Minden eladó

Ki nem emlékszik a Kontroll Csoport örökzöld nótájára? Eladok, eladok, mindent eladóóóóók!

Cindrel - népmese

Szamárság itt hagyni el a mobilunkat.

Köztudott, hogy a szép iránt fejlett érzékkel közelítő értő lélek erdő/szikla arányban méri a természet morfológiai esztétikumát. A Cindrel esetében sajnos ilyen arányról lehetetlen beszélni, hiszen az maga lenne a nullával osztás...

Igazán nagy szamárság tehát, ha pont egy ilyen Isten háta mögötti helyen hagyja el az ember a kedvenc Androidját.  Ezen szomorkodtam éppen amikor hazaérkeztem, s Grimpix, hogy vigasztaljon, mesélésbe kezdett a hegy eredetéről:

Hogyan keletkezett a Cindrel

Népmese - írta Grimpix

Kb. ennyi kő van a hegyen, ezt is csak úgy hozták...

Hol volt hol nem volt, még akkoriban, amikor a Himalája kezdett kibújni a Világóceán közepiből, a Világ teremtésének valamikor az első fertályában történt, hogy az Úristen egyszercsak lekuporodott a Föld ezen részén... Mert építeni akart valami hasznosat. Mert amikor az Úristen teremtette ezt a világot, igazán kedves volt neki ez a kicsiny csücske a Földnek, amit később Erdélyországnak neveztek el az itt élő népek. Úgy is akarta, hogy az erdei emberek majd biztonságban legyenek itt a töröktől, tatártól és különösképpen az oláhtól. Nagy várfalakat tervezett mészkőből, palából, gránitból, homokkőből, meg még amije volt kéznél ott a teremtés napjaiban. Nagy hegyláncot akart, hatalmas lőréscsipkékkel a gerinceken, amely körülölelné ezt a kies zugát a paradicsomnak, elrejtve más népek elől. Fel is építette szépen körben a hegyek alapját annak rendje és módja szerint, s nekilátott, hogy ügyesen fel is tornyozza az ormokat, s már gyúrta is az anyagot hozzá,  hanem a végső simítások előtt megjelent Gábriel arkangyal és alázatosan a kalapját gyűrögetve bejelentette, hogy ott lent Afrikában, az előember bölcsőjében bizony nagy baj történt, mert az első ember szörnyű hascsikarást kapott a mosatlanul összeevett almától. Ott fetreng szegény előember kínjában az őserdőben a micsodáját fogosgatja és differenciálegyenleteket old meg, mátrixokat szoroz skalárral és folyton valami science-ről hadovál lázálmában, az ősállatok meg csak nézik álló nap és nem tudják elképzelni, hogy ez mi.

A Cindrel növényzete

Elsötétült az Úristen tekintete, s ahogy felugrott gyönyörű munkája mellől, a kezében éppen gyúrogatott palákat és homokköveket haragosan lecsapta a földre s tógáját megemelve átlépett a félkész hegyeken, hogy elrohanjon Afrikába kiosztani az első pofonokat az első embernek, aki lám az első asszonyállat szavára nem átallot mosatlan  gyümölcsöket enni pont fix a tudás fájáról, akkor amikor a halhatatlan lelkére volt kötve, hogy azt a fát a kártevők ellen emberi hülyeséggel permetezték be az angyalok.

Hát a földre letoccsantott hegy-alapanyag úgy is száradt meg a napon, ahogyan azt az Úristen odakente mérgében, s lett belőle egy idétlen hegyszerű lepény-kupac. El is nevezték aztán az emberek azt Cindrelnek, mert normálisabb nevet ennek a borzasztóságos valaminek nemigen lehetett volna találni abban az időben a primitív szókincsükben. Volt ugyan egy-két javítási kísérlete később az Úrnak, hogy valamelyest helyrehozza ezt a szégyent, meg is bízta az Eróziót, hogy kezdjen vele valamit, de az is csak ímmel-ámmal vágta belé jégfogát s abba is hagyta hamarosan, inkább átköltözött a szomszédos büszke hegyekbe, szép völgyeket kerekíteni, falakat függőlegesíteni, sziklákat polírozni.

Így történhetett, hogy az Úristen végül úgy döntött, hogy kész vége, beszórja fenyőmaggal a Cindrelt, hogy ne virítson ez a rakás így világnak csúfjára. De még a fenyőmag sem akart megkapaszkodni a tetején, kopac ember módjára árválkodott a gyanús halom hosszú évekig. Teltek múltak az évezredek... rebesgették, hogy vesztes csatái után az Ördög maga is itt nyalogatta a sebeit, mert ide ugyan utána nem jöttek a bajszos angyalok se, annyira irtóztak a lapos hegy látványától. Hanem egy szép napon motorberregés verte fel az erdő csendjét. Korán volt még, úgy tíz óra pár perc körül, érthető, hogy az Úristen bosszúsan dugta ki a fejét egy felhő mögül. S hát amint meglátta a kvadosokat ide-oda téblábolni a hegyoldalban, egyből nagyszerű ötlete támadt. 

Hát ez lesz, ezt a semmilyen alakú kupacot, amit még az Erózió is szégyellt kifaragni, majd jól szétturkálják az emberek kvadokkal és böhöm terepjáróikkal önként. Csinálják is csak ők a munkát, hiszen az ők tudálékosságuk miatt lett ide ez az izé... Cindrel, vagy mi a neve...

Még ezer meg ezer esztendő kell, amíg hangyaszorgalommal szétkvadozgatja az ember ezt a kupacot, de ha a kerekük nem kopik el idő előtt, egyszercsak valóra válik az Úristen akarata, s Erdélyország lesz a paradicsom legszebb csücske, ahol aztán   a sok majom betolakodó emberek többé nem bánthatják az erdei embereket.

Színes infrázás - két lábra emelkedünk

Keresvén a saját színes infra stílusomat, eddig két  utat találtam. Le is jegyzem, hogy majd könnyebben visszataláljak a gyökerekhez.

1. Az egyik, amikor egy teljes spektrumos gépre vörös, vagy enyhe infraszűrőt teszünk, igyekszünk fehéregyensúlyt állítani (például a napsütötte fűre), és reménykedünk, hogy legalább két tónust külön tudunk választani (többnyire ez a két tónus a bíbor és a kékes lila valamilyen árnyalata lesz), amit az utómunka során tetszés szerint alakíthatunk. Például így választható szét az ég színe a falevelek színétől. Sajnos minél jobban vágja a látható tartományt a szűrőnk, annál monokrómabb lesz az eredmény. Ezért az EnhancedColor, vagy SuperColor infrákat inkább vörös szűrővel készítik semmint igazi infraszűrővel. Az utómunkáért lásd a régebbi bejegyzéseket, vagy kövesd az elkövetkezőket.
A RAW használata a színes IR fotózásban megkerülhetetlen. Nincs az a gépi fehéregyensúly-állítás, ami felér a RAW lehetőségeivel, márpedig a színes IR a fehéregyensúlyon alapszik. A 8 bites JPG inkább fekete-fehér képekhez nyújt elegendő játszóteret.

2. A második lehetőség az, hogy az infraszűrővel készült képet összekavarjuk a teljesen színhelyes képpel. Például az IR kép lesz a végeredmény vörös csatornája, a színes kép kék, illetve a zöld csatornáit pedig tetszés szerint csereberéljük. Erre érintőlegesen volt példa a naplóban. Ebben az esetben érdemes minél erősebb infraszűrőt használni (720nm fölött), egyrészt az infrás jelleg miatt, másrészt úgyis csak egy monokróm képre van szükségünk, amit a vörös csatorna helyett használunk majd.

A felvételek vörös, illetve cián szűrővel készültek a fullspektrumos gépen, természetesen állvány nélkül, hiszen mégiscsak egy szoborról van szó :) Ezért az eredmény meglehetősen sajátos. A régebbi  képek szerintem jobban sikerültek, majd lehet ha erre a technikára is bővebben visszatérünk a naplóban. Sokkal fegyelmezettebb fotózást igényel, mint az első módszer (a dupla expozíció miatt).

A flickeren is megmutatják miről van szó: így néz ki egy ábrán összefoglalva . Ezt a dolgot talán érdemes nem fullspektrumos géppel csinálni, előnye az első változathoz képest, hogy nem csak két tónussal dolgozhatunk, hanem a teljes színskálával játszhatunk.

A látó ember (Wass Albert részlet)

 (...)És akkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:

- Istenem milyen szép...

 És abban a pillanatban lehullott szívéről egy rozsdás lakat. Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fűszálak, és egyszerre megszólalt minden madár.

 - Milyen szép! - mondta még egyszer az ember.

Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe bele tették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan fönn az égben, fehér felhő tutajon a Jóisten ült maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából és alámosolygott a földre. Így volt ez lelkecském és az óta is így van. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz és felrebben előtted az első rigó: tudnod kell, hogy az erdő észrevett.(...) - Wass Albert - Erdők könyve - részlet

Jézus Krisztus Metálsztár

Statisztikáimból az derül ki, hogy a Napló legnézettebb írása a Pléhkrisztus volt. Kicsivel több mint félezren kattintottatok rá. Mondjuk nem túl sok, de kis közösség vagyunk :) Mint egy kis család :) Fogadjátok a legújabb képeket a galvanizált Megváltóról, ezúttal infrában. Ezt is érdemes meghallgatni, esetleg ezt is.

A flickeren is van még néhány, ami nem fért ide.

Mese a kék hegyekről (Wass Albert)

A felvételek a Csukásban készültek. Vörös szűrővel szűrt fullspektrum.

A nagy irtásról, ahova az őzek hajnalonként legelni kijártak, messzire elláthatott a szem. Széles, nagy völgyek, hullámos dombhátak fölött a távoli hegyekig. Kékek voltak ott messze azok a hegyek, szépségesen kékek. És a fiatal őzek, kik éppen látni tanulták a világot, megkérdezték mindig anyjukat:
- Miért kékek, ott túl, azok a hegyek?
És az őzanyák, emlékezet óta, mindig ugyanazt felelték ilyenkor:
- Mert ott nincs farkas, és nincs róka. Nincsenek kutyák, és nincsenek gonosz emberek. Csak békesség van ott, nyugalom és csönd. Csupa lóhere nő a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, a lomb nem hervad el. Nincsen hó, fagy, csupán jó meleg, nap nap után. Azért olyan kékek azok a hegyek.
- Akkor miért nem megyünk oda? - kérdezte meg erre valamennyi kis őz, emlékezet óta, aki csak ott nőtt föl, a nagy irtáson. 

És valamennyi őzanya, aki valaha is fiakat nevelt, ezt felelte erre: - Nem lehet, fiacskám. Nem lehet.
És sóhajtott hozzá, vágyakozó szomorúsággal, ahogy csak őzanyák tudnak sóhajtani.
Az őzfiak legnagyobb része nem kérdezősködött tovább. Belenyugodtak abba, hogy nem lehet. Őzek voltak, és az őzek sorsa belenyugodni a változatlanba. De minden esztendőben akadt egy-egy a nagy irtás őzfiai között, aki tovább nyújtogatta vékonyka nyakát, meresztgette kíváncsi két szemét a kék hegyek felé, és tovább kérdezett.

- Miért nem lehet?
Ilyenkor az őzanya, kinek ilyen kíváncsi fiacskája volt, megbotránkozva csapta hátra a füleit, úgy mondta:
- Nem lehet, mert nem lehet!

És dobbantott is hozzá a lábával, ahogy haragos őzanyák szoktak. Olyan őzfiú, aki ebbe se nyugodott bele, egy ha akadt, csak minden esztendőben. Aki megkérdezte:
- Akkor honnan tudni, hogy mi van ott? Ha nem lehetett odamenni megnézni?
Az őzanya, akit ez a kérdés ért, elkomolyodva és nagyon titokzatos képpel ennyit felelt csupán:
- Onnan jöttek volt az őseinek. Valamikor nagyon-nagyon régen. Többet aztán nem mondott egy szót sem. Ha pedig a fiacskája ebbe se nyugodott bele, és tovább merészelt kérdezősködni, úgy meglökte, hogy menten belesuppant egy tüskés szederbokorba, és alaposan összeszurkálta magát benne. Többet aztán nem kérdezősködött senki a kék hegyek felől, álló esztendőig. Csak bámulták az őzek hajnalonként álmodó nagy szemekkel a távoli kék meseföldet, mely csupa édes levelű lóherét terem, ahol nincsen farkas és nincsen róka, nincsenek kutyák és gonosz emberek, nincsen szél, és nem hull le a lomb. Télen, amikor zúgó fergeteg kavarta a havat, dideregve húzódtak össze fagyos vackukon az irtás őzei és álmodtak a messzi kék hegyekről. Szemüket lehunyták, hogy ne lássák maguk körül a jeges szürkeséget és gondolatban ott legeltek az örök-napfényes lóheremezőkön, ahol nincsen tél soha, nem fáznak és nem éheznek az őzek.

