentina Stanicaba megyünk, de félő, hogy arra az is megváltozik. 7 órakor kell elhagyni a szobát, de nincs is kedved tovább bent ülni. Amúgy 7 órakor már tele volt a szemközti fal kialvatlan mászókkal, akik igyekeztek a rossz idő megérkezte előtt letudni a mászást, vagy a horkoló kollégáktól menekültek.

A Triglav alatt a szokásos esti meg reggeli felhőjáték körbeszkennelése után a Prag irányába jöttünk le nagy bicegve, de így se sokan előztek meg. A nagy tömeg miatt relatíve veszélyesebbnek gondolom, mint a Bamberget. Vas kevés benne, viszont omlik mint az állat. Sajnos egyszerre két helyen nem jöhettünk le, kimaradt a Tominskova, mert mindig maradékokat hagyunk. De ide vissza kell még jöjjünk amúgy is. 

A Vrata völgyön visszafelé aztán ki ne hagyjátok a Pericnik vízesést. Sokkal szebb, mint nálunk a Szellő, alig 5 percre az úttól és parkolódíjat se szednek. Az itt olvasott Aljaz-utalás végképp nem segített eldönteni, hogy a völgy híres tudósa,  zeneszerzője valójában gyűlölte a turistákat, vagy pont támogatni akarta őket. A Wiki ugyanis kicsit sem egyértelmű abban sem, hogy a csúcsot azért vásárolta e meg, hogy távol tartsa a sok léhűtőt, vagy azért, hogy menedéket építhessen számukra. Na erre válaszoljon, aki tudja. Addig ugyanis nem tudjuk mit gondoljunk Jakob Aljaž úrról*








* Budai Péter a facebookon ezt írta a felmerült kérdésre: „Amúgy, ha jól tudom, inkább az osztrák kollégák elől igyekezett elszívni a levegőt a szlovén hegyekben, vagyis megelőzni őket a turista infrastruktúra kialakításában (ami azért nem kis teljesítmény, ha úgy vesszük). Tökösek ezek a szlovének.”

2018. aug. 27.

Tatahalál* A tatabányai via ferráták






A tatabányai via ferrátákra kétszer kaptuk fel a fejünket. Először, amikor meghallottuk, hogy léteznek, hiszen a ferrátázás mégiscsak hegyi tevékenység. Tatabányán is van hegy, pont kábé a bokánkig ér. A Kő-hegy lenne a magyar Eiger? Nálunk ekkora a ribizli. (Nyugalom, a hargitai ferrátánál is hasonlókat írtunk, csak akkor még nem volt a stílusunk ph értéke ennyire alacsony).

Nem gyakran van alkalmam kultúrsokkhoz, most úgy adódott, hogy a plázaélmény (Burgerking, Decathon) mellé az is járt. A kempingben. Nem is az volt a furcsa, hogy a románok biztos megették az összes budipapírt (pontatlan idézet), holott köztudottan mi kizárólag a keresztúri virsliben vagyunk hajlandóak, csakis  piros budipapírt fogyasztani (állítólag attól van olyan szép egészséges színe és rostossága - ezt én is csak szekondhend hallottam),  nem is a csudálkozás, hogy szentisten, hát mi is tudunk magyarul... Ez szórakoztatott. De, hogy a teltházas kempingben egyedül voltunk turisták, az kicsit mellbe vágott. Régen gyakran keveredtem félperifériára szorult emberekkel, de idővel annyira süket és vak középosztállyá váltunk, hogy az borzasztó.  A kemping amúgy rendben volt, mint minden magyarországi kemping általában.

Mivel Szlovéniában nem sikerült egyetlen rendes ferrátát sem kipróbálni, itt meg E! nehézségűt is kínáltak, hát természetes volt, hogy kihívásnak tekintettük. Kétféle kimenetelt vizionáltunk, azt, hogy egy unalmas C-alá túrát kapunk felértékelve, vagy, hogy szégyenszemre a tatai mikro-szirtekről kell lementsenek minket, s még a tatai tévé is bemondja majd, hogy a két balfasz román nem bírja a hegyvidéket.

