Rádiójelből képet.

Én eleve azt sem értem, minek kellett megőrizni a 2006-os Rádiótávcső adásainak teljes évadát. Azt meg pláne nem, hogy miért hallgatok 18 évvel később ilyen rádióműsorokat (valószínűleg már kinéztem a teljes youtubot). De végképp azt nem értem, hogy miért ültünk fel a következő körhintára. Hogy azt mondja: lejátszanak egy hangot és én meg ki kell találjam melyik bolygó az. Hát ne legyek egyből ideges? Pedig nem mindegy az nekem?

Szóval a hang 8 bites 22050Hz, Mono és a kép, amit ki kell fejteni belőle: 400x400px 8 bites. 

Nem megyünk most végig azon, hogy mi mindent megpróbáltunk, csak azon, hogy lehet ezt legegyszerűbben megoldani. 

A rádióműsort megnyitottuk Audacityben, a projekt rate legyen 22050Hz. Kivágtuk a kijelölt részt, és a stereó-csatornákat monóra bontottuk. 

Egy ilyen monó-sávot exportáltuk Wav-nak 8 bites Unassigned paraméterrel. PS-ben megnyitottuk mint RAW-file, 400*400pixelen, nulla fejléccel, egy csatornával és tádámm.

Na most abban volt a trükk, hogy legelőször azt sem tudtuk, pontosan hol kezdődik a kép a hangképben, meg azt sem, hogy a 8 bites kép mit jelent, Grayscale, vagyis egy csatornán 8 bites, vagy RGB, vagyis 24 bites, vagyis hogy pontosan hány csatornával kell számolnunk. Egy ideig azt is hittük, hogy színes képről van szó, de aztán a fordított megközelítést alkalmaztuk. 

Egy 400x400 pixeles kép egyetlen 8 bites csatornával 157kb. Pontosabban 160.000byte. Ugyanez három csatornán már 469 kb, amekkora a hanganyagunk sztereónak exportálva sem lenne elég, még akkor sem, ha a beszéd megszüntétől a beszéd újrakezdéséig vágnánk. 

A PS ugyan megnyit nagyobb fileokat is kisebb felbontásra, de ennek durva glitch az ára. Szóval a 157kb méretet szem előtt tartva, kezdtük lefaragni a hanganyagot. 160.008 byte volt a legjobb közelítés. Kis artifact látszik a kép felső bal sarkában, de sebaj. Ennél jobb nem kell nekünk. 

A hanganyag egy kis ideig elérhető lesz ezen a linken, ha akarsz vele szórakozni te is.  1:10-től kezdődik a lényeg.

Bazdmeg, milyen jó lehet festőnek.

Olyan régóta nyomaszt a camera lucida megépítése/kipróbálása, hogy nagy megkönnyebbüléssel most el is engedjük a témát. Ugyanis Kassai azt szokta mondani, hogy nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek, tehát nekem most nem kell prizmából egy archaikus szerkót összedobni, és megfagyasztani a csóré modellt, amíg berajzolom, mert ha lett volna a középkorban plexilap, meg okostelefon, akkor a derék urak sem bíbelődtek volna vele. Lefényképezték volna az aktmodellt a fősulin, aki onnantól mehetett volna tündérkedni más festőurakhoz, és csak megrajzolták volna utána fotóról. Bazdmeg, milyen jó lehetett volna akkor a festőnek, bazdmeg de jó, de jó, de jó *. 

A legegyszerűbb módszert, az ablakon át kopírozást, amit minden kisgyerek ismer, most kiugorjuk, illetve a kínaiak az ablakon át kopírozást is megépítették műanyagból és ledből, ezt hívják ledes átvilágítótáblának. Ez annyira XXI. század eleje, hogy nincsenek rá szavak, például kell nyomtatni egy képet, vagy ki kell tépni valami könyvből azt, amit be akarsz kopírozni. 

Tehát most csak olyan módszerek lesznek, amihez aktív képmegjelenítő jár. Legelőször például az a kis plexilap és telefontartó állvány, ami nekünk a legjobban tetszett. Az aktmodell a transz-Micimackó egy szál mackófelsőben, és Malacka egy szál sálban. Számtalan kisgyerek nedves álmainak hősei. 

