2012. jún. 13.

Mese a szoborparkban


Fülledt kora délután volt a szoborparkban. A turistabuszok se jöttek, csak egy kutya szimmogtatott unottan válogatva a szobrok között, hogy ugyanbiza, most éppen melyiket is pisilje le.
Aztán hirtelen:
- Hallja kolléga? Sokat gondolkoztam. Szerintem valaki tévedett...
- Miből gondolja kolléga?
- Hát mert magát elítélték negyvenhatban, aztán mégiscsak hazajöhettek a hamvai... Nekem még kínai iratom is volt, mégis megbuntázták a temetésem. Mindig csak a csalódás. - Most mondja meg, az én népem, ezek a székelyek, s ezt kapom tőlük.
- Hát kedves kolléga, ilyen az, ha a kicsiny élők nagy holtak sírhantján akarnak magasra hágni. Na de magának legalább kiírják a nevét. Én meg nem vagyok más, csak egy vándorszékely... Egy ember az országút szélén... kiszórva a Maros partjára. Egyedül a világ ellen... 
- Jaj csak maga ne bőgjön az Isten szerelmére, - Te és a világ - oda ne rohanjak szobor létemre... ott vannak a hamvai a kastély árnyékában, porcukornak az Istenszékén - De az én hamvaim? Lassan elvész a nyom is...  csak remélem, nem egy autó hamuzójában tartják... Vagy egy ízléstelen barna bőrkofferben,  alsógatyák között - kicsit elhallgatott s nézte ahogy a fény lapiról lapira csobban a lombok  között - Hejj ha egyszer a temető megindul... lesz nekem is olyan sírhantom, mint annak a farkaslakinak... - Lesznek majd kopjafák is rajta... s két cserefa helyett tizenhárom almafa szemfedőnek - hogy magára is emlékezzenek - kuncogott.
- Mire a fák megnőnek, én is kötelező olvasmány leszek az iskolában, úgy lehet - kacagott a másik is.
- Hanem annak a sírjáról beszélt az imént, aki a Miklós hegyen szobrozik? Nem azért mondom kolléga, de árulja már el, melyiküké volt az ötletet? Na, ki vele, nem szégyen az ha inspirálódunk innen-onnan, ki volt előbb, Ábel, vagy Bence?
- Jaj ne idegesítsen, azt a munkakerülő csicsói fatolvajt, azt az opportunista fajankót hasonlítja az én Bencémhez? Menjen már arrébb egy  talapzattal hallja e, míg szépen mondom. Kész szerencse, hogy nincs itt annak a farkaslakinak is a szobra... Ott a Miklós hegyen legalább járnak a galambok, hát most mondja, kívánhat e szobor többet, galambkakit fejfedőnek
De nem kacagtak. Hallgattak. A melegben egyre forróbb lett a bronz.
-  Ó ez a keserves szobor-sors... ez a halhatatlan élet... ez a nyomorult néma küzdelem...
-  Látja ezeket a szerencsétleneket is itt körben? Mind magukrahagyottak. Se szentek, se hősök nem voltak... Még Máté a kutya se néz rájuk...
- Lám György barát is... egy életet lehúzott Isten igájában... nem úgy mint egyesek - tette hozzá - s mi lett a vége... a sok szájtáti népség azt se tudja kik voltunk s mit cselekedtünk... Csupa olyan társaság vagyunk itt, akiknek csak elvétve ha akad szobra a nagyvilágban.
 - Na bezzeg maga beszél, mindig úgy teleaggatják a nyakát nemzetiszín sállal... de amíg nem volt a temetésem körüli hercehurca engem emberszámba se vettek. Véletlenül bogoztak rám egy kis pántlikát, egész télen abban fagyoskodtam, még bronzüreg gyulladást is kaptam. Bezzeg azt a lengyel igazhitű-pogányt, itt jobban ajnározzák...
Elrévedtek, hallgattak mert üres bronzfejükben mindenféle üres gondolatok kóvályogtak nem látható rezgésekkel.
 - Hát igen, ez a sok pántlika, ennyi az én hagyatékom, magyar örökségünk... mormolta az egyik.
- Jaj, csak már adjátok vissza a hamvaimat... - sóhajtotta a másik.
Ekkor befordult a parkolóba egy nagy piros turistabusz.
- Psszt... Jönnek!

3 megjegyzés:

  1. Az Isten tartson meg, te Grimpix!
    Be jókat tudsz írni!!! :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát ezeket beszélgetik a szobrok. Kihallgattam őket, aztán csak leírtam :)

      Törlés
  2. ...s elfelejtém mondani, az utolsó kép infra, akarom mondani, ultrajó!!! :)

    VálaszTörlés