2019. szept. 24.

A Moraru-gerinc agyarai

Nem könnyen dobban egy helyett kettőt a szívünk a honismerettől, de valamiért becsípődött, hogy egyáltalán van e magyar neve, vagy mennyire fordítás a Molnár-gerinc elnevezés a Bucsecsben (lásd Buteanu-Vadász elnevezés a Fogarasban).  Meg hát annyira mélymagyarok se vagyunk, hogy méterre pontosan tudjuk, hol húzódott a Trianon előtti határ, tehát megnéztük.
Szóval a Moraru-gerinc, amit magyarul Molnárnak hívnak, úgy tűnik, kívül esett az ezerévesen. És a korabeli térképeken még Moaruluinak hívták. Erről ennyike.

De hogy repül az idő, az borzasztó, ugyanis Bereczki kollégától hét esztendeje elirigyeltük, hogy jó lenne, de talán még korai nekivágni a fűrészfogaknak. Mintha tegnap lett volna. Felkészültségben nem lettünk sokkal csiszoltabbak, ezt az utánunk haladó csapat vezetője néha leplezetlen és őszinte borzalommal szemlélte. Mármint a nyitott karabinereket, a kordelinből rappelezést, meg úgy egyáltalán a félreérthetetlen vezényszavainkat, hogy mileszmábaszki, indulhatoké, de fogszé, aggyá má' kötelet, meg ilyenek. Annak ellenére, hogy a kötéltechnikánk szerintem jelentősen csökkentette a túlélési esélyeinket, mégis megúsztuk.

Eredetileg az volt a tervünk, hogy készítünk egy rendes magyar nyelvű leírást arról, hogy kell mászni a Moraru-gerincet, de aztán úgy hozta a helyzet, hogy nem igazán volt kapacitásunk dokumentálni. Nem véletlen, hogy a youtube videók is leginkább csak az első pár szakaszt mutatják meg. Ez okozott is némi bosszúságot, mert a legfinomabb részek nem derültek ki előre az ilyen videókból. Szóval ha a youtubon durvának találod a terepet, ne búsulj, lesznek ott még cifrábbak is. 
A Brâna Maren nincs vastagon kijárt ösvény, de azért követhető valamennyire.  Menetiránynak háttal fotózva. 
Mi a Szarvas-völgyből a Brâna Mare-övön mentünk fel. Ezt ismeri az Osmand is.  A gerincet elérve (itt egy kis kereszt van) egyből nem muszáj nekiszökni a sziklának a hegyélen, az alig követhető ösvény szintgörbén haladva bemegy túloldalt a Moraru-völgy fölé, egy borókáson kell átvergődni pár száz méteren, majd balra egy meredek hasadék mentén lehet kijutni megint a gerincre immár egy szinttel feljebb. Van egy alternatív kijárat is, mielőtt elérnénk a gerincet, a sziklatömbök között egy füves meredek kaptató pont ide hoz ki, GPS trackek is hányódnak erről a neten. 
Itt nem muszáj egyből a sziklának ugrani, jobbra egy kerülő ösvényről egyből a tetejére lehet kimászni
Egy szélesebb gerincszakasszal melegít be, hogy utána pár arasz széles gerinccel folytassa az Acul Maren. Na, itt elővettük mi is a kötelet. Az Acul Mare túlsó végén a rajz csak egyetlen szeget mutat, de a valóságban több is van, fent, illetve lennebb, nem teljesen középúton (a rajz nem pontos). Mi az alsóbbról rappeleztünk, a 60 méter kötél így teljesen elég volt.
Így fogtuk a fejünket, mikor megláttuk, hogy mire vállalkoztunk.
A Degetul  Roşu megmászása előtt bevártuk a mögöttünk haladó csapatot, mert nekik a vezetőjük legalább tízszer volt már, így némi logisztikai segítségért cserébe feltorlódtunk a következő csúcson. Itt volt alkalma szegénynek látni, hogy mi vagyunk a székelyek és hogy ez itt nem más, mint a Jackass. Később már nem akadályoztuk egymást, de azért még több alkalommal is találkoztunk és kaptunk sok hasznos tanácsot. Nagyon jófej fickó volt.

Az Acul Cruciin felfele volt a legkevesebb hely, mivel hárman voltunk 60 méter kötélre, igyekeztünk 20 méterenként standolni és bevárni egymást. Ezen a csúcson volt a leggazdagabb stand, a kereszt mellett is, de lennebb is voltak expanziós szegek, ami a sok 80-as évekbeli lógó szeg után kifejezetten jólesett.
Ez már a legutolsó izgalmas szakasz, immár biztosítás nélkül.
Az Acul de Sus után még egy keskeny hegyél következett, de ezt már nem biztosítottuk, mondjuk nem is nagyon lett volna amibe. Innen elvileg le lehet jutni a Szarvas-völgybe, de mi inkább nem kockáztattunk (ha nem találjuk meg a lejáratot, könnyen egy fal tetején éjszakázhattunk volna), végig kimásztunk az Omuig és úgy jöttünk vissza a Szarvason. Az erdőhatáron kellett fejlámpát kapcsoljunk.

Lukácsi-Hegyrefel-Csaba barátunknak volt még annyi lélekjelenléte, hogy videót is készített.

Fél nyolc körül indultunk a dihami útról, 11 körül értünk ki a gerincre és 18 órakor láttuk meg az Omut. Este fél kilencre voltunk lent ismét az autónál. És aljas rágalom, hogy olykor kapaszkodtunk szegben. Ilyet sose tennénk. A felszerelésünk egy 60 méteres kötél, 8 köztes (talán egyszerre hatnál többet nem volt alkalmunk használni), ereszkedőlapkák, slingek stb. Az útvonal cseppet sincs túlbiztosítva, az a gyanúnk, hogy az évtizedek során, mikor kinek kellett egy pszichés támasz, az levert egy-egy szeget, minden összefüggő koncepció nélkül. A kőzet sem optimális, helyenként kifejezetten omlós konglomerátumról van szó. De persze ismerünk olyanokat is, akik kötél nélkül végigcsapatták. Mi sem panaszkodhatunk, az ereszkedőstandok voltak olyan állapotban, mint a Szárazvölgyben. Rozsdás karikák, mozgó kovácsoltvas szegek, kordelingyűrűből eszkábált standok. Úgy tűnik mászás dolgában még le vagyunk csöppet maradva az öngyilkos, pusztuló nyugattól.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése