Néra völgye

Minden nyáron, a legváratlanabb pillanatban, pont a leggondtalanabb kánikulában, eljön az a perc, amikor elindul egy szél, ami sem nem hideg, sem nem meleg, éppen csak picivel tart tovább, mint a többi szellő, és lesodor pár lapit elém az útra. Ez a pillanat összetéveszthetetlen, s az idén, pont a Néra völgyében jött, váratlanul, délután öt körül.

- Megjött az ősz - jegyezte meg Grimpix, de nem kellett mondania, én is egyből tudtam. Azóta ősz van.

A Néra völgye egy igazán eldugott hely. Legalább kétszer annyira eldugott, mint a Vargyas-szoros, amivel állandóan összehasonlítottuk. Ismeretek hiányában, találomra a felső szakaszt választottuk, vagyis az Újsopot-ról támadható elejét. Előzetes kutatásokkal ellentétben, nem annyira rosszak az utak, hogy Ómoldova felől megérje Oravicabánya felé kerülni (127km), nemrégiben újították fel az utat Szenesfalu felé, igaz aszfalt nincs, de mindössze 39 km. Az sem kizárt, hogy jövőre aszfalt is lesz itt. Egy jóféle, eldugott erdei úton (kb. mint a leányerdei út) jutottunk el Sopotra, ahonnan kb. 6 km a szoros bejárata (és egyúttal az Ördög tó, ami az általunk bejárt rész legbesztesebb helye). Mi a falu után a hídon átkelve, a patak jobboldalát követtük, ellentétben a térképpel, ami szerint Dristyén át kellene menni a bal parton.
Azelőtt azonban próbatétel van, mint a mesében. Meg kell küzdeni egy nagy bajuszú, igazi öko-terroristával, akinek a földjén keresztül visz az út. Nem vicc, ő maga mesélte. Ha tüzet gyújtanál a telkén a szénása mellett, s elküldene a fenébe, s te erre meglökdösnéd, tutti kivágja másnapra a kerekeidet. Úgy sikerült, hogy e büszke öregúr mezejének széliben, a legjobb helyen, a fák árnyékában, a pataktól pár méterre sátrazhattunk két éjszakát. Cukik voltunk ejsze az öreggel, vagy mi. Még beszélgetni is oda-odajött, hogy elmondhassa, mekkora tapló parasztok más turisták, akik nem mi vagyunk. Innen már csak 4 km unalmas rét van a lényegig, de ennek autóval amúgy is csak a felét lehetne megtenni, kivéve, ha tud a verdád létrát mászni. Van egy csorgó is az út mellett, aztán a szorosban a befolyó patakokból lehet inni, ha mertek. Nekünk nem lett bajunk. Vagyis ejsze nem ettől lett :)

Szóval az attrakció nagyjából az Ördög-tóval kezdődik, van itt egy barlang is, de kötelünk nem volt hozzá. Innen aztán egy istenmáriásan kitalált ösvény vezet végig a patak mentén, néhol 50-100 méteres szintekkel fűszerezve.

Elég sokáig semmi látnivaló, már meg is bántuk, hogy nem az északi részét választottuk a szorosnak, amikor jött néhány barlang, pár falba vágott ösvény, meg egy helyen rövid alagút is. Mindjárt kettő. Na ennek örömére visszafordultunk, bár a szemből jövők emlegettek valami mágikus "Kampókat" lennebb, amiről azonban nem derült ki, hogy micsodák, mert vissza is kellett érni a sátorhoz. A Nérában fürdeni is lehet itt, meg hezsetölni (EKE szóhasználat, nem fedi eredeti jelentését) egy órácskát. Visszafelé valamivel szimpatikusabb volt már a völgy, bár fenntartom, hogy a Vargyas-szoros is van ilyen szép, jóval kisebb helyen. De az is igaz, hogy az ösvényről nem volt idő letérni és felfedezni a környéket, és egy idegen az Almási-barlangnál ugyanígy nem látná az eldugott helyeket. Szóval jó hely na, csak mi nem tudtuk feldolgozni kellőképpen.

Visszatérve, Ördög-tó mellett táborozó fiatalok takarosan összeszedett tábormaradványukat oltogattuk pár palack vízzel. Nem érdemelték meg, de kicsit untam volna futva menni vissza a sátorig az égő erdőn keresztül, mert már a szél kezdett erősödni.

