Járvány - Sławomir Mrożek

Random wtf szalagcímek. 

Gyerekkoromban, sőt fiatalember koromban nem gyanítottam semmit. Talán azért nem szóltak róla, nehogy megrémítsenek? De később észrevettem, most pedig már biztosan tudom, hogy valami szörnyű járvány pusztít a világon.

A kolerának, tífusznak meg más effélének van neve, vannak tünetei. Nem csinálnak titkot belőlük. Ha kitör a járvány, mindenki arról beszél, és nagy a felhajtás. De ezekből a kórságokból - és éppen ez az érdekes - a betegek kigyógyulnak, nem sokan ugyan, de némelyek mégiscsak, vagyis ezek a kórok nem minden esetben halálosak. Ellenben az, amelyiket fölfedeztem - mindenkit megöl. Senki, de senki nem élte túl, mióta a világ világ. És mégsem beszélnek róla, vagy ha beszélnek is, nem nevezik nevén. Azért, mert senki sem tudja, hogy hívják? Sőt, hogy egyáltalán micsoda?

A kolera vagy a tífusz időről időre kitör, ilyenkor az embernek sok ismerőse megbetegszik, de aztán évtizedekig nem látsz egy árva tífuszost vagy kolerást sem. Ha lámpással keresed, akkor se találsz. Ellenben az a furcsa járvány, amiről beszélek, az mindenütt és folytonosan pusztít. Ahogy múlik az idő, egyre több az olyan ismerősöd, aki - mint kiderül - beleesett. De szó szerint egyenesen a föld alá.

Kezdem is gyanítani, hogy az időhöz lehet valami köze. Itt van például a nagyapám Míg fiatal volt - élt. Meglett ember korában is. De aztán eltelt még egypár év, és - na, mit gondolnak? Már nincsen. Egyszerűen nem él. Miért élt, amíg fiatal volt, aztán már miért nem? Miért nem fordítva? Ennek valami komoly oka lehet.

Ha messzebbre tekintünk, még világosabb, hogy ez a járvány az idővel függ össze. Például: egyetlen ember sem él már, ismétlem, egyetlenegy sem azok közül, akik a múlt század első felében születtek. Ez feltétlen érvényű szabály. Bizonyos határon túl az évek száma már mindegy. Az ötszáz éve elhaltakról éppolyan biztosan tudjuk, hogy nem élnek, mint azokról, akik ötszázhetvenhárom éve vagy ezer éve haltak meg. Csak százig tudunk még valamelyes különbséget tenni. Igen, az időnek kétségkívül valami köze van ehhez.

Tehát riadót kellene fújni, esetleg kirohanni az utcára és ordítani. Sokszor kedvem lenne hozzá, különben is - az egyénnek kötelessége riasztani, ha az egyén kollektív veszedelmet észlel. Figyelmeztetni, kiabálni, rámutatni. Fogjon össze a társadalom, és lépjen fel közösen a vész ellen. Mit tudom én, hogyan... Végtére is azért van kormányunk, több pártunk, meg egyáltalán, szervezett társadalmunk. De ha kimegyek az utcára, torkomon akad a szó.

Úgy rémlik, összebeszéltek, mindenki hallgat. És ha belefogok, őrültnek néznek, pedig tudják jól, hogy igaz, amit kiabálnék. Csak úgy tesznek, mintha nem tudnának semmit, és senkinek sem engedik, hogy hangosan kimondja. Mi ez, összeesküvés, puccs? De kivel esküdtek össze, a járvánnyal? Megáll az ész.

Nincs más hátra, magamnak kell valami gyógymódot kitalálnom. Mert éledezik bennem a gyanú, hogy nemcsak az ismerőseimet érinti ez az egész, meg az ismeretleneket, egyszóval azokat az embereket, akik voltak és már nincsenek, akik vannak és nem lesznek. Mi van, ha én magam is veszélyben forgok? Régebben ezt lehetetlennek találtam, egyszerűen eszembe sem jutott. De most...

Hiszen élek - talán éppen ez az a betegség. Nagyon úgy fest....

Szóval lehet, hogy én is belehalok?

Murányi Beatrix fordítása

Nekem meg a közösségi médiától jön, hogy ordítva kirohanjak az utcára.
Hát nem látjátok, ébresztő! Az utcára kell. Memmi! 

Mert mocskos korukt banda! de te sem vagy morális! Kérsz még?

Ha valaki restelli a nevét, az már jó jel, szóljon és kikockázom.