Így volt ez, mióta csak őzek éltek az erdőben, és nem változott azóta se semmi.
Csak éppen egyszer. Egyszer történt valami.
Egy fiatal őzbak, egyike azoknak, akik nem nyugosznak bele, elhatározta, hogy megkeresi az utat, mely visszavezet a messzi kék hegyekhez.
Kerek esztendőn át készült, a nagy útra. Edzette magát. Nagyokat szaladt meredek hegyoldalakon. Árkokat ugrott. Erősítette az izmait.
Tervét nem árulta el senkinek, csak játszótársának, egy másik fiatal őznek. Mikor eljött a tél, és vacogva kaparták együtt a havat élelem után, biztatva mondogatta:
- Meglelem az utat, biztosan meglelem, és visszajövök érted. Nem fázunk többet és nem éhezünk többet. Napos lóheréseken legelünk örökké. 

Ha farkas elől bújtak, vagy csahos vadászkutyák kergették őket, így bátorította remegő kis társát:
- Ne félj, ott nem lesz több veszedelem. Ott nincsen farkas, és nincsenek kutyák. Megkeresem az utat, meg én, és visszajövök érted!
Eltelt a tél. Izmos fiatal bak lett belőle. Szürke ruháját levedlette, agancsa is kinőtt. Aztán egy szép, harmatos nyári hajnalon így szólt társához, a karcsú kis őzsutához:
- Most elindulok. Várj reám, mert visszajövök érted, és elviszlek magammal azokba a szép kék hegyekbe, ahol örök a csönd és a nyugalom, nincsen szél és nincs veszedelem, és nem hull le a lomb soha.
Azzal elindult. Ment, ment, szemközt a kék hegyekkel. Völgybe le, dombra fel. Ment, mendegélt réteken, mezőkön át. Patakokon és gerinceken át, ment, ment.

Egy szép napon egy nagy folyóhoz ért. Ahogy ott állt és nézdegélt, meglátott a folyó partján egy vadmacskát. Hevert a napon és ásított.
- Jó napot - köszönt illedelmesen a fiatal őzbak -, hol lehet átmenni ezen a nagy vízen?
A vadmacska ránézett és csodálkozott.
- A vízen? Ott lentebb, a fákon túl. De miért akarsz átmenni?
- A kék hegyekhez megyek - felelt büszkén az őzbak.
- A kék hegyekhez? - bámult rá a vadmacska. - Melyik kék hegyekhez?
- Hát van belőlük több is? - ütődött meg az őzbak.
- Minden hegy kék - felelt a macska és ásított.
- Tévedsz - rázta meg az őzbak a fejét -, amelyiken én lakom, az nyáron zöld és télen fehér!
- Igazán? - álmélkodott a vadmacska. - Azt hittem, hogy csak nálunk van ez így!
Azzal nyújtózott és újra ásított.
Az őzbak megkerülte a fákat, és meglelte a gázlót, átkelt a folyón. Néhány napra rá a hegyek lábánál volt. 

Felnézett rájuk, és a szíve boldogan vert.
- Itt vagyok hát végre! Ugye, hogy megleltem az utat? Lent zöld volt a hegy, nem kék. Éppen olyan zöld, mint odahaza. Bükkfák voltak rajta és tisztások. De fönt, egészen fönt, kék volt igazán!
A tisztásokon fű nőtt, rendes fű. Elvétve akadt lóhere is közte. Nem baj, gondolta magában, ha nem is tiszta lóhere az egész, ahogy anyánk mondta. Fontos, hogy nincs tél, és nincs veszedelem.
Tetszett a hely. Szépek voltak az erdők, és a tisztások is szépek. A forrásoknak jó vize volt. Kiválasztott hát egy szép helyet magának, és ott megtelepedett. Evett, ivott, hevert.
- Jól kipihenem magam - határozta el -, aztán visszamegyek, és elhozom őt is. És mindenkit, aki jönni akar!
Boldog volt. Szeretett volna belekiáltani a világba: Megleltem az utat a kék hegyekhez! Nincs többé tél! Nincs többé éhezés, fázás! Nincs több veszedelem! 

Evett, ivott, pihent. Gyönyörködött a beteljesült álomban. Az idő telt. Egy este aztán elhatározta:
- Holnap elindulok vissza.
Azon az estén hűvös szél indult, éjfél körül megeredt az eső. Reggel is esett.
- Megvárom, míg kitisztul - gondolta.

Várt. Az eső esett. Nyirkos ködrongyok fityegtek a fákon. Szürke volt az ég, szürke volt a föld. Barátságtalan szél süvített az erdőn. Vizes volt minden és hideg.
A fiatal őzbak elszomorodott kissé.
- Úgy látszik, itt is van eső. Nem baj - vigasztalta magát -, de nincsen tél és nincsen veszedelem. Ez a fontos.
Néhány napig esett, aztán egy éjszaka megfordult a szél. Csípősen fütyült a fák tetején, és az égen megjelentek a csillagok.
- Napsütés lesz megint! - örvendezett a fiatal őzbak. - Reggel megmelegszem és indulok!

Hajnalra valóban kisütött a nap. De a fű recsegett, amikor kilépett a tisztásra. Fehér volt, és furcsán recsegett.
Döbbenve hajolt le a fűhöz, és megszagolta.
- Dér... - suttogta - dér!
És ahogy felemelte a fejét, meglátott egy nyírfát, és a nyírfán néhány sárga levelet. Sokáig állt ott mozdulatlanul, és a sárga leveleket nézte.
Hirtelen tompa ütés érte a lábát, és fülébe csattant egy puskalövés. Egyetlen ugrással a sűrűben volt, és rohant fölfelé. Háta mögött élesen csaholt egy kutya. Futott, menekült, riadt rémülettel. Aztán, valahol messze bent az erdő sűrűjében, megállt. Nézte a lábát. Vérzett. Éles fájdalom szaggatta a sebet. Lehajtott fejjel, sokáig állt ott. Aztán lassan, elindult hát fölfelé bicegve lement a patakhoz, belegázolt a vízbe, és sokáig, sokáig állt ott. A kutya már nem csaholt többé. Mélységes csönd ült az erdőn. Később kisántikált a patakból, bevánszorgott a sűrű szedresbe, és lefeküdt. Napokig feküdt ott, mozdulatlanul. Mikor az éhség lábra állította, bicegett. Evett, ivott, újra lefeküdt. Napokig, napokig.

Közben megsárgultak körülötte a fák, és szellőjáráskor levelek hullottak. Nagy veres foltok lepték el a szedrest is, mintha valami láthatatlan óriás váltott volna keresztül az erdőn. Mire begyógyult a seb, már hó szaga volt a szélnek. Kopasz gallyakat zörgettek a fák. Hegyek tetejét hasukkal súrolták a lompos, vándorló felhők.
Lassan megindult lefelé. Mire a sűrűből kiért, szállingózni kezdett a hó is. A szálasban lihegve rohant el mellette egy idegen őz.
- Fuss! Menekülj! - kiáltotta oda rémült lihegéssel. -A túlsó patakban farkasok járnak!
Egy jó darabig együtt futottak, aztán egy gerincen az idegen őz megállt.
- Nem láttalak még erre. Hova való vagy?
- Messzire - felelte a fiatal őzbak, lihegve.
Szeme keresve nézett a távolba, és lám, völgyek és dombok szürke hullámain túl egyszerre meglátta az otthoni hegyek halvány körvonalait.
- Onnan jöttem - mondta, és orrával a messzi hegyek felé bökött.
- A kék hegyekből? - döbbent rá az idegen őz. Megütődve hallotta a kérdést, és ahogy újra oda nézett, valóban kékek voltak a hegyek ott messze. Az otthoni kék hegyek. Kékek!
- Onnan - bólintott elszorult szívvel.
- Az nem lehet - rázta meg a fejét határozottan a másik -, ott nincsenek őzek. Valamikor az őseink jöttek onnan. Ott nincs farkas, és nincs róka. Nincsenek kutyák, és nincsenek gonosz emberek. Örök a békesség, a nyugalom és a csönd. Csupa lóhere terem a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, és lomb nem hervad el. Azért olyan kékek azok a hegyek. Hazudsz, ha azt mondod, hogy onnan jöttél.
Azzal megvetőleg elfordult tőle, és elment. Vissza se nézett.
A fiatal bak még állt egy darabig, és bámult, bámult döbbenve a távolban ködlő kék hegyek felé. És egyszerre valami mérhetetlen nagy vágy fogta el, valami fájdalmas és szomorú vágyakozás a régi irtás után, az ismerős szálasok, meghitt tisztások, védelmező sűrűségek után. A patak után, amelynek fodros tükrében először nézegette növekvő agancsát, a sűrű lombú kis fenyő után, melynek védelmében meghúzódni jó volt... És lassan, bicegve, lehajtott fejjel elindult a kék hegyek felé.

A hó akkor még sűrűbben hullott. Mire az erdő aljára ért, már fehér takaró födte a mezőket is, míg a szeme ellátott, és a puha fehér hópelyhek percek alatt elfödték a nyomat is, mintha csak arra se járt volna soha.

Fagyos tél volt, mire hazaért, éhes őzek kaparták fázva a havat. Bicegve, lassan haladt az irtáson fölfelé. Borzolt volt és sovány.
A kis őzsuta messziről meglátta, és örömtől csillogó szemekkel rohant elébe a havon keresztül.
- Hát megtaláltad? Hát igazán visszajöttél értem? Ugye, indulunk máris? Olyan rossz itt! Hideg van, és nincs mit enni! Ugye, elviszel innen az örök napsütésbe, lóherés rétekre, ugye elviszel...?
Az őzbak megállt. Visszanézett a messzi kék hegyekre, és lehajtotta a fejét.
- Anyánknak igaza volt - mondta halkan - nem lehet odamenni.
Így volt.
És havazott.
(Wass Albert - Tavak és erdők könyve)

Csukás

Végre törleszthettük télvégi adósságunkat, hiszen pár hónapja fagytól és széltől, ködtől és hófúvástól szégyentelenül meghátráltunk a Csukás gerincén és egy mélyedésben dideregve elfogyasztott sör után (lásd Elemér felvételét itt jobbra),   fejvesztve lemenekültünk s inkább hülyéskedtünk a Hét-lépcsőnél a jó meleg télvégi időjárásban. Egy újabb remek EKE-túra képei következnek.

A Csukás hegység leginkább autóval közelíthető meg, Brassó - Buzău autóbuszjáratról nem tudok. Legkönnyebben Cheia-ból támadható, ahol az ország egyik legnagyobb kőzetgyűjteménye található.

 A hegy morfológiája leginkább a Csalhóra illetve a Bucsecsre emlékeztet. Rengeteg erózió által csipkézett szikla-alakzat található itt, természetesen mindegyiknek neve is van, Góliát, Gorilla, Galamb és ez még csak a G betű. Talán majd egyszer lesz egy ilyen képgyűjtemény is a naplóban.

 Román Pünkösd volt éppen, a hegyen sorba kellett állni, hogy megtekinthessük a tájat.

Ahogy Elemér Mester szokta mondani: "egy élmény volt veletek". Köszi a túrát és a társaságot.

