Oldalságok

2015. júl. 9.

Buzie vagy


- Mi ez a sok színes, szivárványos kép a Facebookon? - kérdezte Grimpix egyik este.
- Hát tudod, sokan így mutatják ki, hogy támogatják a másságot. - mondtam.

- Színesen?
- Igen, merthogy a sokszínű társadalom is lehet szép.
- Esetleg giccses?
- Igen, ha túlzásba viszik. - láttam rajta, hogy a "túlzás" mértékét próbálja bekalibrálni fejben.
- És kik a mások? A buzik? 
- Nem, a mások azok a melegek
- Jó, akkor kik a melegek?
- Hát például azok a férfiak, akik együtt élnek.
- Akkor mi is melegek vagyunk?
- Nem, mi nem vagyunk melegek. Mert például én nem vagyok szerelmes beléd, te igen?
- Isten őrizz. - mondta Grimpix és pofákat vágott.
- Na látod. Meg különben is te egy szimbolikus figura vagy. Ha komolyan vennélek, engem kezelnének, kapnék színes bogyókat, te meg eltűnnél. - ez rosszul esett Grimpixnek. De azért folytatta.
- A melegeket nem lehet kezelni valami bogyókkal?
- De, megpróbálták. Csakhogy ők nem tűntek el. Állítólag sokan vannak.
- Akkor ez nem betegség?
- Jajj Grimpix, ezt már megbeszéltük, hogy a betegség az, amit magadon annak érzel, másképp csak egy címke, amivel megbélyegzik egymást az emberek.
- Orvos se mondhatja?
- Ha te nem érzed annak, akkor ő sem.
- Nők is lehetnek melegek?
- Persze, de az nem éppen annyira ciki.
- Miért?
- Hát mert mittudom, az olyan...  izgi.
- És két férfi nem izgalmas?
- Hát van aki ettől egyáltalán nem jön tűzbe. De van aki igen és ettől megijed. Kísérletekkel is alátámasztották. Félelmében aztán mindenféle béna érveket dobál a melegek ellen.
- A szivárványosok mind jól érvelnek?
- Dehogy, az érvelés egy készség, azt hiszem. Nem mindenki ért hozzá.
- Na jó, és kik azok, akik úgy kezdik a kommentjeiket, hogy ők nem utálják a melegeket, de...?
- A szivárványosok homofóboknak hívják őket.
- Tehát a homofóbok mind félnek a melegektől?
- Nem tudom, lehet, hogy van aki nem is gondolja végig, csak utánozza a többieket. Tudod, vannak akiknek nincs saját véleménye, csak készre gyártott ideológiát képviselnek. Például utálják a liberalizmust, a zsidókat, cigányokat, mert ez most a közbeszéd. Nekem is vannak készre gyártott véleményeim, amiket még nem vettem észre, hogy igazából nem is a sajátjaim. A véleményekkel sohasem lehet tudni...
De Grimpix lecsapott az előbbire:
- Te nem utálod a cigányokat? Ellopták a biciklidet - emlékszel?
Egyre inkább úgy éreztem, hogy szándékosan provokál.
- Hát én úgy emlékszem, hogy a biciklimet nem ők, hanem egyetlen ember lopta el. Na azt az egyet viszont utálom is.
- És a kéregető cigánygyerekeket?
- Őket tolerálom.
- Kiket tolerálsz még?
- Hát például akik szétszemetelik a várost, vagy teleparkolják a járdákat, ahol járnék. De lehet ha ez nem is tolerancia, hanem csak lustaság, mert inkább kezdeni kellene ezekkel valamit.
- Ez nem lehet mégis elfojtott türelmetlenség?
- De, könnyen lehet az is.
- És mi toleránsak vagyunk a melegekkel?
- Nem, nem vagyunk. Toleránsnak lenni csak olyan témakörben lehet, amiben érintettek vagyunk. Ehhez nekünk semmi közünk.
- És a homofóbokhoz van e közünk?
Most már egészen biztos voltam benne, hogy provokál.
- Nem, hozzuk sincs. Velük pláne nem foglalkozunk.
- Miért?
- Ó, mittudom, Grimpix, hagyjál már békén, különben is a homofóbok mind hülye buzik!

2015. júl. 3.

A térdem én vagyok?

"Ez a térd szar!" Kimerült, töltőre kell kötni.
A legenda szerint már a Sokadik Lajos Napkirályt is foglalkoztatta a testi önazonosság problematikája. Nem csoda tehát, hogy egy este Első Grimpix is nekem szegezte a címbéli kérdést. Bevallom meglepődtem, és egyből eszembe jutott Popper sztorija a megvakulásáról. És aznap este ugyanolyan volt a hangulat, két egészséges ember beszélgetett egy széthulló térdről, ami történetesen az enyém volt. És ugyanígy beszélgettünk a bizonytalan jövőről és olyan szokásokról, melyeket lehet, ha fel kell majd adni. És ez a jövő is történetesen az enyém volt. 


Csak USB csatlakozást nem kaptam.
Szakállas közhely, hogy Grimpix tervez, Isten perverz. A tervezés illúziója, hogy beugrok bringával Szeredába, holnap félmaraton, jövő héten teljesítménytúra, majd hívlak, majd jövök, majd megcsináljuk. Közben pedig van a test, s én bele vagyok zárva bárhogyan is teljesül be a sorsa. Nem tudok helyette félreugrani az autó elől, és nem tudom azt mondani, ebbe a labdába most inkább ne rúgjunk bele. Csak fél méter ez a sziklalépcső, leugorjam? Bevehetem ezt a kanyart ötvennel? Tehetek a rúdra még húsz kilót? Megemeljem ezt a zsákot? Együtt élvezünk és együtt bukunk a testemmel. A pillanatnyi helyzetek kimenetele mindig kétesélyes, vagy ha úgy tetszik szuperponált, a megszokott mindennapi és például a traumatológia között valahol félúton.

Spinális érzéstelenítés után egy napig ezt láttam. 
De a traumatológia sem szükségszerű rossz. A rossz amúgy is csak egy címke, amit rápattintok a dolgokra. Az abszurd katarzis, amikor megmozdíthatom a fejem például jó. Az érzés, mikor visszatér a zsibbadt altestbe az élet. Az első kínkeserves pisilés kacsába. Az első alkalom, amikor felülhetek az ágyban. Az első alkalom, amikor oldalzacsival és járókával egyedül elmegyek pisilni. És, főleg a tudat, hogy mások sokkal, de sokkal rosszabbul jártak. Egy gyöngébb RESET az élvezetek érzékelésében. Kár, hogy ezek hamar hétköznapivá válnak megint.



 Testépítő étrend endomorfoknak. A kenyér napi adag, ofkorsz.
Borzasztó és borzasztó érdekes, hogyan hull szét alattam az anyag. És akkor ez a kérdés: én vagyok e a lassan kivirágzó, majd pusztuló test? És fogamban az idegen anyag én vagyok e?  Én vagyok az egykori álmaim? Hát a saját emlékeim őrzője vagyok e egyáltalán? Én vagyok e a tavalyi teljesítménytúrák, a biciklis kilométerek, a tükörben a félkészen abbamaradt kockahas, a leborotvált szőr a térdemen? Leszek e újra én a szaladás? Lehetek e még a maraton?

- Szóval a térdem, az én vagyok? És ha nem is én vagyok, nélküle végigcsinálnám e? Szép feladat lenne, de nem e lenne túl nehéz?

- Grimpix ökölbe szorult keze vagyok...

2015. jún. 13.

Ez elment vadászni - (Toy story 3.)


... ez kitépdeste a szárnyait, ez nagyítóval megsütötte, ez meg eltaposta, felnégyelte, madzagra felfűzte, kilapította, laposelemmel megrúgatta, lefejezte...

... aztán békát vitt az iskolába, hogy felkoncolják biológiaórán...
... az meg sintér lett, mészároslegény, rágcsálóírtó...

... ez meg csak lecsapta a pókokat seprűvel, mert olyan undi mindahány
... ez meg horgászott minden hétvégén... Kifogta. Visszadobta. Kifogta. Visszadobta.

... ez meg elment vadászni. Meglőtte. Hazavitte. Kitömte.
... és van aki elment a légióba

Normális?


2015. jún. 12.

Toy story 2


Mindenki csinált hajót iporkából, mogyoróvesszőből íjat, bugyigumiból parittyát, karbidból repeszgránátot, gyufafejből csőbombát, benzinből napalmot, vonat által kilapított százasszögből kést és nindzsacsillagot, vagy bermáncsőből fúvócsövet, aminek a lövedékét gombostűvel élesítettük. De hallám emelje föl a kezét az, aki egy igazi guillotint csinált gyermekkorában. Na?

-Neeem, Grimpix, te ne. 

A nyaktiló természetesen működőképes volt, sajnos az idő kikezdte azóta, és a kaloda felső része is elveszett a történelem vérzivataros útvesztőjében. 

Persze ma aberráltnak tűnhet az a negyedikes, aki ilyesmivel játszik, ne adj isten ilyet épít a sufniban, ma már lehet ha nem úsznék meg egy beszélgetést a suli pszichológusával. De ez még akkor volt, amikor a Tom şi Jerry még nem számított agresszív rajzfilmnek, amikor a gyermeklélektant a mirekatonaleszellel lerendezték, amikor még a nevelés végső megoldása az orbitális pofon volt, amikor a szülő még a tanár pártján állt, amikor ha megvertek a pajtások, vagy csak simán összetörted magad bringán még otthon is kaptál kettőt, mert puha vagy, amikor a párttitkár gyerekeinek is ugyanolyan szar ruhái voltak, amikor a dunakavicsnál és kerek rágónál nagyobb élvezet nem létezett, amikor a RAMA-margarinos kenyér finom volt és nem kőolajszemét, amikor még ki se találták a politikailag korrektséget, és mindent nevén neveztünk, amikor nem voltak vitaminok és a legszutykosabb gyerek volt a legegészségesebb, amikor a nap nem okozott bőrrákot, a heti két repülőgép nem húzott kemtrélt, amikor sírni, gyengének, kövérnek lenni szégyen volt, amikor ha szexre vágytunk, a szomszéd ladájában nem fenyőalakú volt az illatosító, amikor minden gyermek gyümölcsöt lopott fajra és nemre való tekintet nélkül, egyszóval, amikor annyira, de annyira egyszerű volt gyereknek lenni, hogy az ma már felfoghatatlan. Na, ez pont fix akkor volt. 

2015. jún. 11.

Pszichedelikus gyermekkor


Grimpix szerint ez most pont én vagyok. 
Grimpix számtalanszor elsütött közhelye, hogy a gyermekkor a legkeményebb tripp, a legigazibb pszichedelikus állapot mind közül. Talán minden felnőttkori kísérlet, legyen az bármilyen transz, extrémsport, szerhasználat, meditáció, hipnózis, vagy akármi, csak ezt próbálja visszaszerezni egy rövid mágikus órácskára. Sikertelenül.
Egy intenzív, traumaszerű betépéssel, az újjászületés élménnyel kezdődik az egész utazás, mikor a tudatot felinstallálják egy teljesen új testbe, aminek még se a hardvere, se a szenzorai nincsenek véglegesen konfigurálva, aztán ezeket a szuperérzékeny szenzorokat elkezdi bombázni világ. Nagyon fontos a jó set és setting, meg a jó sitter jelenléte, de ezek sem tudnak teljesen megvédeni a mindennapi traumáktól.
Ekkor még alig vannak fontossági kritériumok, ugyanolyan súlyú élmény egy szempillán diffraktáló fénysugár, a penicillin injekció feszítő fájdalma fenékben, az első légzés-visszatartásos révülés, a pelenka melege és az első szeparációs szorongás, vagy a forgásból adódó édes-szédülés, és a pofontól égő arcon végiggördülő könnycsepp sós íze. Határ sem nagyon volt a menetrend szerinti rémálmokból izzadtan, bőgve ébredés, majd anyám ölében a hajszárító megnyugtató burrogásának szertartásában. Az utólag  jó és a rossz élménynek címkézett dolgok egy nagy konglomerátumban voltak, állandó intenzív érzelmi állapotban tartva, pihenő nélkül. Napmintnap. A szavaknak is varázserejük volt, a hétfejű sárkány is pont olyan valóság volt, mint amikor nagyanyám verejtékező arccal, elkékülve, ziháló tüdővel felérkezett a negyedikre és csak annyit tudott utolsó erejével pihegni anyámnak, fiam, emberölés volt a mészárszékban...  A fölnőttek nem tudhatják mi zajlik ilyenkor egy kisgyerek lelkében. 
Rigócsőr király

Rigócsőr-királyné vesszőfutása, örökös túlélő nagyanyám mindennapos véres, élethalál harca fél kiló csontért a múlt rendszerben, az elszakított lexikon lapjainak rémképe, az óvodában ellopott hajósíp elsőáldozáskori jóvátehetetlensége és meggyónhatatlansága, anyám riadalma, mikor apám a nővéremmel véletlenül másik villamosra szállt fel Budapesten, mind-mind elviselhetetlen terhet ró a kisgyerek lelkére. Mind olyan megoldhatatlan problémák, amikkel valamit kezdeni kell, valahogy integrálni kell, de módszer az nincs rá. Olyan terhek ezek, amiről a külvilág nem is tudhat, hiszen ilyen méretű élményekre nincs is szó.
Aztán ez az állapot fokozatosan múlni kezd, olykor vissza-visszatér egy-egy flash-back, aztán kb. a kamaszkor végére leszünk valamelyest tiszták. De én azt hiszem, sohasem jövünk teljesen vissza a valóságba.
És azt hiszem a legeslegdurvább élmény még hátra van.