Hóvirág helyett Vârtop-jégbarlang - fiókból mesélünk.
De ha már ennyire barlangos lett a hétvége, bizony, hogy este előszedette Grimpix is a régi felvételeket, még 2005-ből, s azokat nézegettük nosztalgia gyanánt. A helyszín tehát Kőház és környéke, de leginkább a Vârtop jégbarlang.
Az semmi, hogy dák-római elmélet! Ugyanis egy nagytermes előadáson, azt nyilatkozta awannabe történész úr, hogy nem azért mások a magyarok, mert keleti népcsoport, de nem is azért, mert japán rokonság, se nem azért, mert szíriuszi pánspermia, hanem mert a magyarság magja mindig is itt élt. Nem vacak kétezer esztendős kontinuitás, de nem is holmi tízezer éves. Hanem a magyar - fogózzá' - maga a neandervölgyi ember szép-szépunokája (tudja esetleg valaki, kinek az elméletét hallottuk?).
* kiegészítés: nagy valószínűséggel Varga Csaba elméletéről van szó.
Az semmi, hogy dák-római elmélet! Ugyanis egy nagytermes előadáson, azt nyilatkozta a
* kiegészítés: nagy valószínűséggel Varga Csaba elméletéről van szó.
Így történt, hogy régestelen rég, a holocénen túl, de azért a pliocénen innen, amikor a krétahegyek is még egészen fiatalok voltak, élt egyszer a Küküllő s a Tisza között félúton Neandervölgyi János és az ő hitvese Neandervölgyi Ilonka s az ő egyszülött gyermekük, a kis Neandervölgyi Sanyika.
Ott éldegéltek egy hatalmas sziklaüregben, csak édes hármasban, mert Neandervölgyi Tihamért és népes családját, a főbérlőjüket, a tavaly tavasszal munkabalesetből kifolyólag felnassolta a Kardfogú Tigris, s más rokonuk nem nagyon maradt.
Hanem annak az üregnek a végiben nyílott egy kicsiny járat, ahová emberemlékezet óta neandervölgyi bé nem tette a szőrös lábát. Azt tartották ugyanis, hogy ott benn van az átjáró oda, ahol az Úristen lakik, és aki őt megpillantja az kővé változik azon nyomban.
De nagy nyomorúság készülődött a neandervölgyiekre, mert amióta az ember feltalálta a tüzet, s így a technika bűnös útjára tévelyedett, végérvényesen megbontotta a Természet Rendjét s menten elkezdődött a Globális Felmelegedés. Igaz, mondták néhányan, hogy volt még ilyen és ez nem a világ vége, de azért egyre többen festették az ördögöt a barlangjuk falára. S jól is tették, mert a meleg hatására ellepte a vidéket dél felől egy új emberfaj, amolyan pálcikaféle, csúnyább, ravaszabb, sunyibb idegen állat, s egyre több barlangba beszaporodtak s kezdték kiszorítani a jámbor neandervölgyieket, akik kínjukban szélnek eredtek a világ minden irányába, a biztos pusztulás tudatában. Annyian mentek például Angliába, s vitték magukkal a bakonyi disznó szalonnáját, hogy azt azóta is bacon-nak hívják az angolok.
Hát ahogy egyik este ott üldögélnek Neandervölgyiék a tűz előtt és sorsuk fölött sóhajtoznak, egyszercsak megszólalt Sanyika. - Édesanyám, egy életem egy halálom én a végét ki nem várom, felkeresem az Úristent s megbeszélem vele a mü dolgunkat. - Jaj, édes csöpp gyermekem, szívemnek boldogsága, kicsi vagy még a halálhoz, hiszen még előembernek is kevés vagy, alig pelyhedzik a szőr a hátadon, ne hagyd magad elveszejteni a sötét barlangban. De így, de úgy, végül bemászott Sanyika a tiltott üregbe.
Hát ahogy kúszik-mászik előre, egyre szebb helyre keveredett. Hófehér falak között haladt, s a falakról fehér ékkövek gömbölyödtek mindenfelől. Ha megéhezett denevért fogott magának s úgy sütötte meg a fáklya lángjánál, s utána a falakról aláhulló vízcseppekkel oltotta szomját.
- Mit akarsz Sanyika? - mennydörögte az Isten. - Tudod e te aztot, hogy aki engemet megpillant kősziklává lészen? - Tudom, édes Istenkém - rebegte Sanyika - de azt is tudom, hogy népemre nagy veszély leselkedik, új emberek lepték el a Földet s münköt egyre jobban szorítanak kifelé. Látta az Úristen, hogy a legényke szíve a helyén van, ezért azt mondta neki. - Drága gyermekem, nem bánthatom a másik emberfajt sem, hogy nektek jobb legyen, de te oda állj, ahol a plafon a legjobban repedezik, s én segítek neked, hogy hosszú időkig meg bírd tartani, s akkor sem nekik, sem a te népednek nem eshet bántódása. Sanyika, habár már karikákat látott a kimerültségtől, nekifeszült a mennyezetnek s abban a a minutumban kősziklává változott. Teltek az évek s Sanyikát teljesen körbefolyatta a kőtej, s egyre vastagabb, szilárdabb és egyre cifrább oszlop vált belőle.
