 |
| Kép: moly.hu |
Grimpix egyik kedvenc meséjét kereste a minap, s hát végül nem a facebook, hanem a gyakorikérdések segített a nyomára bukkanni. Úgy tűnik, hogy nincs fenn a neten, ami elég csúnya dolog, így hát most mi orvosoljuk, hiszen az információ, meg a mese is szabad akar lenni. Amúgy az egész könyv egy kincsesbánya, de hiába keresitek a könyvtárban, mert pár hétig nálam lesz, ugyanis a miénk szőrén-szálán eltűnt.
Tejre váró szegények
A gazdasszony bement az istállóba, a szegények ott ültek már egy órája az udvaron, az eperfa alatt. Az elöljáróság ide utalta őket, ehhez a gazdához, maximális árat fizetett neki, ezért az köteles volt egy hétig hét szegénynek egy-egy liter tejet adni. Öregasszonyok és agg, töpörödött férfiak voltak ezek a szegények, mindnyájan hatvan éven felül, olyan erőtlenek, hogy alig bírtak csoszogni. A kezükből egy pillanatra se tették volna le a tejesbögréket, ütött-kopott öreg csupraik voltak, mint ők maguk: csorba, mázatlan, szomorú jószágok. Az eperfa alatt nagy, törött malomkő volt a földön, a gazda asztalt akart belőle csinálni, de mikor hozta a követ a dunai malomból, nem volt ideje megcsinálni az asztal lábát, azóta pedig tíz év telt el, s mindig csak készült rá, hogy majd egyszer megcsinálja. Erre a kőre csücsültek a vénasszonyok, a két öregember odább ült le egy vályúra, amelyből dél óta nem ettek a disznók, s száraz volt. Nemigen beszéltek ezek az öregek, már olyan fáradtak voltak, még a nyelvük sem fordult. Nem voltak ők már kíváncsiak semmire, csak a gazdasszony mozgását lesték, mikor megy fejni. Mikor bement az istállóba, fölelevenedtek. Izgatottak lettek egy kicsit, nagyon szerettek volna odamenni az istállóba, s nézni, hogy teszi oda a gazdasszony a fejőszéket a tehén alá, s hogy kezdi a friss habos tejet kiszivattyúzni a tehén tőgyéből. De nem mertek közel se menni, mert a gazdasszony, mint minden gazdasszony, nagyon goromba volt, s rájuk kiáltott volna, hogy vagy ne vegyék el a világosságot, ne vadítsák a jószágot, vagy egyszerűen hogy ne tátsák a szájukat. Messziről hallgatták hát a tej kellemes, sistergő csorgását, egyik öregasszony süket volt, nem hallotta, megkérdezte: – Már fej? - Fej – mondta a másik öregasszony, s ezer ránc mozdult meg az arcán. - Fej mán, fej bizony! Míg a fejés tartott, addig senki sem szólt egy árva hangot sem. Az istállóból kijött a meleg trágyaszag között a tej édes illata, és ők felszívták. Sóhajtottak, ők szegények nem szoktak tejet inni egész életükben. Míg erősek voltak, kapálni jártak a gazdákhoz meg az urasághoz, a nagy kukoricásokba és szőlőkbe, a répaföldekre és krumplimezőkre. Dolgoztak, ahogy bírtak, mindig ők művelgették be a nagy határt. Nem volt nekik soha egy talpalatnyi sem, ők csak ásták, kapálták, aratták a földeket. És krumplit ettek meg kis rántott leveseket, zöldhagymát, zöldpaprikát s kenyeret. Aratáskor jó volt, mert bent kaptak kosztot a gazdáknál, és akkor jó ételeket ettek: sonkából főtt savanyú levest, és nekik jutott ám nagy darab füstölt hús is meg túrós galuska és öklömnyi lekváros derelyék s aratási ünnepen paprikás csirke. A szüretet is szívesen gondolták el, mert szüreten szabad volt, ha a gazda vagy a gyerekei nem látták, szőlőt enni és mustot inni, s birkát szokás szüretre vágni a szedőknek. De a télre és a tavaszra nem szívesen emlékeztek, mert akkor sovány koszton, főtt kukoricán, sült tökön és korpaciberén tengődtek. Tejet, azt sohasem ittak. Isten áldja meg ezt a mostani elöljáróságot, hogy így gondoskodik a szegényről, minden héten másik gazdához osztja be őket, s egy-egy liter tejet rendel nekik naponta. Végre a gazdasszony kijött az istállóból, már egész sötét volt, s vitte a nagy sajtár tejet a konyhába. Mindnyájan utána néztek, hogy ment fel frissen, erős lépésekkel a tornácra, s feltűzött kék szoknyája alól a piros alsószoknya virított. Ide se mentek utána, inkább elcsöndesedtek, mert ez a gazdasszony nagyon sokára szokta kiadni a tejet. Isten tudja, mit mesterkedik, mit pancsol odabent. - Az egyik öregember ki is vette a pipát, amit úgy szárazon rágcsált laza, öreg fogaival, mert dohányt nem tud kapni, néha diófalevelet, néha krumpliszárat vág bele, de leginkább csak üresen lógatja lila ajkai közt.
– Haják-e, mesélek egyet. -Jó, csak meséljen - mondták az asszonyok, s még nevettek is. – Hát vót eccer, hun nem vót, vót egy jámbor szívű uraságnak egy majorja. Abba a majorba csak tehenek vótak és fejősjuhok. De ő ami tej csak vót, mind egy cseppig kiadatta a szegényeknek ingyen.
Megmozdultak az asszonyok.
– Fájin úr lehetett – mondta a másik öregember.
– Pedig nem is vót igen gazdag uraság – folytatta a mesélő –, inkább csak olyan szegényebb nagyúr vót. De igen-igen vigyázott, hogy a tejet tisztán adják ki a szegényeknek, se vizet ne keverjenek bele, se mást. Hanem inkább mind egy cseppig kiadják... - Ritka uraság az ilyen. – E pedig ilyen vót... Hanem vót neki egy rossz majorosnéja, annak sehogy se tetszett ez a szokás. Irigyelte a tejet a szegényektül. Az asszonyok megmozdultak.
– A főd sillyedjen el alatta! - dünnyögte egy vénasszony.
– Há mondom, e babonás asszony vót, megcsinálta, hogy eccer csak elfogyott a tehenek teje meg a juhok teje: nem kaptak tovább a szegények egy szemet se. – Égessék meg! - zúdultak fel az asszonyok.
– Nojó van – folytatta a mesélő. - Elpusztult a major, elhalt a szüle, eccer sok időre egy vadász vetődött az erdőbe. Ritka vadat kergetett, de sehogy se ejthette el. Este, hogy mán hazafele menne, sírást hall, mintha asszony sírna. Odamegy, lát egy üdős asszonyt: „Mi baj, néni, hogy úgy sír” – kérdi tülle. Azt mondja a ráncos képű kormos vénaszszony: „Mi lélek hozott ide, erre a borzasztó helyre, ahun még a madár se hál meg?” Azt feleli a vadász: „Vadászni jöttem, hallottam a jajgatásodat.” „Távozz, ha szereted az életedet.” „Má én nem megyek.” „Nem mégy, majd elmennél!” „Nem én, szülém!” „No ha olyan bátor vagy, állj a vasfa alá, nézd végig, amit látsz." Az asszonyok előrehajoltak, úgy lesték az öregember szavat. Ez olyan csendesen beszélt, kísértetiesen, hogy már előre borsózott a hátuk. – Nahát, mán éjfélbe járt az idő, mégse látott semmit. Eccer csak zörrenést hall, jobbra-balra néz: gyünnek a fekete emberek, olyanok vótak, mint a korom, s egyenesen neki a vénasszonynak. Látja, hogy ezek ördögök a javából, olyan szarvuk, farkuk, lúlábuk vót, hogy no. Még kutyafejű is vót köztük. Hoztak egy nagy üstöt, bárdokat, tőkefát, Szurkot, tűzrevalót. Lehányták a földre, egyik tüzet rakott, másik az üstöt tette rá, kettő meg fogta a vén szülét, tőkére tette, bárdokkal apróra vagdalta, a szurokba vetette és háromfertály tizenkettőig főzték. Akkor más kettő kiborította az üstöt a fődre, a darabokat összegyúrta embernek, oszt a főördög akkor belefújt, újra kész lett a vénaszszony...
No, evvel az ördögök elmentek, a vadászt lelte egy kicsit a hideg, de azért, hogy szürkült, odament a vén szüléhez. „No, szülém, azt mondja neki, magával ezek elbántak.” Azt mondja a szüle: „Bátor ember vagy, áldjon meg a jóisten, Csakhogy végignézted. Tudod, fiam, hajdan ezen a helyen major vót, a major gazdája mind eltartotta a szegényeket, de én megrontottam a jószágot, ezér a szegénység megátkozott, s kilencvenkilenc évig itt kellett bűnhődnöm minden éccaka. Hanem hogy végignézted a kínozásomat, tizenkilenc esztendő szenvedéseitől megmentettél. Mondd el mindenkinek, hogy senki se húzza el a szegénytől, ami nekik van szánva. Hát azér, mert sok gazdasszonynak jó volna, ha ezt tudnál... Akkor nem vón olyan kék a tej. Mer a víztül kékül meg, amit ilyenkor pancsol belé...” Evvel végezte az öreg a mesét. Az öregasszonyok sóhajtottak, bólogattak. Akkor a gazdasszony leszólt a tornácról:
– Hát maguk mit forralnak ott, mér nem gyünnek mán! Tán én vigyem a helyükbe! Hamar föltápászkodtak az öregek, mind a heten, és ahogy bírtak, úgy siettek az ámbitus felé.
.gif/dims/resize/740/optimize)