Eleinte úgy volt, hogy a büdös életben nem jövünk ide vissza, de mégis lehet, hogy egy próbát megérne az északi rész is, főleg a "Kampók" miatt, mert már irtó kíváncsi vagyok, mik lehetnek azok.

Újsopotról Bozovics felé már van aszfalt, de sokkal rosszabb az út, mint Szenesfaluból, viszont legalább közel van. Ha már a térségben voltunk, a Bigéri-vízesést sem hagytuk ki, pedig ez aztán már tényleg a lepcsis kispolgárok szórakozása (ja, rajtam is tangapapucs volt). Paraszt módon mi is bemásztunk a kapu előtt, de nem azért mert nem akartunk fizetni, csak mert mindenki ott ment, s mi mint a juhok, utánuk. Pedig a parkból láttunk egy jobb ösvényt is utólag.  Szóval ti ügyesen fizessetek be, mert ebből tartják tisztán a helyet a sok slápos turista után.

Mellesleg, állítólag pont a vízesésnél van a 45-ös szélesség, vagyis kb. féltávon voltunk az öröknyár és öröktél között. Mostmár örökkétig ősz van na, már mondtam. 

Vaskapu

A Vaskapu, és Kazán szoros elnevezések izgattak egy darabig, de aztán rájöttem, hogy a Galambóci-és Sip-szoros se sokkal különb név (a dunai áttörés két vége), aztán azok eredete mégsem érdekel. Talán az valószínűbb, hogy fortyogott benne a víz, és nem a gőzhajók roncsai miatt, de fejtse meg más. Hogy a Duna hogyan festhetett, mielőtt Széchenyi merészet álmodott volna, azt el nem tudom képzelni, Arany embert meg olvasson az, akinek két anyja van, Jókai harminc éve se volt felhasználóbarát. Már háziolvasmányban is büntetett rendesen. 

Mi Szörényvárnál (Drobeta) támadtunk, csak átrongyoltunk a városon, viszont 2006-ban egy gyakorlaton végignéztük Drobeta szánalmas múzeumát, és a hajózás miatt kigyomlált Apollodor-féle híd megmaradt pilléreit is. Meg még néhány pisiszagú római romot is, azt hiszem. A románok nagyon büszkék erre a hídra, ami ugye 105-ben készült, hogy ezáltal 106-ban a győztes Traianus és  a lúzer Decebal véres nászából megszülessenek, mint nép. Na mindegy, haladjunk.

2006-ban az erőműbe (Vaskapu 1) is bejutottunk, a múzeumot hál'istennek akkor sem kelletett megnézni, de a termelésben izgi volt. Kár, hogy nem fotózhattunk. Éppen kibeleztek egy turbinát, hát nem volt kicsi, egy tízemeletes simán belefért volna, akkora üstben kavarják itt a villanyt. A vízbűl veszik ki a wattot. Talán hat darab volt a románoknak és hat a szerbeknek. Az egész betoncucc remegett a lábunk alatt a víz nyomásától. 

Na innen Orsova következett, amit 2006-ban töviről hegyire, de most csak egy kicsikóla erejéig jártunk be, mert igyekeztünk Dunatölgyesre (Dubova), hátha elcsípünk még egy sétahajókázást. Kár volt, mert a Decebal-szobor mellett éppen térdenállva nem könyörgött csomó sétahajó-társaság, hogy őket válasszuk.
Az attrakció abból áll, hogy töviggázzal végigrohan a csónak a Mraconia öböl bejáratánál a Dragan-szobor alatt, aztán irány a Nagykazán-szoros. A Mraconia kolostor mellett úgy elmegy, hogy objektívet se bírsz cserélni, sőt, ha pislogtál vége, lemaradtál, aztán a Veterán-barlangnál megáll (6 RON - 3 perces idegenvezetés - 2 osztráknak öltözött próbababa), de csak ha van érdeklődő, innen megint töviggáz, majd besünnyög tíz métert a Ponicova barlang szájába is és tegyed vissza. Nincs egy óra, mindez 30 RON. És persze a Traianus táblát nem mutatják meg. Vannak lustább csónakok is, inkább azokat válasszátok. 