Mese a szoborparkban

Fülledt kora délután volt a szoborparkban. A turistabuszok se jöttek, csak egy kutya szimmogtatott unottan válogatva a szobrok között, hogy ugyanbiza, most éppen melyiket is pisilje le.
Aztán hirtelen:
- Hallja kolléga? Sokat gondolkoztam. Szerintem valaki tévedett...
- Miből gondolja kolléga?
- Hát mert magát elítélték negyvenhatban, aztán mégiscsak hazajöhettek a hamvai... Nekem még kínai iratom is volt, mégis megbuntázták a temetésem. Mindig csak a csalódás. - Most mondja meg, az én népem, ezek a székelyek, s ezt kapom tőlük.
- Hát kedves kolléga, ilyen az, ha a kicsiny élők nagy holtak sírhantján akarnak magasra hágni. Na de magának legalább kiírják a nevét. Én meg nem vagyok más, csak egy vándorszékely... Egy ember az országút szélén... kiszórva a Maros partjára. Egyedül a világ ellen... 
- Jaj csak maga ne bőgjön az Isten szerelmére, - Te és a világ - oda ne rohanjak szobor létemre... ott vannak a hamvai a kastély árnyékában, porcukornak az Istenszékén - De az én hamvaim? Lassan elvész a nyom is...  csak remélem, nem egy autó hamuzójában tartják... Vagy egy ízléstelen barna bőrkofferben,  alsógatyák között - kicsit elhallgatott s nézte ahogy a fény lapiról lapira csobban a lombok  között - Hejj ha egyszer a temető megindul... lesz nekem is olyan sírhantom, mint annak a farkaslakinak... - Lesznek majd kopjafák is rajta... s két cserefa helyett tizenhárom almafa szemfedőnek - hogy magára is emlékezzenek - kuncogott.
- Mire a fák megnőnek, én is kötelező olvasmány leszek az iskolában, úgy lehet - kacagott a másik is.
- Hanem annak a sírjáról beszélt az imént, aki a Miklós hegyen szobrozik? Nem azért mondom kolléga, de árulja már el, melyiküké volt az ötletet? Na, ki vele, nem szégyen az ha inspirálódunk innen-onnan, ki volt előbb, Ábel, vagy Bence?
- Jaj ne idegesítsen, azt a munkakerülő csicsói fatolvajt, azt az opportunista fajankót hasonlítja az én Bencémhez? Menjen már arrébb egy  talapzattal hallja e, míg szépen mondom. Kész szerencse, hogy nincs itt annak a farkaslakinak is a szobra... Ott a Miklós hegyen legalább járnak a galambok, hát most mondja, kívánhat e szobor többet, galambkakit fejfedőnek? 
De nem kacagtak. Hallgattak. A melegben egyre forróbb lett a bronz.
-  Ó ez a keserves szobor-sors... ez a halhatatlan élet... ez a nyomorult néma küzdelem...
-  Látja ezeket a szerencsétleneket is itt körben? Mind magukrahagyottak. Se szentek, se hősök nem voltak... Még Máté a kutya se néz rájuk...
- Lám György barát is... egy életet lehúzott Isten igájában... nem úgy mint egyesek - tette hozzá - s mi lett a vége... a sok szájtáti népség azt se tudja kik voltunk s mit cselekedtünk... Csupa olyan társaság vagyunk itt, akiknek csak elvétve ha akad szobra a nagyvilágban.

 - Na bezzeg maga beszél, mindig úgy teleaggatják a nyakát nemzetiszín sállal... de amíg nem volt a temetésem körüli hercehurca engem emberszámba se vettek. Véletlenül bogoztak rám egy kis pántlikát, egész télen abban fagyoskodtam, még bronzüreg gyulladást is kaptam. Bezzeg azt a lengyel igazhitű-pogányt, itt jobban ajnározzák...
Elrévedtek, hallgattak mert üres bronzfejükben mindenféle üres gondolatok kóvályogtak nem látható rezgésekkel.
 - Hát igen, ez a sok pántlika, ennyi az én hagyatékom, magyar örökségünk... mormolta az egyik.
- Jaj, csak már adjátok vissza a hamvaimat... - sóhajtotta a másik.
Ekkor befordult a parkolóba egy nagy piros turistabusz.
- Psszt... Jönnek!

Bronzból aranyérmes

Az író hírnevének nem ártott meg a választási újratemetés-fiaskó. Csupán az a kérdés mennyire lesz kopásálló a Nyirő név a köztudatban. A fejlődés mérésére kontrollcsoportnak Wass Albert szobrát választottuk, mivel eddig ő egyedül több koszorút kapott, mint a többi szobor együttvéve. Mostanig.

A skandallum előtt egy héttel

 A skandallum után egy héttel.

És igen, ezzel megelőzte Wass Albert szobrát,
koszorúban, pántlikában!