A tükröződés erősségét/átlátszóságát a telefonkijelző fényerejével, illetve a szoba megvilágításával lehet finomhangolni. Hátránya, hogy a fejünket nem mozgathatjuk, mert parallaxis keletkezik, ezért azzal is kezdtük, hogy a kép sarkait megjelöltük, hogy bármikor visszaállíthassuk a nézetet. A kép természetesen tükörben jelenik meg, a kijelzőn kell megtükrözni, ha ezt el akarjuk kerülni.

A következő módszerhez már applikáció is kell, például a Fino, de ezerféle camera lucida app létezik. Lényege, hogy a telefon kamerája a papírt és a rajzoló kezet mutatja, de erre rászűrhető egy kép, aminek az átlátszósága állítható. 

Előnye, hogy itt nincs parallaxis, ha a fejünket mozgatjuk, csak arra kell vigyázni, hogy a telefon és alatta a papír egymáshoz képest ne mozduljanak el.

A Xaomin egy kicsit bosszantó volt a lag, emiatt az előző módszert jobban szerettük. És mintha az eredmény is jobb lett volna az elsővel. Baloldali a plexilapos, a jobboldali pedig az applikációs, kamerás megoldás. De lehet ha csak közben kezdtem elunni a dolgot. 

A múltkoriban vásároltunk egy rajzolótáblát is, Kritában is megjeleníthető egy kép, hogy aztán rárajzoljunk. Előnye, hogy a rajz digitális és emiatt könnyen szerkeszthető, van undo, stb. míg ezek papíron macerásabbak. Na és annyira nem ismerjük a Kritát, hogy véletlenül nem külön rétegre rajzoltunk, hanem rá a képre. De sebaj. 

És akkor maradt még egy lehetőség, amikor a tablet az átvilágítóasztal, és a tablet kijelzőjén jelenítjük meg a képet, erre feszítjük a papírt és rajta rajzolunk. Így készült az alsó, a harmadik rajz:

Jó szórakozást!

A Travolta-Zavarban videósorral szerzett tapasztalatok.

A videót importáljuk PS layerekre. Itt csak minden második framet tartottuk meg, összesen 18 framet, vagyis a 36 pixelünkből, ami egy lencse alá esik, minden frame 2 pixellel lesz jelen (a bejegyzés végén részletesebben kifejtve, mi miért ennyi). A rétegekre maszkokat tettünk, amiket egy 2pixel fehér, 34 pixel fekete Patternnel töltöttünk ki, aztán a maszkokat egyenként eltoltuk, úgy, hogy sorra az összes réteg soron következő 2 pixele látszódjon. Illesztésre 18-18pixel kék-sárga patternet tettünk a kép fölé, ettől azt reméltük, hogy sokkal precízebben tudjuk ráilleszteni a lentikuláris szűrőt a képre (Megfelelő távolságból egyik szemünkkel csak sárgát, a másikkal csak kéket kellene látnunk).

Hibák, amelyek a rosszul kiválasztott videórészletből erednek:
1. az arc, és a bal kar túl gyors mozdulata, erősen ghostosít
2. a mozdulat két végpontja nagyon eltérő (180 fokban elfordított arc és kar), ha túlbillentjük ezen, akkor ugrik a mozdulat.
3. egy szemmel sokkal jobb a hatás, ugyanis már a szemünk bázistávolsága elég ahhoz, hogy egyszerre két képet lássunk. Ugyanebből az okból, jobb távolabbról nézni. 

Nem világos, hogy mit csinál másképpen a 3DMasterKit, mert összehasonlítva a PS-ben általunk összetákolt képpel nem vélünk felfedezni különbséget:

Felső a 3DMasterKit, alul a PS-változatunk. De valamiért mintha mégiscsak jobban működne a 3DMaster cucca. 

Lentikuláris képsorozat (animáció, vagy 3D flipsorozat) készítése. 

Ebben a tutorialban a 3D lentikulárisról azt írja, hogy annyi képet kell készíteni, amennyivel a printer felbontása osztva a lentikuláris LPI-vel. Vagyis:

N = RPR / RL  tehát mondjuk 720dpi / 40lpi az 18 kép

Itt azért felmerül, hogy hiába ír a nyomtatón 1440dpit, azért eszembe nem jutna 36 képet készíteni. Bár lehet, hogy tökéletes paraméterek mellett a 36 képből sokkal finomabb effekt sülne ki, de azért láttuk, hogy egy nyomtató dotja mennyire megbízható.

Továbbá a képek közötti elmozgásra a 15-ös szabályt említi, vagyis, ha a téma 15 egységnyire van, akkor a 18 kép jobb és bal széle között 1 egységnyi távolságnak kell lennie. Vagyis ha a főtéma 1,5 méterre van, akkor a 18 kép 10 centi bázistávolságon kell elkészüljön (egyenként tehát 5,5mm eltolással). Persze lehet 12 egységgel is számolni (mélyebb térélmény).

Ráadásul a 15-ös szabály csak fele az eddig általunk ismert  1/30 szabálynak, amit a 3D fotográfiában szoktak alkalmazni, vagyis 10 centi bázistáv 3 méterre. Érdemes ezenet nem készpénznek venni  és bátran kísérletezni.

Az elkészült fotókat ezután PS rétegekre nyitja, elvégzi a korrekciókat (tónusban, pozícióban) és a felbontást illetve méretet beállítja, mondjuk A5 @ 720pi. Ezután készít egy pontosan ekkora maszkot, amiben 17fekete pixelt 1 fehér pixel követ. Ezt mind a 18 képre létrehozott réteg-maszkra ráteszi és belépteti egymás után, hogy minden rétegen a következő pixel-oszlopra shiftelődjön a maszk fehér sávja.

Lentikuláris fejlemények

Előzménye itt, csak hát közben élni is kellett (by Kányádi)

Hogyan kell nyomtatni a lentikuláris képet a pitch-teszt alapján?
A Pitch tesztből kapott értékkel (jelen esetben pontosan 40LPI) beszorozzuk a 36 pontunkat (mert az ideális 1400dpi esetén, a tökéletes 40LPI az pont 36 pont vonalanként, ha mondjuk a 40,16 lett a pitch-teszt eredménye, akkor 40,16*36=1447ppi, vagyis erre kellene állítani a kép felbontását a képszerkesztőben). 

Hogyan készítjük elő a képeket?

Tegyük fel flip-képet készítünk, a két réteget egymásra tesszük és a felső maszkjára rátöltünk egy 36 pixel széles patternet, aminek az első 18 pixele fekete, a második meg fehér. Ez lesz a maszk, amivel gyakorlatilag minden 18 pixel a felső képből, minden következő 18 pixel az alsó rétegből fog látszódni.

Ennek alapján elkészíthetjük az első fliplentikuláris képünket, amit gyerekkorunkból a kacsintós pénztárca, vagy levelezőlap néven ismerünk, a kor Pornhub-depriváltságát ilyenekkel enyhítettük (a német divatlapok fehérneműrovatán kívül, de ezt már csak azok érthetik meg, akik a 80-as években voltak tizenévesek):

Ez a képeslap a gyűjteményünkből itt most nem kacsintós, mint a gyerekkori élményünk, hanem inkább pucsítós, de nyilván a gyerekkorunk meghatározó vizuális élménye is leengedte a törcsit kacsintás közben. Emiatt tudtam én, hogy a nuni az háromszögű és nem süni alakú firka, mint a kis kollégáim rajzain, akik nyilván másmilyen élményekből táplálkoztak. Na jó, az, hogy valójában rombusz alakú, azt csak jóval később tudtam meg, de ez nyilván csak perspektíva kérdése.  Még hogy a gyerekek aszexuálisok. Aberrált XXI. századi, nyomorult új-prüdéria, ami tiltja a kicsigyermekeknek a szexuális élményt. Haladjunk, mert csak felkúrom magam.

Ha már a pitch-teszthez előszedtük a mikroszkópot, akkor lefotóztuk vele a lentikuláris képeslapjainkat is:

Az előbbi egy flip-lentikuláris cucc, az alábbi pedig egy statikus 3D, mindkettő minimum 40 éves lehet. 

