Bevallom, hogy fiatal felnőtt koromban, a szociális érésem elején, nagyon idegenkedtem a szoknyás férfiaktól. Pláne ha figyelembe vesszük, hogy egyáltalán nem vetik meg a gyerekek társaságát, akik köztudottan nagyon befolyásolhatók. Mert az az igazság, hogy kisgyerek koromban rám is adtak szoknyát ezek a férfiak.
De ha most jobban átgondolom, nem azért csúsztam ebbe bele, mert ilyen volt a kulturális közeg, vagy ez volt a társadalmi elvárás. Inkább csak imponált gyerekként, hogy ezek az általam igen tisztelt férfiak komolyan vesznek, szomjaztam a felnőttek figyelmét, tetszett, hogy beavatnak és bevesznek a szertartásaikba, aktív részese lehetek a parádéiknak, felvonulásaiknak és nem utolsó sorban hízelgő volt, hogy elismerik bizonyos kompetenciáimat és ilyen fiatalon már alapvető mozgalmi feladatokat is rám mernek bízni.
Olyan igazán férfias kapcsolat volt ez, ami nőkkel teljesen elképzelhetetlen lett volna. És persze volt részükről befolyásolási szándék, nem tagadom, de végső soron ezek a pasik mind úriemberek voltak velem, kedvesek voltak és sose léptek át olyan határokat, ami fájdalmat, vagy traumát okozott volna. Persze lehet, hogy csak szerencsém volt.
Egy szó, mint száz. Én is voltam gyerekkoromban ministráns. És mégse lett bajom tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése