Melyik a legkirályabb makró technika? Hát a fokuszstacKING!

Az van, hogy egy probléma megoldása mindig fial minimum egy újabbat. Ezért van baj elég a világon. A focus-stacking is ilyen. Szerencsére a Raynox DCR-250 egy igazi legenda, ezért bőséges az irodalma is. Weboldaluk is kiállta az idő próbáját, ejsze pont így nézett ki 1963-ban is.  Tehát egy 8 dioptriás előtétlencséről van szó, ami annyiban különbözik, egy szemüveglencse-előtéttől, hogy két csoportban 3 tükröződésgátlóval bevont elemből áll, bármit is jelentsen ez most. (Mindenesetre ez az egyetlen profi eszközünk a sok szir-szar között.) Spéci makró objektívünk nincs, de az is nagyjából csak egy teleobjektív lenne, aminek a közelfókusza sokkal rövidebb, mint egy átlagos teleobjektívnek.

A Raynox DCR 250-et haladóknak ajánlják, DCR-150 a kistestvére (az igazi fókusz-ninják számára van egy még durvább eszközük a piacon). A szakirodalom szerint ezt már érdemes 70 milliméternél hosszabb lencsékre tűzni, nehogy a szarvasbogár befejelje a frontlencsénket. Mi a Nikkor 55-200 kit-objektívvel tesztelgettük (bár ennek valamivel gyöngébb a rajza, mint a 18-55-nek).

Alább az összehasonlító táblázat arra, hogy 55- illetve 200 milliméteren, a rekesz függvényében, hogyan oszlik el a DOF, közelre illetve végtelenre fókuszálva. A fotózott rács 1*1 milliméter, kb. <45 fokos szögben fényképezve, de úgy, hogy a képmezőben maradjon a közel- is, illetve a végtelenfókusz is. Tehát a kollázs teljesen egymásra igazított képek kimaszkolásával készült, ilyen szempontból az alsó (közelponti) illetve felső (távolponti) mezők egymáshoz viszonyítva is mérettartók, vagyis egyetlen kameraállásból ez az a mező, ami fókusszal lefedhető.

A tesztben a lehető legtágabb rekeszt (f/4 illetve f/5,6), az f/11-es rekeszt (ahonnan a lencsénk diffrakcióhatára kezdődik), az f/22-es rekeszt (és a lehető legszűkebb rekeszt) mértük be. A diffrakcióhatárról már volt szó, de van erre kalkulátor is:

Azt, hogy egy adott objektív (adott gyújtótáv) mekkora előtétlencsével, milyen élességi közel- és távolpontot eredményez, az ebben a posztban tárgyalt képletekkel számolható ki. 

A mi objektívünk persze f/8-nál a legbesztesebb, de a cél érdekében (minél kevesebb fotóból lefedni a tartományt) az f/11-22 közötti tartomány is bőven elfogadható  a gyakorlatban. F/16-nál amúgy már tutti érződik a diffrakciós hatás, de mivel itt nem erre volt kihegyezve a teszt (pl. az f/11 jól be is mozdult), azt itt lehet megfigyelni. Valószínűleg nem érdemes focus-stackingre túl tág rekeszt használni (f/8 és alattit), mivel ott az éles/életlen hirtelen átmenete összezavarhatja az illesztő algoritmust, illetve túl sok DOF-szeletet kellene készíteni.

Érdekességek: a közel és távolpont 55 illetve 200 milliméteren is egyaránt kb. kicsivel kevesebb, mint 2 cm volt,  (ebben a tesztsorozatban ennél pontosabb mérést nem tudunk csinálni), lehet ha van közöttük különbség de az 1-2 milliméter, vagy az alatti nagyságrendű lehet. Tehát szinte mindegy, hogy 55, vagy 200 milliméteren fotózunk, a tárgy mélysége nem haladhatja meg a másfél centit, egyetlen állványpozícióból ugyanis nagyobb tartományt nem tudunk végigstackkelni. Ennél nagyobb objektumot már makró-sínnel léptetve lehetne csak beszkennelni. Amúgy ez a jelenség nagyon rokonnak tűnik azzal a problémával amit régebb nagyon, de most egyáltalán nem fogunk felpiszkálni.

De akkor hogyan állapítható meg, hogy hány szelet képet kell készíteni adott esetben?

Mekkora a nagyítás? A Wiki szerint, 8 dioptria gyújtótávolsága = 1m/8 = 0.125m = 125mm.A végtelenre állított objektív nagyítása pedig 200mm/125mm = 1.6X, 55mm/125mm = 0.44X. A Nikon D5000 szenzora 23.6mm (4288 pixel), erre vonalzót fotózva ki is jön a kb. 1,57X illetve a 0,44X.

Na, de mi mindennek a haszna? Hát a szappanhártyák fotózása. Ugyanis egy szappanbubi felülete nem tud merőleges lenni az optikai tengelyre. De még az egyszerű síkban feszített szappanhártya sem, hiszen arra meg oldalról, szögben kell ráfotózni. 

Az ábrán jól látszik, hogy még f/32 rekesz mellett sem fogható be élesen a teljes felület. Ezért nincs mese, fókuszszeleteket kell készíteni, és abból összetákolni a teljes képet. 

Itt egy teljesen más szetup látható. Ebben az esetben 2-2,5mm az élesség, tehát a focus -stack letapogatást ekkora lépésekben kell megoldani, ami egy félgömb szappanbubi esetén akár 10-12 felvételt is jelenthet. 

Az alábbi képernyőképen egy sík-szappanhártya focus-stackje látható. Sajnos, pont nem találtuk a Nikon-kábelt, ezért kézből állítottuk a fókuszt, valószínű, hogy egy Helikon-Focus sokkal precízebb lépésekben tudná letapogatni a felületet.  

És remélhetőleg sokkal gyorsabban is. Ugyanis még a saját fejlesztésű (cukrozott), stabilabb, lomhább, az  egyébként szabad szemmel fagyottnak tűnő, hártya alakzatai is képesek ekkora közelítésben elmászkálni, ami az illesztésnél néha hibákat eredményezhet. 

Szóval nem véletlenül nem vált szokássá a focus-stack alkalmazása a szappanhártya fotózásánál. 

Akinek van ráérő ideje, kipróbálhatja a Zerene Stacker progit is, hátha több van  az algoritmusaiban, mint a PS-nek.