A Horoabei-, Zenoaga- és Orzei szurdokvölgyek.
Valahogy mindennel úgy van az életben, hogy amiből sokat kapunk, abból illik visszaosztani másoknak is. (Na jó, a pofonokról nem ezt gondoljuk.) Mi sem úgy születtünk, hogy minden kis eldugott zugát ismertük a minket körülvevő világnak, nekünk is megmutatták mások a jó helyeket. És amellett, hogy kurvajó érzés hozzásegíteni másokat is hasonló élményekhez, onnan is érezhető a harmónia, hogy ilyenkor hozzánk szegődnek kis állatkák, kolbászt-megvető önzetlenséggel kísérnek el kis- és nagykutyák utunkon, üdvözöl egy kisróka az út mellett, mókusok tartanak nekünk légibemutatót és vállunkra szállnak a pillangók is.
Na jó, a bokánkra viszont a szúnyogok cuppannak rá, de az erdő széle meg telidesteli van szederrel, málnával, homoktövissel, kökénnyel, az utak mentén sokféle szilva érik, a sátor köré meg alma potyog reggelre. Nincs telefonjel, nincs facebook és ilyenkor érzi az ember, hogy a helyén van.
Így volt ez a Horoabei-völgyében is, ahol éppen a mászósabb szakasz elejéhez érkeztünk időben, hogy egy magányos, elbizonytalanodott kolléga tőlünk merítsen bátorságot a folytatáshoz s velünk együtt tegye meg a hátralevő szakaszt, de az Orzei-szurdokban is, ahová mellénk csapódtak a kempingből az unatkozó sátorszomszédaink. Nekünk semmibe nem került, nekik rég elfeledett fiatalkori kalandok nosztalgialádáját sikerült felnyitni.
A Jalomica-völgye nem kifejezetten az erdélyiek célpontja, mivel észak felől egyszerűen nem esik útba. Pedig a Bolbocii-tó alatt fasza kis kemping van. Viszont át kell menni a patakon, a túl alacsony autókat lehet, ha ölben kell átvinni, de a normál kisautó azért elboldogul. Szinajáról aszfalton lehet megközelíteni. Na jó, azért ide sem érdemes hétvégén jönni, mint lassan már sehova. De ide kifejezetten ne.
A platón még megpróbáltuk a Vânturiş vízeséseket is megtalálni, de csak a legfelsőt sikerült abszolválni, a széldöntések eléggé elrejtették a lefelé vezető ösvényeket.
A Horoabei jelzetlen útja
Most, hogy a Tatár-szorost elvitte a víz, a Bolboci-tó csak jobbról kerülhető meg a Bucsecs szíve felé. Az út tökéletes, bár elég meredek. A Horoabeihoz azonban nem kell kimenni a Jalomica-Barlangig, hanem csak Pádináig. Innen jelzetlen az útvonal, az alagútig az Osmandot többször is be kellett vetni, mert az erdő gazdagon el van látva kusza nyomokkal csapásokkal, ösvényekkel.
De az alagúttól már nem lehet eltéveszteni az utat, és innen kezdődik a fürösztés is. Érdemes vízicipőt hozni, ha nem akarsz egész nap vizes bakancsban baktatni, ugyanis a létrák alá bevájt medencék kis hozam mellett is lábszárközépig-térdig érnek. Amikor úgy érzed, már kint vagy és lecserélnéd a zoknidat, akkor még legalább kétszer kell belegázolni a patakba.
Bár jelzetlen út, láncok és létrák vannak benne. Laza mászkálós-felfedezős világ, de rossz időben olyasmi lehet benne az élmény, mint amikor lehúznak a budin. A szoros felső kijáratától többféle körtúrában le lehet jönni, például a Jalomica-Barlanghoz, de mi a Strunga-nyereg irányába kerültünk. A Tatár-szoroshoz is van jelzés, de ekkor még nem tudtuk mennyire tette tönkre az árvíz azt, ezért mi csak visszaereszkedtünk a piros sávon Pádinához. Utunk idegesen toppantó csöpp, cuki bikabocikák között vezetett át a legelőkön. Sehol nem támadtak meg a kutyák. Fel is tűnt, hogy csak mifelénk vannak ennyire ideggyenge juhászkutyák, a Regátban minden kutyus filantróp.
A Strunga-nyeregben most emléktábla áll a '48-'50 közötti partizánok emlékére. Bár nem voltak nagy összecsapásaik a kommunista államhatalommal, de partizánéletük nem móka és kacagás volt, sokakat és családjaikat állandóan cseszegették a rendőrök, és a partyarcok nagy részét végül ki is végezték. (kulcsszó: Grupul Arsenescu). A híres nóta szerint még jól is jártak. 
Visszafelé végig szaladtunk a Lăptici-tőzegláp tanösvényén. De csak azért, hogy ne hagyjunk maradékokat, mert tényleg semmit nem tanultunk belőle és az áfonyát is leették előlünk. Megnéztük a Tatár-szoros feldúlt útját is, amit pár hete tépett szét a Jalomica. Nem igaz, hogy gyalog sem járható, biciklivel is simán. Sőt bármilyen járművel, úthengerrel, kamionnal is végig mehetsz, ha egyetlen tízméteres szakaszon átviszed a hátadon a járművedet. Az alagutat végül nem mértük meg, mert csak én akartam nagyon bemászni. Tutti elvezetett volna a Bucsecs mélyén élő földönkívüliekig. Vagy izé, a földalattiakig.
A Zăganu- és az Orzei-szurdokvölgyek
Sátorszomszédainkkal vágtunk neki, a Zăganunak, ami egy sétálós terep le egészen a Scropoasa-tóig. Hozzánk csapódott a kempingből két unatkozó kutya is. A gátat megkerüli egy jelzett ösvény (Osmand is ismeri), az Orzei-szurdokvölgye azonban túloldalról nem látogatható. Mi egyik tiltótáblát se vettük észre, mert éppen másfelé néztünk. Kellett figyelni az ösvényt, na, helyenként nagyon omlós volt. Aztán amikor a gát közelében a hidak és ereszek kezdődtek, akkor meg azért nem figyeltünk a tiltásra, mert a lábunk alá kelletett nézni. Ide mondjuk már csak újdonsült kollégáink férfitagjai jöttek velünk, akiket gyakorlatilag így elraboltunk 2 órára. De mivel végül nem tagadták ki őket az asszonyok, ők is elégedettek voltak az eredménnyel.
Visszafelé a kempinghez, még megnéztük a 7 forrást, ami lentről elég impozáns vízesés, de ha felmászol a házig, akkor látod, hogy csak egy trehány vízvezetékszerelő munkája, ugyanis a falból törött csöveken ömlik kifelé a víz. Ezt a túrát mondjuk megúszhattuk volna szárazon, de visszafelé spriccolt ránk egy kevés vizet az eső is.
Most gondolkozok rajta, hogy amikor az útvonalakat kerestem, nagyon gyűlöltem volna a saját blogomat, egyik képen sem írja, hogy pontosan mit és honnan látunk, nincsenek idők, útvonalak, csak utalások. Hát szorri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése