Ha elsőre nem sikerül az ejtőernyőzés, akkor nem neked való *

Mi a te démonod?  Mondjuk egyik az, hogy állni egy repülőgép ajtajában és ott van alattad a googleearth 3500 méterről? Kétszázas pulzussal, hányingerrel, záróizmokkal? Nem a haláltól félni, nem attól, hogy esetleg nem nyílik ki az ernyő, hanem attól, ahogy a test pillanatok alatt közel 200km/h sebességre gyorsul a semmiben és csak önmagadban kapaszkodhatsz? Félni az ismeretlentől, félni az irracionális félelemtől? 

A tandemugrás biztonságosabb, mint kimenni autóval a repülőtérre. Ha bakancslistáról esik szó, általában előkerül, mint nonpluszultra. Többnyire a szabadesésért ugranak az emberek, de lehet azért is ugrani, mert annyira elborzaszt a dolog, hogy egy sima youtube videó is plusz 40bpm a pulzusodban. Persze jó móka a Point break jelenete, amiben szabadesésben vitatkozgatnak a hősök, de mihelyt megvan már az időpontod is, na onnantól már igazán lehet azonosulni a filmekkel. Például a skydive-nagyival, akit a levegőben ráznak vissza a hevederébe. 

Sodródni kell, sohasem tudni a célt, behunyt szemmel, adni egy esélyt.
Egy hónapig készülni erre egy nyomasztó önutazás, elszigetelődés, sötét titkot. És milyen lehet? Mint betépve zuhanás a ventilátorba dinitrogén-oxiddal turbósítva? Négyszer olyan, mint bringával Rage Killingjére, fék nélkül berobogni a hegyen? Nincs rá támpont. A fizikai képletek, gyorsulás, gravitáció legkevésbé. Az időpont közeledtével pedig egyre jobban megszűnik mindenféle motiváció, az ugrás utáni dolgok elveszítik a jelentőségüket. Odaúton is folyton az ugrás van. Az autópályán az a híd, kb. 1500 méter, nagyjából ennyi a szabadesés. A kezem az ablakon kidugom, kétszer ilyen erős lesz a légellenállás. Már el tudom képzelni ahogyan ülök az ajtóban, lábam a semmibe lóg. A gondolat elég ahhoz, hogy kimenjen az erő mindenhonnan. Még két nap az élet. Holnap ilyenkor. Még nyolc óra. Még hat óra. Még négy. 

A repülőtéren már minden megy a maga útján. Ha ide eljutottál, már csak egyetlen kimenetel lehetséges, az ugrás. Pisilés kétszer. Tiszta alsó a hátizsákban. Emetiral, hátha nem kell majd chemtrailezni a lentieket. Nyilatkozat, mindenért én vagyok a felelős, ami igaz is. Felelősségvállalás teljes kontrollelengedéssel. Heveder. A pilóta közben leszállt az előző utassal, aki már túl van rajta. Rövid felkészítő, néhány poén, de ez is csak azt a célt szolgálja, hogy egy új tudatállapotba kerülj. Az ernyőhajtogató, mikor észreveszi, hogy figyeljük, elbizonytalanodik, húúú, hol is tartottam, ezt ide, vagy oda? A műsor része. Egyetlen dolog zökkent csak ki, az a pörgés és a videózás, ami már a földön elkezdődik. Mintha egy tv-showba csöppentem volna, ahol mindenki két gramm kokaintól pezseg. Mindenhonnan GoProHero szegeződik rám, a StayAmateurCowardra. De lehet, hogy csak én kezdtem el lassulni. Vagy a pilótákban maradt adrenalin az előző ugrásból. 

A repülőgép egy kicsiny lélekvesztő. Elfér benne a pilóta és négy tandemugró kucorog a padlón. Menetiránynak háttal az az érzésed, hogy egy traktorban ülsz, ami abszurd módon elemelkedik a szántóról. Minden termik dob rajta egyet, bő gázzal úgy húsz perc alatt emelkedik fel 3500-ra. Ha a repüléssel is van bajod, elsőosztályú, nem fogsz unatkozni az első húsz percben sem. Felhők, vitorlázó gépek, miegymások. Az utasszállítókban teljesen más, itt közvetlenül, panorámában billeg alattad a táj, ahogy rétekből, fákból, falvakból lassan egyetlen szőnyeggé válik egy valószerűtlen patternben. Egy hevedertartó az egyetlen biztos pont, ebbe kapaszkodsz két ujjal. Olyan megszokott, mintha mindig is ez lett volna az origó. 

Egy mozdulat csak, épp a megfelelő pillanatban, apró de számottevő.
A magasság elérésekor hirtelen visszaveszi a gázt, megbillen a gép, mintha rögtön zuhanni készülne, felcsapódik az ajtó, a pilóta kétségbeesetten felordít, amire már nem tudsz koncentrálni. Valahol tudod, hogy ez is a műsor része, a beavatásé, hogy csinálj úgy, mintha baj lenne és ugrania kell, akinek kedves az élete, de ezt már csak később tudod összerakni, különben sem ijedsz már meg, ebben a tudatállapotban lehetetlen. 