Mikroszkóp alapján semmi különbséget nem bírunk felfedezni. 

És akkor jöjjenek a saját próbálkozások (demó progival, mert mi sem szarjuk a pénzt). 3D lentikuláris, vagyis több mozgásfázis adja a térhatást billegtetve, gyakorlatilag ez lehetne animáció, vagy rövid videó.

36 pixeles zóna / 8 különálló frame

Ezt valahogy így kell elképzelni:

Alább meg csak két képből álló 3D hatás következik, kellő távolságból  (a lentikuláris panel sajátosságának megfelelően) mindkét szemünkkel, csak a neki megfelelő képet látjuk, tehát ez statikusan kell térélményt adjon. Ezt persze nem lehet megmutatni lentikuláris lencse nélkül, de azért ide vágom:

36 pixeles zóna / 2 frame (jobb és baloldali nézőpont)

Ez meg szintén egy sorozatból készült, a hecc kedvéért most 17 frameből, lám mit kezd a progi azzal, hogy 36 pixel nem osztható 17-tel. De nem jött zavarba, jól vette a kihívást. 

36 pixeles zóna / 17 frameből

Mindenesetre a 3D lentikuláris képekből legalább kétfélét láttunk eddig. Olyat, amelyik ránézve (nem billegtetve) térélményt ad, illetve olyat, ami billegtetésre adja a térélményt. Gyanítjuk, hogy a kettő nem pont ugyanolyan profilú, hiszen az előbbi esetében a szemlélés távolságából a két szemnek kell a két eltérő képet látnia, a második esetben pedig gyakorlatilag egy motion képsorozattal járjuk körbe a térbeli tárgyunkat, nem két, hanem sokkal több frame segítségével. Bármilyen lentikuláris lencsével is dolgozz, bármilyen technikával, mindenképpen teszteld le az ideális látótávolságot. Csak itt kaphatsz tökéletes eredményt.

Hasznos linkek a témában:

Itt levezeti képletekkel, hogy a szemtávolság hogyan befolyásolja a mélységérzetet. Arányosak, vagyis ha távolabbról nézzük, akkor mélyebb térélményt kapunk. Ezt anaglyph esetében is egybevág a tapasztalatainkkal.

Még több tutorial itt. 3D progik gyűjtőhelye.

És végezetül, a legbézikebb "lentikuláris" kép, ha nincs ilyen lencséd, se nyomtatód. Mondjuk mi ezt is nyomtatóval csinálnánk meg. De nem fogjuk. 

Glicin

A glicin egy cseppet sem esszenciális aminosav. Mármint nem is lenne itthon, ha nem találunk rá utalást, hogy szép kristályokat lehet belőle fotózni keresztpolár fényben. 

Tiszta szerencse, hogy csak jóval ezután néztük meg a Wiki szócikkét, amiben azt állítja, hogy egyetlen aminosav, ami nem aktív optikailag. Ezt az információt most nem tudjuk hová tenni, mert irizálnak azért ezek a kristályok, még ha visszafogottan is. A glicint viszont használják édesítőszernek is (ízlés kérdése), mert nem párnázza ki a valagunkat szénhidráttal, a cukor meg optikailag nagyon is aktív, ezt kihasználva mérték régebb az oldatok cukortartalmát. Lehet, ha ebben az értelemben nem csavargatja a fény polársíkját? 

Na de, találtunk egy másik érdekeset, a glicint állítólag a fotográfiában is használták, mint hívó. Erre vissza is fogunk térni az alternatív hívóvegyszerek témakörénél. 

Glicin alkoholban tüsiszerűbb, vízben szélesebb formákat mutat. Zselatinban nem tudjuk, mert összekevertük az üveglapokat. Van ilyen. Egyszerre több lappal dolgozunk, két-háromféle alapanyaggal, és többféle médiumban, vízzel, alkohollal, zselatinnal. Az egyes üveglapok teljesen random időkben érnek meg a fotózásra, sokszor folyamat közben is fotózzuk a lapokat, és naná, hogy nem kapjuk ki mindig a kártyát a gépből, hogy a képeket megfelelő címkével elláthassuk. És hiába hiszed, hogy jól megjegyezted, melyik lap melyik anyag, három-négy nap múlva, mikor letöltöd a képeket, már csak találgatni lehet. 

Mentol

A mentol, a cévitamin mellett, a másik legbézikebb keresztpolár fotós-téma. Ráadásul eddig ez az egyetlen, amit a konyhában, olvasztva is könnyen kristályosodásra tudtunk bírni. Az olvasztásos módszerrel meg kifejezetten gyors, percek alatt zajlik le a kristályosodás, nem kell hozzá timelapse, valós időben is látványos. 

A googli szerint 43 fokon olvad, a wikin 28-38 Celsiust látok, a forráspontja meg 214,6 fok körül lehet. Mindegy is, a tapasztalat az, hogy egy meleg kanálban is szinte pillanatok alatt cseppfolyós, és nem kezd el főni, meg odaégni egyből. Igaz, közben a hatása ugyanaz, mintha hagymát pucolnál, de az is lehet, hogy a gyönyörűségtől kellett zokogjunk egy keveset.

Timsó és Fosó

A magnézium-szulfát, vagyis a fosó, másképpen: keserűsó (epsom salt, E518),  alap kristály-alapanyag. Kristálynövesztő készletek is tartalmazzák. Vékony rétegben az oldatai pálcikákba kristályosodnak.

Zselatinban elég vastag, nem irizáló fehér réteget okozott, a szélén, talán ahol kevésbé volt koncentrált, zselatinos jellegű, de ugyancsak pálcikás szerkezet megfigyelhető. Fene tudja érdemes e zselatinban növeszteni, eleve takonyszerű a felöntéskor. Csak a baj van vele és nem sokat tesz a látványhoz.

A timsó, alumínium-kálium-szulfát (E522), szintén kristálynövesztő készletek anyaga. Állítólag nem oldódik alkoholban, ezért ki sem próbáltuk. 

Vizes oldata értelmezhetetlen nagy semmi, apró fehér kiválást okozott, zselatinban viszont szép fraktálos, viszont nem irizál. Legalábbis abban a koncentrációban, amit használtam (hideg vízben oldott cuccal).

A legérdekesebb, hogy bár a tiszta timsónak a vizes oldatával nem boldogultunk, de valami kozmetikai timsóból, szintén vízzel, meg ez lett:

Most vagy a szennyeződés okozta ezt, vagy nem, de kezdem gyanítani, hogy pusztán a koncentráció és egyéb feltételek hatása nagyon befolyásolja az eredményt. Ha egy üveglap felöntése nem sikerül, nem feltétlenül jelenti, hogy nem érdemes tovább próbálkozni. A kudarcaink és sikereink teljesen a véletlen művei is lehetnek, és nem tartom kizártnak, hogy ha újra ismételném bármelyik kristályosítást, teljesen más eredményeket kapnék. Tekintsetek úgy egy-egy sikerültebb üveglapra, hogy az egyedi és megismételhetetlen csoda. 

Acetil-L-karnitin

Ez is egy olyan táplálék-kiegészítő, ami legény a vér-agy gáton, nem tudjuk, hogy milyen szelepeket tekerget, de például a szaladáshoz hozzátesz, jóval a placebó-gyanús-határon felül. Nyilván az acetil-változat tudja csak ezt, amitől a karnitin már nem halszagú lesz, hanem valami durva savanyú cucc. Ez azért jó, mert így a karnitines üveglapot nem tudom összekeverni más üveglapokkal. Ami a logisztikánk hiánya miatt nem ritkán hasznos.

A zselatinnal érdekes lett az eredmény, ugyanis három napig semmi sem látszódott az üvegen, tiszta, átlátszó volt a zselatinbevonat. De utána megjelentek apró, kör alakú kristálykezdemények, először azt hittem, penész. Lehet, hogy nagyon nem volt szaturált az oldat, és az segített, hogy kellett a hely, és a fűtőtestre dobtuk ezt az üveget. Még jó, hogy nem volt szívünk lemosni pár nap után.