Oldalságok

2012. nov. 12.

Kutyuli

Ugye mindenkivel megesett már, hogy egyszercsak melléje szegődött "a kutya" egy-egy kirándulás alkalmával? Nem nagy dolog, számtalan Buksi, Bodri, Muki volt már túratársam. Egyikük azonban, az elsők között, különösen kedves emlékem. Olyannyira, hogy tizenvalahány éve írtam is egy ilyet:

November eleje volt, egész nap szürkét szemetelt az ég, s a fenyők felső ágain vastag hasukat felkarcolták a felhők. Nevetve kapaszkodtunk a csúszós dombokra, s nem törődtünk azzal, hogy arcunkba jeges szeplőket köpött a szél, de este toporogva vittük be kabátunk alatt a hideg hargitai levegőt a faházba, ahol aztán meleg sör és hideg felvágott mellett beszélgettünk, míg elnyomott az álom. A felettem levő ágyból még hallottam, hogy azt suttogod: kutyuli, kicsi kutyám, magadhoz ölelted a párnát, s tudtam, álmodban kutyát simogatsz.
***
S míg odakint véres felhők között hajnali napot szült az isten, dideregve, fogunkat csikorgatva hátunkra vettük a zsákot, s állva ittuk meg a maradék kávét. Reggel, nehezen indultunk a hegybe, csak egymás bakancsát bámultuk, számolva a lélegzetünket.
De a felső háznál társunknak szegődött egy kávészínű kutya, s érzékeny orrával kolbászt szimatolt a hátizsákok alján. Néró - gyere vissza, de gazdája hiába hívta, s fenyegette, nagyokat szippantott a hátizsákok felé. S jött ügyesen a nagy kövek között, előreszaladt s később mikor a ködtől már egymást is alig láttuk, vissza-visszafordult, nehogy szem elől veszítsen.

Ismét megtréfált az idő, s bakancsunkban lábujjunk köré csavarodott a vékony reggeli hó. De Néró szökdécselt a vizes kövek között, s elengedte füle mellett gazdája  hívó szavát, míg mi vállunkon emelve a ködöt egyre magasabbra kapaszkodtunk. Fent megtörtént a csoda, feje tetejére állt a világ, ahogy kiléptünk a felhőkből, s most lábunk alatt gomolygott az egész heti időjárás, de felülről tűzött reánk a nap s mi egymásra nevettünk, a Csicsói-csúcson.  Messze az ország másik sarkában hónaljtól felfelé kék hegyek ágaskodtak a felhők fölött, s mi ugráltunk könnyű bakancsainkban a köveken.  Néró szeme is kacagott a gyönyörűségtől, s piros nyelvével ízlelgette a ragyogó havat. S hamar barátokat szerzett, mert jöttek mérgesen a meteorológus félvad farkasai.

Hosszan húzódott előttünk a Hargita gerince, mint nagy tengeri állat a hömpölygő felhők között. Ott vezetett a mi utunk, a kék sávval jelzett ösvény mentén, s küldtük Nérót vissza a faluba, de nevetett ránk és csak táncolt a havon. Miután háromszor is megszámoltuk az összes hegycsúcsot körben a horizonton, becsörtettünk az erdőbe, s nyomunkban jött a kutyuli, a Néró. Innen már minden ismerős volt, hátizsákos, félédes-keserves órák, és kimerültség, szenvedő mámor, amiért mindenünket odaadnánk. Súlyos bakancsainkkal nehezen törtük magunk alatt az északi oldalakon összegyűlt havat, s akaratunkon kívül többször is belerúgtunk Néró állába, ha sarkunkba tapadva próbált lépést tartani velünk. De jött szótlanul, s ha küldtük haza, nézett szelíden, de ha hátizsákunkba nyúltunk, túrta havas pofáját a konzervek közé. Később elillant a jelzés a fákról, s míg bújócskáztunk vele a hideg dombok oldalában, arra gondoltam, mindig ezt csináljuk. A jeleket keressük. Utak szélén, épületeken - egymás szemében. Turistajeleket kerestünk, kék jelzést fák derekán, ropogott a hó a lábunk alatt, s kegyetlenül koppant a bakancsunk Néró állán, ha túl közel loholt a sarkunkhoz. De szótlanul jött, szeme sarkából figyelte csak gyanakodva a medvenyomokat az északi oldalon összegyűlt hóban.

S próbáltuk kideríteni, vajon tudja e, hogy utunk egyre távolodik gazdája házától, s mi nem lehetünk neki új gazdái, mert egyszer célba érve, tovább nem vihetjük magunkkal. Néró, a buszra nem ülhetsz majd fel - nevettünk, s csóválta ő is a farkát, s kacagott a szeme, aztán kiértünk az erdőből. Végig a vízesés felé kutyákról beszéltünk, hűségről, bajtársiasságról, Néróról. S mikor Te elindultál a menedékház felé, hogy ott várd meg, amíg a csúcsra kiszaladok, titokban jól esett, hogy Néró mellettem maradt. Jött velem, s már rég nem a hátizsákot szimatolta, mint reggel, hanem vissza-visszafordulva a szemembe nézett.  Fent a csúcson tökéletes volt az összhang közöttünk, fújt a szél s mi összebújtunk Néróval egy kicsit, míg megmelegítettem a kezemet, a bundájában s boldogan jöttünk lefelé, mintha egymásnak kutyája és gazdája lettünk volna. Mire elértük a menedékházat, már vastag volt a leheletünk a szürke hidegben,  ekkor láttam utoljára Nérót. Jobb neki, ha itt marad - egyezkedtünk a forró tea mellett, bent a menedékházban, míg vizes lábunkat összedugtuk egy pulóver alatt.  Itt legalább talál társakat. Hűtlenül, rossz lelkiismerettel, a hátsó ajtón hagytuk el a hegyet, s szöktünk meg Néró szeretete elől. Még a maradék kolbászt sem adtam neki búcsúzóul, talán a szemébe sem bírtam volna nézni.
***
Kutyuli, hangzott a felső ágyból, és recsegtek a deszkák, ahogy az ébredés görcse végigfutott az illesztéseken - "kiskutyám"- mondtad még, s mint mindig reggel, nehezen indultunk a hegybe, az állva bekapott kávé után.

Közel volt már karácsony, szürkület után százasával lopták a fenyőket a hegyről a székely atyafiak, de hónak még nyoma sem volt a völgyekben.

Reggel, nehezen indultam a hegybe, csak bakancsomat bámultam, számoltam a lélegzetemet. S a felső háznál eszembe jutott Néró.  Kiáltottam a nevét, s vártam, honnan bukkan elő, de csak a hegyimentők kutyája kapta fel a fejét kíváncsian, s figyelt egy darabig oldalra fordított fejjel. Aztán fönt a nyeregben szólítottam még Nérót, s a Szél-dombon, de válasz nem jött, s azóta sem tudom, visszatalált e régi gazdájához, vagy elszegődött farkasnak fenn a Madarasi csúcs alatt. Régi nyomainkra a hóban már rároskadt a napsugár, s ahogy a menedékház felé mentem, új hó ropogott a bakancsom alatt.

Traktoron vidám emberek érkeztek kutyákkal, s kabátjuk alatt hideg levegőt vittek be a faházba, ahol hosszú sorban várták a forró teát.  Rájuk mosolyogtam, gondolatban kettétörtem a darabka kolbászt s úgy éreztem Néróval minden rendben van már.

8 megjegyzés:

  1. Szia,
    mintha Wass Albertet olvastam volna, nagyon tetszett.
    Ezek a kutyák naponta többször is megjárják a csúcsot egy jó falat reményében az éppen lefelé vagy felfelé induló turisták mellé szegülve, a röhej az az, hogy még a rövidítőket is tudják.

    VálaszTörlés
  2. hozzánk Székelykőn csatlakozott egy kis aranyos Buksi :)
    sokszor okosabb volt mint mi, egyszerűbb utakat talált felfelé :)

    VálaszTörlés
  3. Jó kis történet egy barátságos kutyuliról. Szerintem sem kell félteni az ilyen kutyákat, biztosan megtalálják az utat az igazi gazdájukhoz, ha van olyan nekik.

    VálaszTörlés
  4. "véres felhők között hajnali napot szült az isten"
    Ezt a költői képet! Hű, ezért érdemes volt ezt a történetet megírni! :) Ennyire minden érzékszervet maxra felhangolva tényleg csak akkor lehet írni, ha ott vagy! Ha megtapasztalod és még nagyon friss az élmény :) Nagyon kedves történet!
    És persze, csudaszép képek, főleg az 5.! Klassz!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát gyanítom, hogy ez valami hatásvadász fantáziaelem lehetett a sokévvel ezelőtti Grimpixnél, ugyanis ha jól emlékszem tényleg irtó nagy fene köd volt azon a reggelen Hargitafürdőn :)

      Törlés
  5. Nagyon jókat írsz! Szeretem a stílusodat! Előjegyzem magam a kiadandó kötetedre!

    VálaszTörlés
  6. Jajj, hát olyan ejsze nem lesz, efféle terveim halmaza üreshalmaz jelenleg :)

    VálaszTörlés
  7. He..he .. tényleg fura ahogy az embert elkapja a pánik amikor a kutya nem akar visszamenni a gazdájához. Most akkor mit csinálok vele? Itt nem hagyhatom, vissza sem kisérhetem .. de haza sem vihetem. Megeszi a macskámat :))
    No de szerencsére a kutyák nem olyan gyámoltalan lények mint az ember, jobban tudják hogyan kell barátkozni, és jobban tudják hogyan kell diszkréten visszavonulni is.

    VálaszTörlés