Ekkor már becsatolva a tandempilóta térdén ülsz, regresszálva ötéves korodra, mint mikor apu a térdén vitt és csak egyedül ő tudta, hogy mi az irány. Azt teszed, amit mond. Nincs saját akarat. Az lent maradt a kifutón. Becsap a hideg szél, 3500 méteren. Balláb, majd jobbláb kint a gépből. Alul valami, ami már nem a föld, csak valami mélység nélküli szimbolikus díszlet, ami szóra sem érdemes. Nincs kézitusa az ajtóban, nincs időhúzás, nincs értelme erőt gyűjteni, szokni a helyzetet, hiszen pont most kezd összeomlani az idő. Nem kell piszkavassal lefeszegetni az ujjaidat az ajtóról, az elengedés már percekkel azelőtt megtörtént. Megragadod a mellhevedert, de ez is csak markoló reflex és onnantól semmi dolgod. Úgy értem semmi. Nincs majd, nincs holnap, nincsen az ugrás után. A pillanat van, van a test, aki azt teszi, amit mondtak és valahol a közepén egy kicsiny szingularitásban ott vagy te, ami arra elég, hogy a pillanatot megéld. Emlékek elraktározására sincs kapacitás. Teljes pszichés breakdown. 

És ekkor kiugrik veled a tandempilóta. Nincs húbazmeg, csak a nihil. A repülő is megszűnik, hogy kicsit később, pár bukfenc után a perifériás látásodban újra átfusson az égen. Alattad, vagy feletted? Teljesen közömbös, és már úgysem ugyanaz a gép. Homorítás, lábak helyzete? Ugyanmár. Tested sincs. És itt a borzalom, amitől féltél. A test átéli az iszonyt, megfeszül a gyorsulásban, de odabent csak az érzés van, ami sem nem jó, sem nem rossz. Csak ismeretlen, hihetetlenül intenzív és teljesen valószerűtlen. Nincs lehetőség feldolgozni, címkézni. Lehetetlen hétköznapi tudatállapotra konvertálni. 

Na látod ez már pont az, zuhanórepülés, leépülésből lefele felépülés.
És negyven másodpercig csak ennyi történik. Pár forgás, arccal zuhanás. A pilóta mögötted szintén csak epizódokra jelenik meg, mikor megütögeti a kezed, hogy most már igazán kinyújthatnád. Hát kinyújtod. De jobb markolni a hevedert. Ez van egy darabig. Semmi, pilóta, kéz, heveder, majd újra semmi. Pedig látvány is van, hang is van, hideg, a légellenállás fodrozza a bőrt, de ezek csak utólag tudatosulnak. Nincs idő, tér sincs, és te is egészen más vagy, testnélküli, ott vagy a megfeszült tested mellett, csak úgy zárójelben.  

Aztán egyszercsak váratlanul azt érzed, hogy fentről lefele átzuhansz magadon, valahol a talpadnál kapaszkodsz vissza fel a testbe. Összezavar, most indult újra a rendszer, a tudat újra üzemképes, kinyílt az ernyő. Kár, hogy az időtlen időnek vége szakadt. Egyszerre lesz alattad tér, mögötted megjelenik a pilóta és fölötted ernyő, pillanatok alatt újra felépül köréd a valóság. Ni, ott a második ernyő is, éppen kinyílt. Lesz alattad a textúrából mező, folyó, falu, repülőtér. Újra lesznek koherens gondolatok. Az ereszkedés pár perc csupán, ami arra elég, hogy visszanyerd a teljes kontrollt a test fölött is. Ellazulás. Leszállás simán. Nincsenek remegő lábak. Kész, ennyi volt? Elmúlt. Hiszen most van a holnap ilyenkor, a nyolc óra múlva, most van a csak már legyek túl rajta. Csak ne kellene a kamerába mosolyogni félszegen és valamit mondani arról, amihez még órák kellenek átgondolni. 

Pedig a videó fontos. Egyrészt, odafönt a memória korlátolt, s ahogy telik az idő, az emlékeink felveszik a videón látottakat és ezek a képek lesznek az emlékek. Másrészt, húsz perc múlva a széles képernyő előtt, felszabadultan lehet röhögni a rémült grimaszokon (amivel simán beférnék egy epic skydive faces válogatásba, talán beküldöm más is vigadjon), ekkor bomlanak el végleg az extra neurotranszmitterek a szinapszisokból. Vannak, akik élvezik a zuhanást. Kicsit irigylem őket. Lehetett volna ellazult testtel is csinálni, méltósággal sikongatni a gyönyörűségtől. Beleolvadni az élménybe. Na persze, ők nem démont jöttek ölni. Talán ha tovább tart. Mert megszokható ez is, mint minden. Kár, hogy mindig vannak elvárások az élményeinkkel szemben. Pedig annyira közel jártam az énvesztéshez, mint talán még soha. Határátlépés, büszkeség? Dehogy, mostantól már nem a nem ugrók legbátrabbika vagyok, hanem az ugrók leggyávábbika és ez ugyanaz a helyiérték, még nem vagyok benne biztos, hogy bármi is megváltozott volna ettől. Most azt sem tudom, hogy az ugrás az sikerült e vagy sem, tehát, hogy egyáltalán nekem való e. 

Depresszióztál, fejedre húztad a szoba sarkát, elég a bonyolult jóból, lazíts és zuhanj át.
Ha azért kerültél erre az oldalra, mert fontolgatod a tandemugrást, egyvalamit tudok mondani. Nem igaz, hogy mindenkinek ki kell kipróbálni. De ha rettegsz tőle, akkor feltétlenül tedd meg. Ha nem félsz, akkor meg pláne, állítólag eufórikus :)
Egyvalami biztos. Mégsem ez volt a legnagyobb félelem. Elcsépelt és oravecznórás, de igaz, hogy miután szembenéztél vele és nem ölt meg, már nincs akkora hatalma. Ahogy telik az idő egyre inkább érzem, hogy újra megtenném.  Csak ne lenne ennyire drága. De még valami biztos. Mindig kerül a legyőzött félelem helyébe majd egy újabb, sokkal durvább félelem. 

* A felvételeket Peti készítette, a biztonsági protokoll nem engedi a saját gép használatát sem repülőn, sem a levegőben, de amúgy sem emlékszem, hogy akadt volna erre bármiféle szellemi kapacitásom.