Hát ez annak három lábnyomnak az igaz története, amit odabent találtak, s aki járt már a Vârtop barlangban láthatta a hatalmas kőoszlopot is a kellős közepin. Igen, Neandervölgyi Sanyika van annak a belsejiben, s ő vigyáz ott mireánk neandervölgyiekre és a Jóisten többi huncut emberfajtájára.
Ott éldegéltek egy hatalmas sziklaüregben, csak édes hármasban, mert Neandervölgyi Tihamért és népes családját, a főbérlőjüket, a tavaly tavasszal munkabalesetből kifolyólag felnassolta a Kardfogú Tigris, s más rokonuk nem nagyon maradt.
Hanem annak az üregnek a végiben nyílott egy kicsiny járat, ahová emberemlékezet óta neandervölgyi bé nem tette a szőrös lábát. Azt tartották ugyanis, hogy ott benn van az átjáró oda, ahol az Úristen lakik, és aki őt megpillantja az kővé változik azon nyomban.
Hát ahogy egyik este ott üldögélnek Neandervölgyiék a tűz előtt és sorsuk fölött sóhajtoznak, egyszercsak megszólalt Sanyika. - Édesanyám, egy életem egy halálom én a végét ki nem várom, felkeresem az Úristent s megbeszélem vele a mü dolgunkat. - Jaj, édes csöpp gyermekem, szívemnek boldogsága, kicsi vagy még a halálhoz, hiszen még előembernek is kevés vagy, alig pelyhedzik a szőr a hátadon, ne hagyd magad elveszejteni a sötét barlangban. De így, de úgy, végül bemászott Sanyika a tiltott üregbe.
Ahogy így ment-mendegélt, szifonon át, üregbe be, járaton ki, egyszercsak megpillant egy idős öregasszonyt tüsténtkedni a sztalagmitok között. - Hát hol jársz lelkem Sanyikám, ahol még a denevér sem jár? - így az öregasszony. - Hát tudd meg, hogy én vagyok az Úristen édesanyja, s pont szolgálót keresek, mert időben el kell készülnöm a nagytakarítással mire megszületik az Úristen fia. Elszegődnél e hozzám egy napra? Több se kellett a fiúnak. - Hanem tudd meg, hogy nálam egy nap kerek háromezer esztendő, s az lenne a dolgod, hogy megtartod a mennyezetet, amíg felmosom a Földet. Dolgos legény volt Sanyika, nem is teketóriázott, megvetette a lábát a puha mészkőben s nekiveselkedett a plafonnak. Teltek a percek és az órák, s hát mire lejárt a nap, a lábnyoma teljesen belenyomódott a földbe.
- Na édes fiam, jól szolgáltál, hanem elszegődnél e még egy napra, hogy ki is tudjam szellőztetni a Világot, mielőtt megszületik az Úristen fia? Persze, hogy elszegődött, bár elszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy amíg ő idebenn szolgál, újabb háromezer esztendő telik el odakint. Hát mire vége lett a napnak a lába körül ismét felgyűrődött a mészkő, s reszketett az achilles-ina is a fáradtságtól, de persze akkor még nem tudta, hogy azt így hívják, hát hol volt még akkor a görög civilizáció... De az öregasszony újból kérlelni kezdte. - Édes lelkem, még mindig nem készültem el, tartanád a plafont míg megfőzöm az ünnepi ebédet a keresztelőre? S utána ígérem felviszlek az Úristenhez, s neki előadhatod a panaszodat. Így is lett, a fiú tartotta a plafont, s azalatt a lába nyomát teljesen körbenőtte a mészkő, alig tudott kilépni belőle. Hej, ekkor már alig állott a lábán a fáradtságtól. - Hát tudd meg Sanyika, hogy a mennyezet fölött a kinti világ van, s amíg te aztot tartottad, az emberiségnek nem eshetett bántódása. Ha az a tető egyszer beszakad ide, az alsó világba, s dolina* lesz a helyén, akkor bizony vége lesz mindenkinek odaküjjel. Hanem akkor az öregasszony felröpítette a fiút az Úristen színe elejibe.Hát ez annak három lábnyomnak az igaz története, amit odabent találtak, s aki járt már a Vârtop barlangban láthatta a hatalmas kőoszlopot is a kellős közepin. Igen, Neandervölgyi Sanyika van annak a belsejiben, s ő vigyáz ott mireánk neandervölgyiekre és a Jóisten többi huncut emberfajtájára.
* dolina románul vârtop
Remek olvasmány.:-)
VálaszTörlésNagyon-nagyon tetszett a mese és a képsorok is!!!
VálaszTörlésA népmondászok is megirigyelhetnék! :)