A Mraconia-öböl a Dragan csinálta Decebal szoborról hírhedt. Magas labda, az igaz, de most nem fikázzuk, nem sokkal cikibb, mint a mi Pléhkrisztusunk. Minket amúgy sem érdekelt, nem a mi történelmünk. De a románok élvezték, pedig aztán pláne nem az ők történelmük. 

Dunatölgyes (Dubova) tíz év időutazás visszafelé. Vadkemping, szemét, igénytelenség, mellette sokcsillagos kispanziók. Nincs átfogó turisztikai koncepció, mindenki egyedül próbál meg boldogulni. Magyar szó egy szál se. A turizmus a dunai béka feneke alatt. Üzlet egy, a falu túlsó végében, de legalább olcsóság van. De az nagyon. Egyötven a kávé, mikor ittál ennyiért utoljára, mi? Mi a hajóstársaság telkén ingyért sátrazhattunk. Mondjuk budi az nem volt, viszont ott folyt a Duna.

Este még kiugrottunk a Nagy-Csukárra és végigjártuk az összes kilátópontját. Pár órás út sok döglődéssel együtt. Az ösvény a falu nyugati végéből indul, alig van szintemelkedés, mert csak a hágótól kell felmászni, viszont lelátsz a Duna szintjére. A jelzés követhető, de szétágazó, inkább az OsmAndot használtam. Azt mondják érdemes esti órát választani, mert sok a vipera, mellesleg a fények is jobbak. Most nem, de 2006-ban láttunk viperákat.

Ha ide visszajövünk, az vagy kajakkal lesz, vagy viaferrátázni, de erről még a dubovaiak nem hallottak. Mi viszont a Csukáron tíz perc alatt beruháztuk ide egy-két lottóötöst és meg is gazdagodtunk szépecskén mint via-ferrata-bárók. Dubovát, vagyis Dunatölgyest elhagyva a nagy semmi következik, innen nyílik egy mezei út balra, ami a Ponicova-barlang szárazföldi bejáratához visz. 2006-ban asszem bemásztunk a Duna vizéig, de nem emlékszem már mit mondtak, át lehetne e búvározni a szorosba. Úgy emlékszem nincs lezárva, szabadon mászható. Most kihagytuk.

Az út a szoros mentén nem forgalmas, de a határőrök azért megállíthatnak, elvégre mégiscsak itt van az Unió végbele.

A Tri-kuleról (Háromtorony-vár) nem derült ki, hogy mikor és ki építette. A románok azt írják, ők csinálták, de én nem hiszek nekik a Traianus-sztori óta. Szóval valami magyar végvár, úgy 1400 környékén. És csak két torony látszik ki a vízből.

Ezen meg mi a felirat?

Aztán a Baross-tábla, csuda ölt meg, hogy ez megmaradt a múlt rendszerben. A Szechenyi-út nagy része természetesen a víz alatt van, mint szemben Traianus útja is. A történelem vicce, hogy az erőmű végül megoldotta a hajózási gondokat, de betemette az elődök munkáját. Majd a Babakáj szikla, ami az egyik legenda szerint egy hisztis vénasszonyból lett mégis Nagyapó-sziklának fordítják. Ezen végképp nem tudom mit kellett nézni, vannak itthon a szekrényben szebb köveim. Ez már Kozlatelep magasságában van, ahonnan a László-várat is meg lehet közelíteni. Pillanatra az útról is látszik a rom. Jelzés persze nincs, de a helyiek szívesen megmutatják kinek az udvarán kell átgyalogolni. Mi csak szolidan várromot kerestünk, próbáld ki mi lesz, ha magyar várat, vagy Lászlóvárat keresel. A Galambóci várat innen is le lehet fotózni, csak legyen teleobjektíved.

Nekünk ennyi volt a szoros, még jót zabáltunk Ómoldova nyugati végén a hegyre épített Duna-panzióban, aztán szevasz Duna, minden kipipálva, ide se jövünk ebben az életben. Olvassátok Pereit, ha többet akartok.

Transalpina - Páring

Hát ezt bizony biciklivel szerettem volna felavatni, de most így sikerült. Autóval. És mivel a Páring szélében halad el, ennél jobb lehetőség nem lesz a főcsúcs megmászására sem, ami az újbacsinált térdem kipróbálására is egy jó apropó. 

Szeben-Sebes autópályáról Szelistyénél kergetett le a tábla a Transalpina felé. Nem mondom, szép kis szerpentines rövidítő volt Szeben-Polyánon keresztül Zsinna felé, de ha sietsz, jobb elmenni Szászsebesig. Innen aztán már csak menni kell fölfelé. Az út kitűnő, de szalagkorlát nem sok van, bár elég drága autókban hordják fel a fiatalurak pettingre a csajokat, nem hiszem, hogy meg akarnák húzatni a verda lakkozását holmi korlátokon. A térségben nincs kemping, viszont vadkemping bárhol, aludtunk 2000 méteren is, majd másnap kicsit lennebb az erdőhatár környékén, mert nem volt kifejezetten banánérlelő meleg odafönt. A reggeli kávé az Urdele előtt kb. 2 kilométerrel rendelhető meg, van itt minden, árusok, kürtőskalács is, meg soksok magyar. Innen is támadható a főcsúcs, de nem érdemes, mert picit hosszabb. 

Az Urdele-hágó alatt kicsivel indul a gerinc-jelzés a Nagy-Paring csúcsra, innen persze még nem látszik az igazi csúcsrégió, csak nagy dombok vannak. Nagyon Cindreles érzésem volt, mondjuk nincs is messze az a hegy domb se. Oda-vissza 8-10 órát ír a Páring csúcsra, nekünk 9,5 kellet, pedig senki sem előzött meg, a teljes táv kb. 2x13 kilométer.

Oaşa-tó. Mellette lángos, kürtőskalács magyarul.

Térképet nem találtam, de az OsmAnd minden fűcsomót ismert. Tudja valaki hogyan kell adományozni nekik pár dollárt? 

Ez már majdnem a csúcsrégió.

Az útvonal leginkább a Cindrelhez hasonlít, unalmas alpesi legelőkkel indít, végig 100-200 méteres szintkülönbségeket kell kimászni, persze ez kicsit durvul a csúcshoz közeledvén, ott már inkább Fogarasos és Retyis, de nincs vész, mert a legnagyobb csúcs a legelső a sorban. Abszolút bicebócáknak való terep. Közben sok a juhnyáj, de sehol sem támadtak a kutyák. 

A Nagy-Páring.

Visszafelé szinte kerültünk a Gâlcescu-tó felé, de aztán mégsem, mert lusta dögök voltunk. De lazán  (?) belefér egy napba úgy is. Helyette este Runcán bele lehet kóstolni egy síközpont unalmas nyári életébe, vagy legalább egy pizzába. Nem valószínű, hogy ide vissza akarjak jönni. Maximum a Transalpinára biciklivel. Szép hely, de nem annyira, mint amilyen messze van.

Az Urdele-hágóészaki oldala, a gerincösvény az aljából indul. 

Grimpix most szólt, hogy talán már csak két csúcs hiányzik nekünk a 14 darab kétezer-ötszázasból. Nektek mennyi van meg, hallám?

Álomutazás Délnyugat-Romániában

Grimpix stílus-gyakorlata követ-kezik. Na, ezért ne olvassatok klasszikusokat és romantikusokat, mer még úgy maradtok.

Midőn e sorokat írom, már beteljesült a várva várt pillanat, s így augusztus elején egy álomutazás keretében már végiglátogattuk Délnyugat-Románia nevezetességeit. Képzeletbeli szemeink előtt idézzük fel újra, peregjenek hát le megint az események. Fel, fel tehát az útra, hol oly sok csoda várt mireánk! Az utazás a méltán nevezetes Transalpina-úttal indult, hát amikor fürkésző tekintetünkkel megpillantottuk az út messzeségbe vesző és égbetörő pántlikáját, az volt maga a katarzis. Meghódítottuk még a Parangu Mare csúcsot, ezzel újabb kétezer-ötszázast könyvelhettünk el magunknak.
Innen aztán a színpompás Kazán-szoros felé vettük az irányt és szerencsésen meg is érkeztünk Dubovába, ebbe a gyönyörű dunai falucskába, ami a Nagy-Kazán-szoros ékköveként húzódik meg a Ciucaru csúcsa alatt. Miután melegtől elgyötört testünket felfrissítettük egy kis csónakázással a lélegzetelállító szorosban, bebarangolhattuk a környéket és sorra fedeztük fel magunknak a Duna mentére felfűzött történelmi emlékeket. Honismereti túránk érdekességeivel eltelve a Néra völgye felé irányítottuk utunkat, ahol a vadon friss illatát szívhattuk magunkba a benzingőzös városi levegő után. A vadregényes Néra oly méltatlanul mellőzött, de páratlan szépségű szorosa megannyi titkot rejt a kíváncsi felfedező számára.
Megtiszteltetés, hogy mi is bepillanthattunk ebbe az elvarázsolt mesevilágba, hol a patakok játszi könnyedséggel bújnak a föld alá és ássák évszázados munkával a barlangokat. Innen a méltán világhírű Herkulesfürdőt látogattuk meg, ami építészeti kincsével oly csodálatos, hogy minden erre utazót bámulatba ejt. Ó de minő gyalázat, építészeti remekeit méltatlan kezek átadták az enyészetnek, s a pusztulás martalékává romosodnak. És nem utolsó sorban itt talál helyet ó, a Cserna völgye, ami millió hévízforrásnak és számos endémikus fajnak ad otthont. Csevegő patakaival, impozáns, szédítő ormaival, további páratlan természeti szépségeket tartogatott még a számunkra.

- Hello, ez mi, Grimpix?

- Hát az élménybeszámoló, természetesen. Te úgysem írtál egyet sem két év óta.

- Hallod, ez egy ökölcsapás a hasnyálmirigyre, inzulin van hozzá?
-  Ezt most miért? Pont ilyenekkel van tele az internet.
- És ugye nem lett zárlatos a billentyűzetem?

- Nem tetszik? Pedig így szokták írni az élménybeszámolókat. 

- Mások írhatnak így, de nem mi, és pláne nem az Utazásokban!

- Miért?

- Mert nekünk van önkritikánk, azért.

- Na jól van, akkor írd meg te, nagyokos!

- Meg is írom, ne félj!

Ezek lesznek ni: Transalpina és a Nagy-Páring - Kazán-szoros és környéke - Néra völgye - Herkulesfürdő - Cserna völgye - Zsílvásár és Brâncuşi hagyatéka

Mi hanno fottuto - Via-ferrátázás a Garda-tó környékén

Megígértem na, igaz egy év alatt szinte mindent elfelejtettem (tudom, akkor kelletett volna megírni, de pont untam a naplóírást), de jöjjön most Olaszország és a Garda-tó, egyike a leglátványosabb glaciális jelenségnek, amivel Grimpixnek valaha dolga volt.

Tudtátok, hogy az oláh és olasz szavak egy tőről fakadnak? A digó nyelvet természetesen a Vigyázz olaszból tanultuk. Bár minden nyelvkönyv ilyen lenne. Sajnos a címbéli felkiáltáson kívül a többit már elfelejtettem, de ezt használtuk legtöbbet, mikor megláttunk egy-egy durvább szakaszt a falban. Na jó, azért műveltek vagyunk, a legfontosabbakat, a duokapucsinót, perfavort és a vaffankúlót azelőtt is tudtuk. De román tudással azért olaszból se adnának el. Igaz, meg se vennének, amilyen a közhangulat. Ferrátás tapasztalatunk eléggé szórványos, ezért, meg a nagy távolság miatt pláne, egy szervezett kirándulást választottunk. Asszem a legolcsóbbat, de nem bántuk meg.

A tó északi részére érkezve nyilvánvaló miért nevezik az ilyet fjordos tónak. Az amúgy alacsonyan fekvő tavat nem túl magas, viszont annál függőlegesebb hegyek veszik körbe. A tó déli része már egészen más jellegű, a végmorénagáthoz azonban nekünk nem volt szerencsénk, viszont a gleccser fokozatos visszahúzódásának nyomait a tótól északra több helyen is láthattuk, hatalmas morénahalmok között lépcsőzik felfele az út. Ezeket a kőhalmokat még nem bírta elfedni a vegetáció, annyira frissek. 

A tó környéki ferráták egy része első világháborús védvonalakból alakult át, itt húzódott a front a Monarchia és Olaszország között.
Hogy mi a búbánatért háborúztak ezek fenn az eldugott hegyélen a szédítő mélység fölött, akkor már mér nem odalent szemtől szemben férfimódra, az nem derült ki, mert katonaviselt társaink sem tudtak rá hadászatilag elfogadható választ. Szóval ennek a hegyi marháskodásnak a stratégiai haszna sem itt, sem régebb Szlovéniában nem derült ki számunkra. De inkább nem is érdekel. Hülye aki háborúzik, akkor már inkább airsoftoztak volna s mindenkinek lenne dédnagyapja. Szóval ezeken a ferrátákon járőröztek, parádéztak és hordták a muníciót fel és alá a derék vitézurak, aztán pedig ha leszabadultak eltávra, a városban hajkurászták a fehérnépeket Rivo ódon sikátoraiban. Make love not war, de ezek mindkettőt tolták három éven át.

Bemelegítőnek a Monte Colodrit, Sentiero attrezzato del Colodri (A) másztuk meg, szinte felszerelés sem kellett hozzá, egyből a kempingtől indultunk neki, majd Arcoba ereszkedtünk be, közben mindenféle ismeretlen gyümölcsöt összeszedtünk, amiket később - naturalmente - nem mertük megenni. Még a szinefrintartalmáról ismert keserű narancs is volt köztük, de nem bírtunk belőle doppingolni. Azt se tudom tiltólistás e egyáltalán az olaszoknál, de a botanikus kertben megterem. Arcoban minden második bolt hegyi felszereléseket árul, közel a Dolomitok is, de a Gárda-tó is erősen a hegymászásról szól. 

Úgy volt, hogy harmadik nap lesz a legdurvább ferráta, második nap a beszállás után tudtam meg, hogy bizony felcserélték, és már pont abban a falban vagyunk. Ez volt a via dell'Amicizia. De teljesíthető volt, senkit sem kellett lepiszkálni a falról. C-nek sorolták be, engem a rozsnyói jobban kikészített, de ez sokkal látványosabb volt. A 70 méteres létrát már itthon kifigyeltük az iroda képein, ez volt az út legbesztesebb része, főleg az utolsó rövidke áthajlásával.
És persze ettől féltünk leginkább előre. Egyszerre csak három ember lehet rajta, tehát meglehetősen egyedül voltam sokszáz méterrel a tó fölött. Sajnos fotón visszaadhatatlan az a pszichedelikus hatás, ahogyan hónom alatt visszanézve fölém kunkorodott a horizont és Rivo városa (mint az Inceptionban). Jó volt nagyon. Persze fotózni a legizgibb részeken nem mindig volt gatyám.

Mostmár nem volt min izgulni, a maradék ferráták (B) mind könnyebbek voltak, Biacesa faluból másztuk a Fausto Susattit, ami tele volt bunkerekkel és sziklába vájt ösvényekkel, lövészárkokkal, amibe halomra lődözték dédnagyapáink a taljánokat, és ahonnan ők is halomra lődözték dédnagyapáinkat, hogy a következő háborúban már haverok legyenek, ki érti ezt. Jajj, és majd elfelejtettem, ezen a szakaszon oktattuk egymást fűszállal és fűszál nélkül huhogni. Sajnos a kétujjas füttyöt ezúttal se tudtam megtanulni. Majd a Cima Capin ereszkedtünk vissza Riva-ba. Az OsmAnd profin megmondta, hol lehet enni, vásárolni és fürdeni, a ferrátákat meg pláne ismerte.


Utolsó nap egy szurdok túra volt, a Via ferrata Rio Sallagoni, ami Dro mellől indult. Tisztára mintha a Hétlépcső lett volna ferrátának átalakítva. Többnyire vízszintesen haladt a patak fölött. Élveztük is nagyon, s bár csak B/C besorolású volt, mégis akadt aki, kiszállt a traszéból (itt volt rá lehetőség, az Amicizian bezzeg muszáj volt továbbmenni). Ez volt a legrövidebb túra, innen már egyből haza is hoztak, éjjelre már Budapesten voltunk. Ennyike, többre nem emlékszem :)