Az E besorolású (legdurvább) ferrátát Tolnay Katáról nevezték el. A hurrikánokat is kizárólag nőkről nevezték el még a genderkedés előtt, ami logikus, hiszen a hurrikán is forró és nedves, mikor jön, és viszi a házat meg a kocsit, mikor megy. A genderkurzus azóta persze elmagyarázta, hogy egy férfi-hurrikán is lehet meleg mikor jön.  Férfinevet nem is adhattak volna, mert bár a ferráta kemény, de semmiképpen sem hosszú. Amúgy kakukktojás a Kata-ferráta, mert a többi ferráta mind honfoglalós neveket kapott. Gondolom a Hét vezér ferrátát nem kell név szerint bemutatni. Hapci, Tudor, meg társai, hiszen tudjátok. Volt még Turul, meg Öt vezér, az összes útvonal keresztül-kasul keresztezte egymást, ami nem csoda, hiszen egy zsebkendőnyi falról van szó, de azért jól el lehetett igazodni.
Mi a Panoráma-úton felmentünk a parkolóba, ahonnan a madárkirály mellől, jól követhető jelzésen, egy lépcsőn ereszkedtünk le a beszállóhelyekig. Így csináljátok, helyieket nem kell megkérdezni, nekünk is mindenféle más útvonalat ajánlgattak. Végül a józan észre hallgatva, előbb a Hét-vezért próbáltuk ki (a készítők helyenként C, máshol D besorolást emlegetnek), lássuk mennyire lehet komolyan venni a tatai besorolást. 

Na ekkor kaptuk fel másodszor a fejünket, ugyanis egyből heves bazdmegeléssel indítottunk, ami minden kétséget kizárólag, valódi D szakaszt jelent nálunk. Cumi volt, de ezt az utalást csak azok fogják érteni, akik mászták a Hét-vezért, mert oktopusz nem vagyok és nem volt mivel lefotózni a mászó kollégák humorát. A durva felütés után már nem volt annyira bicepszes a dolog, szépen vezetett útvonalat kaptunk, persze a terep adottságaihoz mérten, pl. volt vietnámi híd is pár méterrel az ösvény fölött. 

Na ezek után jött volna még a Turul, mint köztes nehézségű út, és legvégül a Kata, de mivel alkarból már feltűnően kipopeyesedtem, inkább egyből a Katára mentünk, lesz ami lesz. Nem vicc, a Kata ferrátát felugrással kell kezdeni. Tuttira nehezebb volt mint D, ugyanis sima ferrátás módon nem tudtam volna rajta végigmenni. Szerencsére volt kéznél két sling (a mi ipszilonunkon nincsen fix karabiner), egyiket párszor létrának használva, a másikat meg a vízszintes traverzeknél fixen bekötve, gyakorlatilag mesterséges mászással sikerült abszolválni az amúgy rövidke utat. Nem is attól féltem, hogy le kell szedjenek, há' maximum leugrok az ösvényre, ha nem bírom folytatni, hanem, hogyha kiesek, az ipszilonomat dobhatom ki (felszakadós van). Szóval nagyon keménynek tűnt, viszont youtubon a kollégák elég lazán másszák, úgy látszik nekünk nincs túl sok tehetségünk a dologhoz. Egy ilyen út 2-3 ezer méteres magasságban már túl lenne a képességeinken. Tehát a Dolomitokban nem tervezünk E ferrátákat mászni. 

Összességében a tatai utak besorolása reális (és ez nagy szó, amikor mindenki kozmetikázza a besorolásokat), a terep jellegéből adódóan rövid karszaggató szakaszok után könnyebb traverzelések következnek, nem árt egy fix bekötő pont, hogy pihenni lehessen. Ha a Hét vezéren, illetve a Katán megvolt az első pár méter, utána már nem lesz gond. Kitettségről itt nem beszélhetünk, ez egy törpeszikla, szinte boulderezésről van szó, s bár nem tudom mekkorát nyílik egy Y eséskor, de tutti több helyen koppannánk vele az ösvényen. Kalandparknak viszont jól meg van csinálva, kellemesen csalódtunk. Ezzel a kultúrával pl. a Fogarasban csodákat lehetne tenni. Nem a tataiak hibája, hogy a hegy nem jött el. Azt még dédnagyapáink kúrták el. Miért is? Császárért? Hazáért? 

2018. júl. 11.

Minek könyvet olvasni, mikor írhatunk is? Blogból könyvet!


Gutenberg vajon gutaütést kapna, hogyha hirtelen a XXI. században találná magát, ahol már mindenki (is) könyvet ír, legyen az bűnöző, politikus, bűnözőpolitikus, háziasszony, motivátor, oravecnóra, celeb, vagy akárki? Vagy örülne, hogy lám mennyire sikerült szekularizálni a könyvírást? Mindenesetre abban megegyezhetünk, hogy ma már többet írunk, mint olvasunk, mintha nem megismerni szeretnénk a világot, hanem a világgal akarnánk megismertetni, hogy mi mit gondolunk éppen róla. Úgy tűnik kezdünk megérkezni a Gutenberg-galaxis közepén pöffeszkedő nagy fekete lyukhoz. 

Na mindegy is, a minap felmerült, hogy minden mulandó, így a blogger is pillanatok alatt szűnhet meg, mint például az IWIW, ahonnan a türelmi idő alatt sem sikerült letölteni a cseppet sem releváns motyónkat. Ha nem is érdemes kiadni könyvként az egész naplót, mert egyrészt minek, a kutya se venné meg, de ezen kívül fákat kell kivágni érte, meg különben is, de azért egyetlen példányt talán jó lenne eltenni időkapszulának nyuggerkorunkra. Időutazásra, hogyan láttuk a világot 10-20-30-40 éve. Végülis napló. Nem szempont, hogy hányan olvassák, mindig az volt a legfontosabb, hogy én kiírhassam magamból. Magamnak. A blogger Grimpix emlékgyára.

Ne várjatok tutti megoldást, ez most csak egy gyors felmérése a lehetőségeknek, rengeteg döglött szolgáltatásba belefutottunk. Vannak olyan szolgáltatások, amelyek a blog biztonsági mentéséből dolgoznak, ez az Utazások esetében egy 7 megás állomány, de van amelyik online a blogcímről szedi össze a cuccot. Próbálkoztunk az XML konverziójával is, de sok online konverter lekucorodott az Utazások közel 10 éves anyagától. Jó nagy káosz van ezen a téren az interneten.

Legtöbbször a blogbooker neve merült fel a keresés során, ebben a blogot elég egyszerű átalakítani nyomtathatóra, sajnos szépen átalakítani annál nehezebb.  A blogbooker  PDF-et és DOCX-et is képes csinálni, a basic, esetleg a standard (19-30dollár) előfizetés már megfelelő lehet képminőségben is. Az ingyenes megoldás macerás, mert limitált az oldalszám, a tesztekkel már el is pattogtattuk az ingyenes lehetőséget.

A PDF sokkal jobban néz ki, mint a DOCX, viszont utólag szerkeszthetetlen. A DOCX olyan, mintha vasvillával hányták volna egymásra a képeket, szövegeket, viszont ráfordított (rengeteg) energiával kitakarítható és újratördelhető.
Docx változat

PDF változat
Sok más szolgáltatás is van, többségük a nyomtatást is elvégzi, viszont nem mindenhol kaptunk előnézetet. A blog2print algoritmusa szépen tördel, sajnos az egész könyvkészítést rájuk kell bízni.

Érdekes volt még a PrintFriendly szolgáltatása, amit bármilyen weboldalon érdemes lehet használni, ahol nincs nyomtatóbarát kapcsoló. Nem tördel szépen, és nem is tud végigmenni a teljes naplón. 

Általánosságban csalódottak vagyunk, nincs olyan ingyenes, kevés melóval járó megoldás, amivel használható végeredményt kapnánk. Ha valakinek van jobb megoldása ne tartsa vissza, az idő sürget, bármelyik pillanatban jöhet egy mágneses vihar.