2019. aug. 21.

Ásó, kapa és a Grossglöckner

Az a marketinghazugság megvan ugye, hogy valaminek az ára  a boltban 99-re végződik? Na, ez a hegyekkel is így van. A tavaly a Triglavval, vagy régebb a Muszalával kapcsolatban is pont ez volt. 2925 méter azért mégsem 3000. Így a Grossglöckner pláne nem négyezres. De már nem is kétezres és ezt már 20 éve is tudtuk, amikor Lacival elterveztük, hogy hegymászó karrierünk első lépése ez a csúcs lesz, ötéves terv gyanánt, aztán Mont Blanc, meg Elbrusz és így tovább, húsz év múlva meg ott állunk majd az Evereszten és akkor már nincs hova feljebb, de azt majd csak kitaláljuk akkor, mert arra elég nagyfiúk leszünk már. 
De sajnos közben élni is kellett, ahogy Kányádi mondja. És eltelt az élet egyik fele, talán a nagyobbik, és most egyszer már csak arra jó karjaimat széttárhattam a Grossglöckneren. 
- Jaj ez olyan giccses és érzelgős - jegyezte meg Grimpix. - Ugye nem állsz neki bőgni? 
- Dehogy - válaszoltam és úgy csináltam mintha valami a szemembe ment volna.
- Akkor jó, mert már azt gondoltam eső esik
Úgyhogy csapjunk is bele.

Mint ahogyan azt már a Tátrában is csináltuk, ciki ugyan, de hegyi vezetővel terveztük meg  a mászást. Mégiscsak ismeretlen terep a gleccser, logisztikailag is sokkal egyszerűbbnek tűnt, viszont cserébe jó drága. Senki üzletét nem szeretném rontani, de úgy gondoltuk, minek fizetni egy magyar irodának, ha ők is 2800 méteren átadnak egy osztrák vezetőnek. Egyből osztrákot foglaltunk. Két személyre ez 2X 300 Euró lett volna, de utolsó nap felhívott az iroda, hogy nem e jöhetne velünk egy harmadik, és hát mi nem vagyunk irigyek, jutalmul megúsztuk 230 Euróval fejenként. Sajnos rizikós a dolog, mert bár évente kb. ötezren másszák meg a csúcsot, nem minden nap alkalmas rá. Előre foglalni meg szerencsejáték, ami nem tartozik az addikcióink közé. A véletlenen múlott, hogy egy nappal hátrább toltuk az időpontot, de jól tettük, ugyanis az utólag hozzánk csapódott harmadik társunk előző nap sikertelenül próbálkozott. Nem tudjuk kétszer fizetett e, de mi nagyon jól jártunk vele, igaz a kötélen kicsit cibálni kellett felfele. Lefele meg úgy rohant, mintha úgy felejtette volna otthon a gázcsapot.
A normál útvonal délről indul. Mi a National Campingben aludtunk előző éjszaka, kb. 1500 méteren, ahonnan autóval (útdíj - visszafele a sorompónál kártyával kifizethető), vagy kicsit fennebbről autóbusszal (a kempingben eligazítanak) lehet felmenni a Lukner-ház előtti parkolóba 2000 méter környékére. Innen a Lukner-hüttén keresztül 2-2,5 óra alatt lehet felgyalogolni a találkozási ponthoz, a Stüdl-hüttéhez, 2800 méterre. Aki ez alatt nem ér fel, az nem alkalmas a csúcsmászásra az iroda szerint. A Stüdl-hüttés incidensről itt írok
A délutánra esedékes vihar miatt, mi 11 órakor találkoztunk a vezetővel, de általában 13 órakor szoktak indulni. Egy gyakorlatilag eltűnőben levő gleccseren át, majd egy rövidebb sziklás szakaszon keresztül lehet pár óra alatt feljutni az Erzherzog-hüttébe (3454m).
Van olyan iroda is, aki a Stüdl-hüttéből támadja a csúcsot. De a magasabbra épített ház jobb akklimatizációt biztosít a másnapi mászáshoz. Csöpp fejfájás volt is a magasság miatt, de nem mindenkinél jelentkezik és reggelre el is múlik.
Amint megérkeztünk a házhoz el is szabadult a vihar, de a vezető valami jó előrejelzéseket kaphatott, mert reggelre valóban elmúlott a szél, sajnos a látási viszonyok nem javultak, így a csúcsmászás élménye olyan volt, mintha egy falusi tornateremben másztunk volna, kb. 20-30 méteres látási viszonyokkal, úgyhogy mi is youtubon kellett megnézzük, hol is jártunk. Persze már azelőtt végignéztük, de már tudtuk, hogy az akciókamerák sokkal vadabbnak festik a terepet, mint a valóság. Az északi oldal gleccsere már valamivel nagyobb, de a vezető szerint brutális gyorsasággal fogy el. Úgy lehet, Bayernek erről nem szóltak. 
Aki elég magabiztos, spórolhat 230 Eurót, csak menjen fel vezető nélkül, és sünnyögjön egy vezetett csapat után, ha nem bízik a GPS-ben, vagy ha reggelre a hó ellepné az útvonalat. Ezt hívják nyompoloskának a Csavargás az Alpokban című alapműben. A vezető biztosítása ugyanúgy illuzórikus, mint a Gerlachon is volt, ha a kellő pillanatban beugrok a mélybe, simán leránthattam volna az egész társaságot magammal. Ezen az oldalon a gleccser is csak akkora, hogy maximum a bokádat ficamíthatod ki, ha beleesel belelépsz egy hasadékba. Szerintem a short-roping dolog itt inkább hagyománytisztelet, nekem a kötél leginkább útban volt. Ha itthon lenne ez a hegy, tutti, hogy egy nap alatt is felpróbáltuk volna már. 
Visszatérve az Erzherzog-hütténél rövid pihenő után le is csaptuk a Stüdl-hüttéhez, ahol véget ért a vezetett túra. Innen hamar le lehet szaladni a parkolóba, kora délután már a kempingben voltunk, ahol ki lehetett heverni a két napos szomjazást és éhezést. Ugyanis a hüttében a kötelezően megvásárolandó reggeli nagyjából a 2015-ös kórházi reggelimre emlékeztetett, csak még annál is szegényesebb volt. Ne vegyetek reggelit ennél a háznál. De tényleg. Mi is olvastuk, hogy nem érdemes, de sose hisszük el, amit a neten írnak. El is döntöttük, hogy ettől néz ki minden osztrák ennyire nyüzüge anorexiásnak. Az egyszer fix, hogy ez a gasztronómiai aszketizmus nem látszik meg az ökológiai lábnyomukon.
A vezető a plusz vizünket is kipakoltatta, azzal, hogy odafönt olcsón vehető. De ez nem igaz, odafönt a legolcsóbb víz a gleccservíz, amit csak remélünk, hogy pár euróért legalább felfőznek. Ráadásul a mászónapra tartogatott egy liter ásványvizünket valamelyik mászókolléga ellopta. Két gyanúsítottunk is volt, egy pszichokiller kinézetű Darth-Vader-bácsi, meg egy másik, de ők nem jöttek fel a csúcsra, hogy kiderüljön, román Dornás vizet szürcsölgetnek. Illetve lehetett még a kötéltársunk is, lehet ha tévedésből a miénket rakta el, aztán meg már nem merte elővenni. Jól is tette, mert kedvem lett volna vizet fakasztani a szeméből, annak aki így megrabolt.
3000 méteren hétközben, viharos időjárásban nincs nagy tömeg. Talán 3-4 csapat mászhatta a csúcsot aznap. De azért az ötezres évi átlag nem csekély. Az Erzherzog háztól nem is mindenki mászott fel, a jóisten tudja miért nem ültek akkor helyette inkább otthon. Valószínű ők a hegymászó petting gyakorlói, akik a csúcsra nem mennek fel, de azért ott téblábolnak egyfeszt körülötte, foglalva mások elől a helyet. 
Legkedvesebb mászótársam gravity gluejai még mindig a legjobbak Közép-Kelet-Európában, úgy tűnik hiába a nagy technológiai fejlettség a birodalom szerencsésebb felén, boltívet mégiscsak csak mi tudunk csinálni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése