Legalize it - Hogyan legyünk jogtiszták semmi perc alatt

Felkészülni a veszteségekre lehet (talán kell is), de teljes védelmet semmi és senki nem biztosíthat ebben a földi árnyékvilágban. Emiatt, a Grimpixi iskola szerint, nem védeni és bebiztosítani kell cuccainkat, hanem megtanulni lélekben lemondani ezen földi hívságok birtoklásáról, neadj'isten gyűjtögetéséről. Mindenképpen kívánatosabb volna inkább ezen iparkodni, mintsem apró és teljesen lényegtelen tárgyainkat pakolgatni, katalogizálni, rendezgetni. Úgysem vihetjük magunkkal egyiket sem - nem igaz?

Nincs ez másként az évek során bitenként összeharácsolt, sőt valljuk be, összelopkodott adatainkkal sem.  Mire jó ez a kényszeres birtoklási vágy? Az örök élet illúziója? Akkor, amikor még szokásaink, saját gondolataink fölött sem vagyunk képesek rendelkezni...

Aztán hirtelen történik valami egy olyan megfoghatatlan helyen, mint például egy bootszektor, és szappan a több mint 15 éve tökéletesített, testre szabott zenegyűjteménynek, az ínséges időkre bespájzolt filmeknek, sokgigás játékoknak, melyekkel mindig majd holnap fogunk játszani, könyveknek, melyeket jövőben olvasunk el, programoknak, melyekre még szükség lehet valamikor, egyszóval mindennek. Megesik ez a legjobb házban is. Nos így lehet pillanatok alatt egy sötét lelkű, mindent letöltögető bűnözőből olyan patyolattisztává válni, mint egy szűzmária. Könnyen jött? Hát könnyen is ment. Hogy holnap mi lesz? Kit érdekel, mikor ma mindened megvan, ami ma kell. Különben is, hogyan festene a zöldpéterben a rablógyilkosok és nemierőszakosok között, hogy azért ülsz, mert letorrentezted például a teljes Koncz Zsuzsa diszkográfiát?

Na de mi lenne, ha holnap eltörölné az Utazásokat egy váratlan mágnesvihar? Fel vagytok rá készülve lélekben?  Ki fakadna sírva, a sok belefektetett sziszifuszi és semmivé vált munka miatt? És ha a ti naplótok tűnne le? És ha holnap a laptopotokról, eltűnnek a fényképek? Nem azok a díjnyertesek, hanem azok, amelyeken olyan barátotokkal, családtagotokkal vagytok összeölelkezve, aki esetleg már nem is él. Arra is felkészültetek? Ti sem éltek örökké...



Ezért a bölcs (...)
nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti. (Lao Ce)

Lukkamera Világnap a Világvégén

Csaba, Lóri, Grimpix a lukkameranapon. 

Általában az emberek nem kíváncsiak egymás lyukára, de ez korántsem vonatkozik a lukkamerákra. Ezért gyűltünk össze Csaba Mester portáján egy kellemetes kerti parti keretén belül egy önfeledt lukkamerázásra a Világnap apropóján. Kiemelném a családias hangulatot, amiben az egyedül élő Grimpixek egészen fel tudnak oldódni. És természetesen volt ott rengeteg lukkamera is. Többek között Grimpix kávésdoboza e jeles nap alkalmából készíthette el első felvételét, továbbá volt két (elő)hívatlan vendég is, ugyanis a 4x5-ös kamerában találtunk közel két esztendős (!!!) felvételeket (ezekre később visszatérünk). 

A német luk rajza teljesen megfelelt az elvárásoknak.

A 180 fokos kameráról kiderült,
hogy nem egészen 180 fokos képet fest, de azért ennek is örültünk. 

A 4x5-ös kamera képét törzslátogatóink már ismerhetik. 

A többi felvétel, remélhetőleg közelebbről, Csaba és Lóri naplójában fog megjelenni - ugye? Köszi, hogy ott lehettem, és köszi minden résztvevőnek, a sok mindenfélét majd igyekszem meghálálni :) Hasonló eseményről 2011-ben írtunk az Utazásokban. 

Hargita infrában

Óriások és tündérek földje volt ez a vidék, s ahogyan az szokás volt mifelénk, a feszültség az idilli nyugalomban úgy kezdődött az idők hajnalán, hogy ezek az óriások összetapogatták nagy mancsukkal a parányi embereket s ebből aztán lett szerelem is bosszú is - ízlés szerint. Meg aztán itt tevékenykedett az ördög aki szóratta a bűn magvait a székelyek közé. Hogy mivan? Ez egy Datura utalás volna?

Tavalyi infrák következnek, egy éve forma, hogy a Hargitán tébláboltunk, sokadmagunkkal és valahol a Fertő-tető előtt nagy mesemondás kezdődött. Bigfoot túratársunk sajátos módon adta elő a Hargita mondáját, miszerint az itt élő óriások közül Gyöngyvér beleszeret Bélbor vitézbe, aki ugye csak egy ember volt, s hogy ezt a drámát feloldják, barátnéja, Hargita csodafőzetével kúrálták kicsire az egész óriás nemzetséget. Az elmesélt történet nyitva hagyott ugyan pár bal agyféltekés kérdést, de leginkább azt, hogyan lehetséges, hogy eddig nem hallottuk ezt a mondát.

A második monda a Kakasbarozdáról, vagy Ördögbarozdáról szólt, melyben az ördögök vezére malmot készíttet a Vargyason, hogy ott őrölje a bűn magvait s azzal szórja be a vidéket. Bár a monda szerint a székelyek végül elterelték a patakot, az a gyanúm, hogy a bűn magjából (vagy lisztjéből) jócskán hullottak ezekbe a völgyekbe, mert itt lopják csak igazán a fát a kápolnási és oláhfalusi székelyek. 

Szóval az a helyzet, hogy a Hargita ezen legendájával eddig sehol másutt nem találkoztam. Egyetlen hozzáférhető forrás a Székelyföldi legendárium, amit tán mégsem nevezhetünk ősforrásnak, tekintve a korát. A könyvészet címei meg ugyancsak meghaladják a Városi Könyvtár képességeit. Szóval ha valaki tudja a Hargita hegy mondájának egy fellelhető forrását, az ne tartsa vissza ezt az információt, cserébe megmutatom, hol nőnek a legszebb galócák ezen a mesehegyen. 

Muszala

Manapság már nem kunszt felmászni a Muszalára. Bezzeg annak idején II. Pholipposznak, Nagy Sándor papájának biztosan beleakadt a tógája a kövekbe, mivel a wiki szerint ő volt az első alpinista ezen a csúcson.

I. Grimpix kétszer volt itt, ezekből a kirándulásokból szemelgetünk pár képet.

A Muszala (Мусала) a Rila hegység és a Balkán legnagyobb csúcsa.  A neten tudni vélik, hogy neve Allahhoz közelit jelent,  a 2925 méter szerintem ehhez kevés, de azért jóval több mint a hétköznapok szintje. 

Szófiából Samokovba autóbusszal juthatunk el, innen óránként vannak kisbuszok Borovecbe. Borovec nyáron meglehetősen kihalt (gondolom a síszezonra gyúrhatnak - olyan Busteni, Azuga szerű hely), a helyiek élethalál harcot vívnak a turistákért. Tejjel-vajjal folyó Kánaán ez nyáron, olcsó szállás, olcsó kaja. Az a király, aki a vendéglősoron úgy végig tud menni, hogy egyik pincér se tudja becsalni rablópecsenyére. Én nem tudom a pénzünk, vagy az eszünk lett e több idővel, de annak idején valami szemétdomb mellett kényszersátoroztunk és zacskóból ettünk, ezennel azonban hotelszobában, illetve vendéglőben. 

Másfél Bambiból készült fogas, vagy inkább  patás,
vagy mittudomén. Otthonosnak szánták.

A csúcsra sokféleképpen fel lehet jutni, ha semmi szégyenérzetünk nincs, akkor kezdésnek bátran válasszuk a felvonót. Kis négyszemélyes kabinokkal egyenesen Yastrebetsig (2369m) mehetünk, megspórolva pár órás hágót és jó másfél-ezer méter szintet. A felvonóból kilépve, mindjárt balra van is egy kis menedékház, ajánlom szeretettel (kép jobbra).

Innen laza (egy órás) sétával lehet eljutni az első Muszala-tóhoz, ahová az évek során hatalmas menedékház is épült. Tíz éve bezzeg még csak az alapozás volt itt. Innen aztán nincs kecmec, mászni kell. Először a glaciális lépcsőt kell kikapaszkodni, majd kijutunk a felső tóhoz (Ledeno Ezero), ami a nevét nem hazudtolja meg, jeges az nyáron is. Innen aztán látszik már, a csúcs is, meg a felvezető meredek ösvény. 

A csúcson aztán nagy a tömeg, többnyire bolgárok, de egyéb nációk is előfordulnak. Az Euró előtti időszakban sokkal jobb statisztikát lehetett számítani a ledobált pénzérmék alapján. Láttam még régi 500 lejest is, talán még én dobtam oda, mikor először jártunk itt.

A meteorológusnál csúcspecsétet kérhetünk, ami nem tudom mire jó, mivel nincs semmiféle könyvecskénk amibe ilyeneket gyűjthetnék. De azért a térképre nyomtunk egy pecsétet, hátha valamire majd jó lesz.

Valami húsevő növényke. Körülötte szétrágott bakancsok, és hanorákfoszlányok hevertek.

Kétezer párszáz méteren. Hátul a főcsúcs. 

Az új szálloda a Muszala-tó martján

Látkép a csúcsról. Jobbra lent (kék piramis) az Everest menedékház a Jeges-tó mellett. Hátul a glaciáris lépcsőn is túl
a Muszala-tó látható.

Balra a főcsúcs, alul a Jeges-tó és az Everest-ház. 

Teljesen megkerültük a gleccservölgyet, a főcsúcs balra szemben. 

A főcsúcsról tehát mi tovább haladtunk a mellékcsúcs irányába (ahol remek kőemberkék sorakoznak), majd a gleccservölgyet felülről teljesen megkerülve az Everest-ház után ereszkedtünk vissza az ösvényre. Akinek van baleset-biztosítása, bátran válassza azt a kőfolyást ahol mi jöttünk be, de azért legalább telefonon búcsúzzon el szeretteitől. Mi megúsztuk, s mire a nap lemenni készült, már szürcsölgettük a vacsoránkat Yastrabets-en a menedékháznál. 

Vége.

Mint a villám - Canon CHDK

Már az ősembernek a vágya is az volt, hogy a villámot lefényképezhesse. Sajnos bő harmincezer esztendőt kellett erre várni. Hanem most elég jók az esélyek a villámfényképezésre, aki kibírta eddig kihalás nélkül, most megpróbálhatja. 

Természetesen az első vonal számít, a többit a hosszú záridő festette.

A zimankó és hófúvás utáni hideg, áprilisi esőcskék sem kedveznek a villámoknak, tehát szobakísérlet következik annak megállapítására, ellenőrzött körülmények között, milyen fürgén képes a gép ráharapni a villámokra, melyek a wiki szerint átlagosan 200 milliszekundum alatt sülnek ki. Van erre segédprogram is.
Kíváncsi voltam sikerül e ezt reflexből, kioldózsinórból elkapni a Nikonnal. 

260 ms a legjobb eredményünk úgy, hogy melegben, kényelmesen hátradőlve, előre számítottunk a villanásra, a kamera meg természetesen előfeszítve volt.

Nagy átlagban 260-350 milliszekundum között mozgott reakcióidőnk. Nektek milyen a reakcióidőtök? Mindenesetre kétlem, hogy egy átlagos villám kézből elkapható. Főleg napközben. 

A CHDK fürgesége 100ms fölötti

Szóval adott az SX10 IS, és rajta a CHDK. A leírások alapján ez a gép kevesebb mint 100 milliszekundum alatt képes reagálni. Több szkriptet is kipróbáltunk, a legkonzisztensebb eredményeket a Fudgey-féle Lightning script adta, 160 milliszekundumnál hosszabb, de leginkább 200 milliszekundum körüli értékkel. Érdekes, hogy ugyanazzal a beállítással, ugyanazzal a monitorral majdnem 100 ms szórás tapasztalható a reakcióidőben.  Mivel a 160-200ms eléggé a határon van a villámokhoz, a tesztprogramban a villanást 0,2 másodperc hosszúra állítottuk, és az minden esetben rákerült a tesztképre. Valószínűleg csak a villámok legvégét fogjuk elcsípni vele, de legalább nem lesznek túlexponáltak a képek. Tehát az eredmények részben biztatóak,  várjuk az első égiháborút, de azért nem mondtunk le egy igazi villámkioldóról sem. 

Bulgária II. - Pirin

Az egyik elmélet szerint, a Pirin nevet a hegy Perun miatt kapta, aki a szlávok Zeusza és velük egyidőben érkezett a hegyre albérlőnek. Szórta is a villámokat rendesen, általában oda, ahol Veles bujkált  (ez közöttük egyfajta isteni fogócska). Emellett számos egyéb nyelvi levezetés is létezik a Pirin névre. 

A Vihren a Pirin hegység legmagasabb, a Balkán harmadik legmagasabb csúcsa. (mára már mind megvoltak Grimpixnek). Olvastam valahol, hogy a Pirin szépsége a Retyezáttal és a Magas Tátrával vetekszik, szerintem nyerésre áll. Bár nagyrészt gránit alkotja, mégis márvány csúcsai révén ismert. Így magasodik a Vihren is Bansko fölé, mint az egykori pogány isten sírköve.

Mikor szürkületkor Bansko szélében az állomáson lerázott magáról az autóbusz, még nem tudtuk, micsoda pompás szálláshelyet találunk. A háziúr barátságos volt és a végsőkig feszítette angol tudásomat, de megérte, mert nélküle bizony stoppal vágtunk volna neki a hegynek másnap reggel. Vendégházát ezúton is ajánlom, a buszmegállótól balra a szemközti oldalon, a fegyverbolttól alig egy huncut ugrásnyira. Már azért is keressétek fel, mert ugye, nem mindenhol adnak lekváros palacsintát a hegybe induló turistáknak reggelire.

2010. nyara. Menetrend a Vihren menedékháznál.

Szóval szezonban van busz a Pirinbe, egészen  Vihren lábánál található menedékházig (kb. 2100 m). Innen már gyerekjáték leküzdeni a maradék 800 métert. Ennél egyszerűbben nem mászható ez a gyönyörűséges márvány-csúcs. Jó időben akkora tömeg van a hegyen, mint nálunk, mondjuk a Bucsecsben. Nehézségi szintje mondjuk egy járni tanuló kisdednek jelenthetne némi kihívást. 

A csúcsra vezető ösvényen éppen lefele indulnak a bolgárok polgárok.

Már a palacsinta burkolása közben megismerkedtünk egy brit férfivel, aki pillangókat jött gyűjteni, és  elmondása szerint csakis a szívével szeret fényképezni. Ezt olyan szépen mondta, hogy jócskán megütköztünk, amikor később láttuk, hogy amint magára maradt, vígan szkennelte egy kis Canonnal a hegyet.

A tiszta sziklát lassan megfertőzi az élet. 

A csúcsra nem volt nehéz feljutni, csak be kellett állni a sorba és szépen felgyalogolni. A Vihren szemből egy hatalmas fal, az ösvények két oldalról kerülik meg. Hátulról, egy köves meredeken érünk a csúcsra. Mi a Vihren bal oldalán felvezető turistaúton indultunk el. Alig pár óra kell hozzá.

Ez a Vihren a következő csúcsról nézve, balra a völgyben van a menedékház,
a csúcs jobboldalán lefutó, meredek ösvényen lehet leereszkedni. 

A Vihrenről, ami voltaképpen egy rövidecske gerinc, tovább lehet menni, és egy meredek, köves ereszkedőn egy nyeregbe jutunk. Innen vissza lehet osonni a menedékházhoz, vagy tovább menni egy újabb hófehér gerincre. 

Ezek már a következő gerinc képei. 

Itt mintha drót segítené a mászást, erre sajnos már nem jutott időnk.

Mindenképpen érdemes kiszaladni a következő csúcsra, egyrészt mert alig félórácska, másrészt, mert innen teljesen más arcát mutatja a hegy. 

A Fogaras U-völgyeihez szokott szemnek szokatlanok a Pirin gleccservölgy-méretei.

Megint a Vihren tömbje baloldalt. Szürkésnek látszik, de van az a fény amiben vakító fehér .

Vége.

Elképzelt képek - Lézerfényű Selymes Diódáim

- Tegyél képeket a Naplóba - mondta Grimpix.
- De most nincs semmi amit megosztanék!
- Akkor képzelj el képeket - mondta, zenét rakott s közelebb húzódott. (Te is tedd be ezt a zenét, majd amikor a másodikhoz érsz, akkor azt is)

Képzeld azt, hogy elutazol. Olyan helyre, ahol még sohasem voltál. Régestelen régóta készülsz erre, halogattad is eleget, most mégis ott a szorongás a gyomorszájban, bőgni kellene hetek óta, csak már azt sem tudod hogyan kell. Izgatott vagy, rettegsz? Mit hagysz itthon és milyen lesz az itthon, ha hazatérsz? Kitakarítottál? Becsomagoltál? Elbúcsúztál mindenkitől? Felkészülni úgysem tudsz az ismeretlenre, nincs olyan útikönyv, ami segítene. Még volna visszaút, de egy mély lélegzet, s már lukasztod is a jegyet. 

S indul az utazás, képzeld azt, hogy egy vicces filmet nézel, amit előkészítettél az útra, hogy oldja a feszültséget, s lassan elmúlik a szorongás. De azért számolod, mikor fogsz odaérni, nézed az órát, szinte megszállottan. S egyszercsak kinézel az ablakon. Szépek a felhők. Fotózni kellene. Játsszuk azt, hogy gyorsan futnak a felhők. De nem futnak. Viszont itt-ott felhőalakokat vélsz látni. Hopp, most mozdult egy felhő a jobb szélen, de mire odanézel, megint beállt a sorba. Csak később veszed észre, hogy minden szorongásod elmúlt. Csak egyszerűen jó. Derűs minden. Menj tovább. 

Aztán átszállás. Újabb jegyet kell lukasztani. S odakint beborul az ég, s kitör a vihar. Mennyi is az idő, hol járunk? Táncolnak a fák a szélben. Szép az eső is. Azt olvastad valahol, errefelé az eső a legszebb. De ott vagyunk már? Lassan haladsz, gyorsabban kellene, így csak elzsibbadnak a tagjaid. És elrévülve tükröződéseket játszol az ablakban. Vízcseppek, soksok pici lencse vetít sziporkázó színeket. Úgy nézed mint a sztereogramokat, kicsit mellébámulva s szinte táncra perdülnek a gyönyörűségtől, ahogyan figyeled. Kellene még, még több vízcsepp, még több szín, még több mindent akarnál. Mi ez a jármű, álomba ringat éberen? Szemed sarkában mintha fraktált gyémántozna egy elszabadult felhő. Hopp, odanézel, eltűnik. Ezalatt HDR-et borjadzik egy másik. Az eső utáni napban egyre színesednek a színek. Kékülnek a kékek, zöldülnek a zöldek és bíborok is bíborabbak. Ki cserélte ki az objektívet? Tűélesen rajzol. Teret ad a formáknak, közepüket szép kékekkel festi tele. Képzeld el, ahogy a zöld csík a nadrágodon örömet okoz. A tükörben egyszer csak átváltozik az arcod. Mi ez? Egy öregasszony? Nem, egy indián? Az oroszlánkirály? De nem tudod megfigyelni, mert belül kuncogni kell rajta, hogy megöregedtél. Már szinte lecsukódik a szemed, amikor hozzád szólnak. De minden szó banális. Csak kizökkent, a felhők nézéséből. Pedig most itt, egyetlen értelme csakis a felhőknek van. Kell nézni őket, semmilyen más dolgod nincs. Mindened egyebed megvan. Mindent elhoztál magaddal ami kell, és semmi olyan nem kell, amit nem hoztál. 

Aztán teszel zenét, és úgy érkezel meg, hogy észre sem vetted. Fürdővizet készítesz, és gyertyákat gyújtasz, de eloltod, mert elég egynek a fénye. A többi csak fölösleges. Aztán azt játszod, hogy a délutáni felhőfraktálokat a csempére vetíted a fejed fölé. Már elég jól elboldogulsz ezzel, úgy kell akarnod, hogy nem akarod. Erre csak hosszú idő után jöttél rá, hogy így kell csinálni. De már nagyon hosszú ideje elindultál. Csak vársz és figyelsz, pislogsz ki a kádból. És ha jól figyelsz, a gyertya fénye csodálatos fényhidat lövell a szemedbe, pont, mint amikor gyermekkorodban a szempilláidon át kaleidoszkóposat játszottál. S akkor hirtelen meghallod azokat a hangokat, amelyek a sokat hallgatott zenékben egészen mostanig várták, hogy végre meghallhasd. Egyenként, külön-külön jönnek. Csodálkozol, hogy fér el ennyi szép hang egymás mellett és mégis zene a zene. Sorban érkeznek, s örömödben beletakarózol a forró vízbe. A fraktálok helyett, most fényorgonákat vetítesz a hangok mellé. Mindenféle színű fényes nyalábok kötik a pupilládat a gyertyalánghoz. Így megy ez. Nincs idő. De nem is kell semmire. Gondolatok sincsenek, amivel ki kellene tölteni. Megy a mozi, csak engedni kell, nem akarni. Közben áradnak a hangok bobmerlisek és bitliszesek. Aztán mikor már nem tudod, hogy a vízben hol végződsz te, és hol kezdődik a kád, csak megmozdulsz. Nem nehéz, csak értelmetlen. Mert minek bármit is elkezdeni, amikor pont az a jó, ami van. A most, az az egyetlen hang és fényvillanás, amit éppen megélsz. Egy új mozdulat már a jövőhöz tartozik, és kár elébe menni. De azért csak megmozdulsz, és kimászol a kádból. A tükörben újra megnézed az öregasszonyt és az indiánt, de már tudsz látni navit is, kutyust, orkot és fekete sziluettet. 

Aztán mikor kilépsz a szobába, eltelt két-három óra, meglepődsz, hiszen tisztára karácsony lett. A sötétben mindenféle szerkezetek állapotjelző ledjeinek fénye verődik vissza mindenhonnan a falakról, bútorokról, parkettről. Kékek, zöldek pirosak. Beengedted a szépet. Most itt van veled, bárhová lépsz. Nincs nagyon szép, csak szép van és ami nem az, az érdektelen. Éppen Armstrongot hallgatsz és azt játszod, hogy megnézed a csillagokat. Ha akarnád táncolhatnánk a csillagok és a világító fák a zenére. De minek akarni. Selymesen szép az egész, természetes és jó. Méltósággal sodródsz. Szelíden. Csak néha egy-egy rakoncátlan csillag rezdül meg egy-egy akkordon. Közben képzeld azt, hogy elszállt egy rakéta, de már nem visz feljebb. 

Aztán képzeld azt, hogy nekilátsz filmet nézni,  legyen mondjuk a Home, de egy idő után észreveszed, hogy a narrátor hangja fölösleges. Inkább úsztatod a pixeleket tovább egy zenére. Vágysz rá, hogy a zene a füledben szóljon, ne a hangfalakban. De azért tisztában vagy vele, hogy az egész filmnézés fölösleges. Túl sok, és emiatt kevés neked. Több kell.  A pixelek színei, a formák szépek, de a tartalom közömbös, fontoskodó. De nini, most ég le a gyertya. Mellékuporodsz és óvod a lélegzetedtől. Az izzó kanócot csodálatos kék és sárga fény öleli körül, az egész pompásan tükröződik az olvadt viaszban. A narancsszínű gyertya belső falán a fekete korompettyek struktúrákba szerveződnek. Fotózni kellene, emléknek, mutatóba. A jövőnek. Megmutatni ezt annak, aki holnap leszel. De ahhoz mozdulni kell, azalatt meg nem lehet nézni a lángot. Aztán mégiscsak fotózol. Majd takaróból fészket raksz a padlón a gyertya mellé. Hans Zimmer Dream collapsingja megy, a legeslegutolsó hangra lobban el a láng. Szinte megszakad a szív, de nem fáj, csak tudatosul, hogy mindjárt vége. 

Téblábolsz a sötét lakásban, mi ez a sóvárgás a szép után? Ha megvillan egy ledobott CD-n egy kinti utcalámpa, máris melléje kell kuporodnod és nézned kell. Mint a fénytől megbabonázott éjjeli bogarak. A telefon nemcsak a zenét adja, a képernyője is pazar színű lámpa, mindegyre a tükör előtt játszol vele arcosdit. Ősember, öregasszony, navi, csimpánz. Most már el is tudod tüntetni magad a tükörben. Aztán a kezedet világítod meg a telefonnal. Elefántcsont, vagy üvegkéz, nini, szinte világít. A fénylő csempén aprócska csillagkaput nyithatsz a telefon fényével. Persze, tudod, hogy az tükröződés, de teljesen mindegy, hogy micsoda, ugyanúgy örülsz ennek is. Elfogytak a gyertyák, de hopp, van itt egy biciklilámpa is. Ezeket a fényeket eddig miért nem tudta csinálni? Vörös hópelyheket villant maga köré. De ugye csomagoltál lézereket  is. Muszáj a padlóra ágyat vetni, annyira kell nézni ezeket a parkettről a falra vetülő lézeres diffrakciós ábrákat. Nézd, egyszerre lüktetnek a zenével. Képzeld, hogy éppen a Hair megy.

A kép még tiszta és éles, de már nagyon régóta eljöttél, lassan indulnod kell haza. A villanykapcsoló őrlámpájába szerelmesedve sóvárogsz egyre jobban, aztán tovább keresel, egy időre a függönyön diffraktálódó fényeket ringatod zenére, majd a szemközti  falon a függöny és egy virág árnyékát rendezgeted bonyolult de egyszerűen alakítható struktúrákba. Minden fényt, minden egyes fotont felszívsz. Egyenként. Sorban. 

Aztán hirtelen felriadsz álmodból. Szól a telefon, s csak akkor veszed észre, mikor már talpon vagy, hogy feküdni kellett volna, míg a dolgok a helyükre kerülnek. Hazatértél, s ez immár végleges. Minden a régi, csak te nem vagy már az. Hazajöttem, mondod halkan a telefonba. S mikor lerakod, végre rád tör a zokogás. Nem az egész, csak ami már túlcsordult, csak pont annyi jön ki, hogy tudd holnaptól csinálni tovább a dolgokat. S tudod, hogy minden emlék, amit szavakba formálva majd elmesélsz, végérvényesen kipukkaszt egy csodálatos kékeszöld varázsbuborékot. 

A tesz-vesz kis akarnok tested azonnal nekilát kiporolni az ágyneműt, s neked vele kell tartanod, de egy pillanatra az ajtó alatt, látod a szemed sarkából, hogy meglibben a függönyön a türkizkék levélminta s egy hajtincsed válaszul visszaint. Itt van még. 

Bulgária

Здравей! Régi emlékek, de jön a nyár és az a tapasztalatunk, hogy sokan keresik az útleírásokat a Naplóban. Nesztek tehát Bulgária, eleddig a legkedvesebb ország ahol  valaha megfordultam, bár ez erősen szubjektív és nosztalgikus alapokra épülő vélemény. Szóval indul az időutazás, елате с мен!

Valahol olvastam egy utalást egy mondára, miszerint a bolgárok országát eredetileg magának tartogatta az Úristen, de aztán nagy duzzogva lemondott róla az ők javukra. És valóban Bulgária megunhatatlan. Bulgáriát régen ('80-as évek) Romániával egy lapon volt szokás emlegetni, de a látogató hamar észreveszi azt a majd fél évezredes kulturális előnyt, melyet Zsivkov kommunizmusa sem tudott teljesen elfeledtetni...  

A bolgárok kb. annyira lehetnek biztosak eredetükben, mint mi, magyarok, de az esetleges távoli rokonság mégis érezhető volt számomra, minden egyes alkalommal. Például 1997-ben a vonaton, mikor korombeli legényekkel beszélgettünk, és tudták, hogy mi az a romániai magyar. Tudták persze, hiszen egyikük nagyapja volt romániai bolgár.

Kellemetlenség ha akadt, csak abból, ha rájöttek, hogy mégsem magyar vagyok. A lerománozást pedig még a bolgároktól sem vesszük jónéven :)
Voltaképpen ez az első utamkor történt, miután Ruse előtt majdnem lelőttek, mert a bánat tudta, hol kell leszállni a vonatról. Végül az állomásfőnök elé kerültem, aki miután megtudta, hogy magyar vagyok, kávét hozatott és megígérte, hogy a várnai vonatra is feltesz, de nyugodtan várjam meg nála a reggelt. Egészen nyugati turistának éreztem magam, ami kilencven valahányban nem gyakran adatott meg az embernek. Kedélyesen zajlott, ameddig valami okból elő nem került az útlevelem. Eşti român, mă! Na, ezután a reggeli vonatot kint a peronon vártam meg :)

A bolgárok többnyire vendégszeretőek, bár ezt minden útikönyv, minden olyan népre rá szokta mondani, amelyiknek a turizmusát fel kell futtatni. De a bolgárok tényleg. Igaz, van néhány olyan szokásuk, amitől fel lehet idegesedni, például ha megkérded egy vonaton, indulás előtt 2 másodperccel, hogy tényleg izé felé megy e a vonat? Nos az köztudott, hogy a bolgárok agya fordítva van beidegezve a nyakizomhoz, tehát az igen nekik nem és fordítva. Na jó, de egyesek tudják, hogy szegény európai ezt nem fogja megérteni, emiatt nyolc emberből négyen bólogatnak, hogy igen,  négyen meg rázzák a fejüket, hogy nem. Csak tudnánk melyikük melyik társasághoz tartozik.

A bolgárok nem beszélnek nyelveket. Viszont akik igen, akkora élvezettel teszik, hogy nem is lehet leállítani őket. A közbiztonság itt sem a legkirályabb, olyan lehet mint itthon, emlékszem még az ezredforduló előtt, stoppolás közben ellopták a hátizsákomat. De hát a tettesek konkrétan nem bolgárok voltak és  ezt már említettem.
Meghatározó élményem, amikor kilencven valahányban, a rekkenő hőségben, egy falu szélén stoppolva, egy asszony felvágott dinnyét hozott. Persze értekezni nem tudtunk, előttem pár lépésre letette a földre, és visszahátrált.

 A bolgár utcai képzőművészet egészen káprázatos. Ezt ismeritek? Mindenhová tudnak festeni, szinte bármit.

Velico Tarnovo (Велико Търново) a Második Bolgár  Állam fővárosa volt. Az Aszen dinasztia emlékére emelt szoboregyüttes Velico egyik látványossága (az első kép is ezt ábrázolja). Mellesleg II. Iván Aszen felesége II András leánya volt, de ez annyira nem érdekes.

Sokkal inkább érdekes Velico epítészete, a földrajzi adottságok miatt ugyanis a Jantra  szakadékos martjára építkeztek a bolgárok. Érdemes itt pár napot eltölteni, igazi bulgária-hangulat árad ebből a városból.

A várba belépővel lehet bejutni, de ott aztán kedvünkre csatangolhatunk, innen belátható az egész függő város bizarr szerkezete. Az óváros rendkívül zsúfolt, hiszen a majdnem függőleges falba kell a épületeknek és az utaknak elférniük. Egyik látványosság a Majmos-ház, ami attól érdekes, hogy nem is majom kuporog a homlokzatán, de a köznyelvbe már így került be és a turisták előszeretettel nézik meg az ilyesmit.

Egy alapos városnézés előtt érdemes a látnivalókból előre felkészülni, de erre semmiképpen sem lesz elég egy útikönyv, mert a város tömény történelem. Vagy csak egyszerűen, rontsatok le egy pár napra, ahogy mi is tettük, s lesz ami lesz :)

Innen mi Szófiába mentünk, és a tőlünk megszokott módon, felületesen csak megrágcsáltuk a látnivalókat egy fél nap alatt. A székesegyház, amit az orosz felszabadítók tiszteletére emeltek, gondolom senkinek nem marad ki. Érdekesség, hogy rövid időre Cirill és Metód névre keresztelték amíg az első világháborúban ciki volt az orosz barátság. Később visszakapta a nevét: Alekszandr Nyevszkij-székesegyház.   Ez itt balra természetesen egy másik, de hasonlóan szép templom.  Személyes kedvencem a székesegyház melletti parkban a bolhapiac. A kilencvenes évek végén még régi szovjet egyenruhák, jelvények és fegyverek is voltak itt. Mostanában kicsit hígult a kínálat egy másik kommunista berendezkedésű ország cuccaival.

A Rilai Kolostor véletlenül került bele a programba. Megközelítése igazi kaland, mivel Rila falu nem esik a főútra, a kolostor meg egészen fenn a hegyek között van.

Buszok ritkán járnak, a stoppolásra pedig a helyi fiatalok rendezkedtek be otthonról elemelt autókkal. A nyelvtudás hiánya, a vakmerő vezetési stílusuk és az önkényes útvonalválasztás néhányakban ébresztheti azt a gyanút, hogy éppen emberrablás áldozatai, viszont visszatekintve jó móka. A mi sofőrjeink kétszer szaladtak neki a hegynek, először félútról kellett visszafordulnunk benzinért, másodszor, pedig alig pár kilométer után felforrt a hűtővíz. A kolostorról nehéz bármit is írni, olyannak aki köztudottan hülye az ortodox kultúrához. De azért tetszett nagyon. Fából faragott aprólékosan kidolgozott keresztjeikre kimondottan büszkék, ki ne hagyjátok. Nekem ezúttal is a Bosch-t idéző freskók jöttek be leginkább. Tutti, hogy ezek a kolostorlakó népek is fogyasztottak valamit, ami ma nem volna legális.

Külön felhívnám a figyelmet a festményen a Mátrix utalásra (jobb szélen). Mindannyian gyufásdobozokban éljük irtó fontosnak tartott életünket. De szólnak már az égi harsonák, ébredjetek!

Érintettük Plovdivot is. Jó kis  csövezés alakult ki a vonatot várva. Többek között Miljo szobrába is belebotlottunk, amiről két történetet találtam az interneten. Egyik szerint bomlottak utána a nők, és nem véletlenül nyúl olyan mélyen a nadrágzsebébe, valami olyant tart ott, aminek nem lehetett ellenállni. A másik történet szerint Miljo lehetett Plovdiv Gyuszija. Esetleg a két történet kombinációja is igaz lehet.

A tengert először életemben Bulgáriában láttam meg. Az egyedül csövezés,  a parton homokban melegített konzerv, a hálózsák a bícsen, tőlem száz méterre live szexműsör a holdfényben, kedves emlékek.  Azóta a  bolgár tengerpart nagy sláger lett. Én nem tudom a román tengerparthoz hasonlítani, mert azon sosem voltam (a magyar tengerparthoz pláne nem tudom hasonlítani - történelmi okokból), de a bolgár sem jobb semmivel, mert ugye a tengerpartot pont az emberek teszik mindenhol elviselhetetlenné. Úgy mondták Razlogtól délre kedvezőbb a homokszem/ember arány a parton. Szozopol tehát elvileg egy kedvező hely. Igaz is. Úgy reggel 5 és 7 óra között, illetve este 7 után.

A továbbiakban szó lészen a Rila és a Pirin hegységekben megejtett ultrakönnyű mászkálásainkról. Довиждане!