Ma az erőszaktevők váratlanul lemásztak rólam. Szinte gyöngéden hámozták le a számról a széles ragtapaszt. És meglazították csuklómon a szíjakat is. Csak az én érdekemben kellett, magyarázták el. Hogy ne kiabáljak olyan hangosan és nehogy megsérüljek. Ahogy kapálóztam, könnyen kárt tehettem volna magamban, vagy valakiben. A pofon is csak azért volt, hogy észhez térjek. De ők majd vigyáznak rám. Ahogy eddig is mindig vigyáztak. Ha jó leszek, talán később még a mosdóba is kiengednek, hogy rendbe szedjem magam. Mostantól már nem lesz baj, minden másképp lesz, mondták. Mint annyiszor.
A nehéz bejárati ajtó zárva van, és csak nekik van kulcsuk hozzá. És a ház be van kamerázva, és a kertben ott ólálkodnak a mindig dühös, nagy kutyáik. És telefonon sem szólhatok senkinek, mert mind azt mondják, túlreagálom és hisztizek. És ne csodálkozzak, hogy égésnyomok vannak rajtam, ha égő cigarettával alszom el. És ne akarjak mind kimenni, mert itthon mindenem megvan. Sokkal biztonságosabb is, mint odakint. Meg azt is mondják, hogy legyek megértőbb velük, hiszen mennyit dolgoznak értem. Jó, lehet kicsit néha szigorúak, de alapvetően igazságosak.
És én tudom, hogy újra, meg újra rám fognak feküdni nehéz, undok, izzadt testükkel és vastag, szőrös ujjaikkal megint betapasztják a számat.
 |
| Forrás |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése